Az esküvő után folyton az újasszonyt nézegette a kis Ágnes, hogy változott-e valami rajta, amiért vigasztalásra szorulhat, de egy ideig csak a rövidre vágott haja tűnt fel és hogy munka közben nem énekelgetett a pékségben reggelente, mint azelőtt mindig.
Talán egy hét telt el nagy csendességben, amikor Margit – késő este – hangos sírással szaladt végig az udvaron és eltűnt a szülői lakásban.
Pár perc múlva Kálmán is követte, de ő zárt ajtóra talált. Kitartóan kopogtatott.
– Engedj be husi!
Egy darabig nem csak engedélyt, de választ se kapott, mire elkezdett könyörögni:
– Naaa! Ne izélj, husi!
Bentről semmi.
– Husi, nem eresztesz be? Husiii!
– Menny haza, Kálmány! – kiáltott ki az ifiasszony.
– Husi, ne izélj… naa… gyere haza!
A válasz:
– Nem megyek, te menny innen!
– Naa! Husi… ne izélj mán, gyere haza! Naa, husi! Husi, gyere haza…
A következő, kihallatszó szóváltást nem lehetett érteni, de sikoltás követte, aztán Gyuri bácsi kemény hangja harsogott:
– A hites uradná a heled!
– Nem mék édesapám, ne kívánnya, ez hülye, én ezzee nem tudok… ezzee nem lehet éni!
És akkor Plávics bácsi leakasztotta az ajtófélfáról a kissé kopott, de széles fenőszíjat, amit nem olyan rég a szomszédtól kapott. Az a borotva élezését hivatott szolgálni, nem azt, amit elkövettek vele. Margitot kékre-zöldre verte az apja, aztán kihajította, egyenesen a megkövült veje karjába.
Sokáig nem volt látható eztán Margit, de egy nap Mariska és az öreg György átballagtak érte… A pékségben szükség volt a munkájára, mert Zsiga, a segéd világgá ment, a két fiatalasszonynak kellett a helyére állni, vagy inkább előlépnie mesterré.
Még mindig elszíneződött foltok tarkították Margit arcát, és kicsit óvatosan lépkedett, amikor végigment az udvari járdán.
– Hát képes volt bocsánatot kérni ez a konok paraszt, hogy visszaszerezze a jó munkaerőt! – méltatlankodtak a borbélyüzlet vendégei. Mariska pedig megsúgta Arankának, hogy sógornőjének a háta, meg a combja is csupa-csupa kék-zöld-sárga foltos… a szíj nyomán.
Na, ekkor már azt hitte a kislány, kezdi érteni, miért kell megvigasztalni szegény Margitot. Csak az nem volt világos neki, hogy erről a verésről értesültek-e előre apjáék, vagy van még valami titok, amiről ő nem tud…
*
Ősz közeledtével egyre többet suttogtak a falu vészjósló öregasszonyai:
– Aligha él ammá!
Plávicsék nagyon szerették volna teljesen a magukénak tekinteni Mariskát, de főként a kicsi Magduskát.
Az újságok gyakran közöltek tudósításokat a fronton lévő katonákkal kötött távházasságokról. Gyuri bácsi kerített is egy lapot, amiben benne volt „az” a hír, amire figyelmeztették, aztán eltűnődött.
– Ezt mink is elintézhetnénk, csak megtanánánk azt a gyereket. Óvassátok, mit tanát a komám itt e! – adta Mariska kezébe a kölcsönújságot.
”…Ezeket ünnepélyes külsőségek mellett bonyolítják le.
A városháza dísztermében asztalra helyezik a vőlegény fényképét.
Kivonul a helyőrség, a Tűzharcos Szövetség, a Vitézi Szék és a Bajtársi Szolgálat küldöttsége.
A polgári esketést a polgármester végzi. A vőlegénnyel rádiótelefonon teremtenek kapcsolatot, tanúi fronton szolgáló bajtársai…
– A város 100 pengős betétkönyvet ajándékoz a menyasszonynak.
– Mód van egyházi távházasságkötésre is. Az Egyházi Törvénykönyv 1088-1089. szakasza szerint a távollévő katona meghatalmazottja útján köthet egyházi házasságot. Ehhez a fronton lévő vőlegénynek írásbeli meghatalmazást kell kiállítania, amit a tábori lelkész és két tanú hitelesít. A meghatalmazottnak személyesen részt kell vennie a házasságkötési, egyházi szertartáson.
A menyasszonynak ehhez írásbeli kérelem alapján püspöki engedélyre van szüksége.”
– De papa, előbb meg kéne tudni, hol van Gyurka! Hogy él-e? – emelte rá könnyes szemét a szomorú menyasszony.
Az Öreg meg kilincselt, intézkedett, leveleket íratott a borbély segítségével és a lányokkal.
Nem csupán a családszeretet vezette, sokkal inkább a csavaros észjárásának volt ez az eredménye, a pékség megtartásának érdekében lett ennyire serény. A külső szemlélőben bizony szánalmat keltett az elkésett, kétségbeesett ragaszkodása, amit a borbélyüzletben töviről-hegyire kitárgyaltak a kuncsaftok.
Csukott ajtójuk mögött is sok mindenről eshetett szó, ami megviselte mindnyájukat.
Magda néni nem túl jól nézett ki, aztán egy kapálás alkalmával csak lerogyott a szőlőtőke mellé, és Gyuri bácsi úgy támogatta haza. Orvost hívtak, aki a szívét találta rendetlennek, szakrendelésre küldte Tamásiba.
Szeptember végén lovas-kocsit fogadtak és Kövesi, a fuvaros felrakta a féderes ülést, hogy kényelmesen ülhessen a beteg, de a családból elkísérni nem tudta senki, mert közben Gyuri bácsi és Mariska kimentek a szőlőbe a bort lefejteni, Magduska békésen aludt, nem lehetett magára hagyni őt se, a boltot se. Margit halkan tett-vett a sütöde előtérében.
Ekkor egy idegen érkezett, halkan köszönt be.
– Jó napot, ez a Plávics pékség?
Először nem hallatszott ki semmi válasz, aztán éles sikoltásra rohantak a szomszédék: a borbély az üzlet, neje a lakás felől.
Egy öregasszony somfordált ki két kenyérrel a hóna alatt, bámészkodón meg-megállva. Margit a mázsának dőlve próbált állva maradni, kezében egy tenyérnyi papírlapra meredt. Az idegen sapkáját szorongatva toporgott mellette.
– A fiam vót itthun, mer megsebesűt, azt kérte, személlessen hozzam a hírt… – magyarázta mentegetőzve.
Károly kivette a rémült Margit kezéből a kékkockás, gyanús-foltos noteszlap-darabkát, amin ez állt tintaceruzával írva, Gyuri kézírásával:
„Megsebesültem 1942 IX 9 én” … és az idegen helységnév.
A dátum -é- betűje inkább -í-nek látszott, az -n- vonalként elhúzva… Alig kiolvasható, sosehallott helynév.
– Ne gondoljunk rögtön a legrosszabbra, valahol kórházban lehet…
– Karcsi báttya, mikor vót e má!! – sírta el magát, a cetlit, mint egy ereklyét arcához emelve a lány.
– Valahol kallódik a levele, mint ez a papír is hetek óta – mentegették volna a menthetetlent…
– Sajnállom, én se tudok enné többet – szabadkozott az ember –, a mi fiunk visszament a frontra, arrul se tudunk azúta.
Kintről kocsizörgés hallatszott be.
– Anyámnak ne szójjanak! – élénkült fel Margit.
Magda néni hátrálva lépett volna le, egyik lábával a kengyelt kereste, amikor az öregasszony a két veknivel megállt mögötte és megszólította:
– Na, meggyütté Magda? Aztán igaz, hogy meghaat a fiad?
Támaszt kereső lába a levegőt fogta, teste zuhant és összecsukódva ért földet a kocsi oldalánál. Margit a kérdést elfogva ért oda, nekiugrott az asszonynak.
– Vén varjú! Takaroggyon innend, mer megtépem!!
– Jóvan, na, mit tudhatom én, hogy tik mikor mongyátok meg nékie!
– Él a bátyám, ezt vegye tudomásul és tűnnyön má el!
A hazaérkező Plávics bácsi a hír olvastára csak szó nélkül kifordult az ajtón, megállt a gang szélén és földhöz vágta a sapkáját.
Aztán nagyon csendes ember lett. Jó időre elfelejtette a szigort és az éberséget. Amikor Zsótér György hajnalonként két vödörrel segítette a lányoknak a vízhordást, már egyetlen kifogásolni valót sem keresett. Örült a segítő kéznek.
A két lány azonban változatlanul kiült a folyosóra, ha fújt, ha esett, leste a busz érkezését és rohant a postára a várt levélért, ami csak nem érkezett…
Magda néni sokáig lázasan feküdt, aztán sápadtan, némán kezdett járkálni a házban, mint az árnyék. Csak Mariska kezéb?l fogadta el az ételt, aki önmagára is erőltette a hazug nyugalmat. A rádióval dúdolgatta álmatagon:
”Volt egyszer egy hádnagyocská, fiátátál volt és bohó. Tisztá volt a szíve-lelke…”
Jól látta ő, a csendőr nem puszta udvariasságból veszi ki a kezükből a vödröket. Jó lett volna megmondani ennek a kedves fiúnak, hogy ne járjon őutána, úgysem szűnik meg visszavárni azt a másik Gyurit, aki nem halhatott meg, hiszen a nyakláncán azt a gyűrűt viseli, amit ő akasztott a nyakába, hogy megvédje ott a harctéren. A Jóisten nem veheti el az életét, mert még nem is látta a gyermekét. Még nem is tudja, hogy itthon már minden el lett rendezve, az értük hozott áldozata nem volt hiábavaló…
Mielőtt megszólította a számára idegent, megborzongott, mert azt a nevet viselte, mint az ő Gyurkája, de azt csak egy embernek akarta volna jószívvel kimondani.
*
Az iskolába repülősöket szállásoltak be és az utcán fess, magyar pilóták járkáltak. A rádióból tovább szólt a dal a hadnagyocskáról:
”…Aranyvégű cigaretta …”
Aztán egyre gyakrabban hallgatott el hirtelen a zene.
”Adásunkat megszakítjuk, légiriadó, berepülésveszély!”
*
Az üzletben csendőrségi jelentésekről beszéltek, miszerint, október 14-én elfogtak egy amerikai hadnagyot Ozora közelében, aki ejtőernyővel ugrott ki. Repülőgépe Fejér megyében zuhant le Mezőszilas község határában.
Károly néhány ozoraival elment megnézni a repülő roncsait. Hozott belőle egy forgáccsá görbült, valószínűleg alumínium-ötvözet darabkát.
Amikor nappal zúgott fel egy-egy repülőmotor, akkor rohant minden ember fedezéket keresni, de azt senki se gondolhatta komolyan, hogy ott valóban védelmet fog találni, ha majd az égből golyózápor helyett már bomba hull.
A Kálváriára éjszakai megfigyelő embereket állítottak őrnek… Szerencsére távoli robbanásokat hallottak csak és a híreket, amikre már nem az első napok ijedelmével, hanem valami hárító megszokással figyelt mindenki.
Ám a cukor kifogyott a boltokból, jegyre árulták a lisztet is és Ágneske kíváncsi szemétől követve anyja ügyeskedett, kovásszal ragasztgatta a kis színes kockákat egy füzetbe, ami a bevásárló-könyvecskéjük volt.
Nemesékhez hazaköltözött a betegnek látszó orvos fiúk, hozta a fővárosnál békésebbnek remélt faluba az ifjú feleségét, aki hamarosan egy kisfiúnak adott életet, és akit mind a három bérlő fiatalasszony meglátogatott.
Mariska és Margit együtt mentek, vittek Gyuri bácsi jóféle borából egy nagy demizsonnal.
Aranka pedig olyan magas piskótát sütött a gyermekágyas asszonykának, hogy addig nem nyughatott a kislánya könyörgésétől, amíg az ő vasárnapi ebédjüket is olyannal meg nem koronázta a féltve kiporciózott cukorból.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
