P. Borbély Katalin : Kaland Valahavoltban V.

…És végül…*

 

– Hol jársz erre fiatalember?– kérdezte, amint elé ért.

– Ármin vagyok, Lendindől, és a testvéremet keresem.

– Mi történt a testvéreddel?

– Eljött Korlinnal, az erdésszel, hogy együtt vigyázzák az erdő békéjét.

– Akkor miért keresed?

– Mert anyánk belehal, ha nem láthatja!

– De hiszen jó helyen van és boldog.

– Azt te honnan tudod?

– Hallgasd! Suttogják a fák!

– Én mégis hazaviszem!

– Az erdő nem engedi. S az sem biztos, hogy ő menni akar!

– Ha beszélhetek, vele biztosan jön.

– És hogy akarsz átjutni a rengetegen?

– Apám azt mondta, hogy ha ideérek, keressem Ágonfántot a törpét, és ellátott néhány varázslattal is, bár szerintem, a szeretet erősebb minden varázslatnál.

– No, ezt majd meglátjuk. Várj itt holnap reggelig! – mondta a törpe és eltűnt olyan hirtelen, ahogy jött.

– Mitévő legyek, Szikra? Merre induljak? 

A ló éles nyerítéssel felágaskodott, s trappolva indult a rengeteg felé, de az összekuszálódott ágak között csakhamar elakadt.

– Úgy látom, meg kell, várjuk a törpét! Fordult vissza csüggedten.

Mivel mást nem tehetett egy borkor tövében nyugovóra tért. 

Arra ébredt, hogy figyelik. A nap még nem volt fenn az égen, most mégis tisztán látta a törpét.

– Jó reggelt! Jól aludtál herceg? – köszöntötte Ágonfánt.

– Köszönöm kérdésed, de már indulnék.

– Várj az nem olyan egyszerű! Először is a törpe, akit keresel, az én vagyok, az erdő, amit keresel itt áll előtted. A dolgodat megbeszéltem Öregtölggyel és a boszorkánnyal, és arra a döntésre jutottunk, hogy ha kiállod, a próbákat megláthatod Mírát.

– Milyen próbákat?

– Első: a bokor, ami alatt aludtál, a Mindig kérdő szőlő. Körbefont, és addig nem ereszt, míg a kérdéseire nem válaszolsz. Második próba: át kell kelned a Próbák taván. Harmadik: Ha odaérsz a házhoz, láthatod Mírát, de szólni nem szólhatsz hozzá. Korlin most úton van, ilyenkor a házat varázslat védi, ha megszólítod, láthatatlanná válik mindörökre. Segítségnek csak annyit mondhatok, hogy mindig a szíved vezessen, ha átkeltél a Próbák taván, a túlparton találsz, egy fűből készült cipőt abban beléphetsz az erdőbe, mert olyan puha lesz a járásod, hogy fák gyökere nem érzékeli a súlyodat.

Mielőtt Ármin bármit mondhatott volna már el is tűnt. Most vette csak észre, hogy a bokor, ami alatt feküdt szorosan körülfogta, hogy mozdulni sem tudott.

Ekkor megszólalt a szőlőbokor:

– Jöhetnek a kérdések?

– Igen – válaszolt Ármin és már nem fészkelődött.

– Az első: Szemünk vakon botorkál

               Lelkünk érzi talán

               Szívünk mégis rátalál!

     Mi az?

Ármin sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Valahol legbelül tudta, hogy mit kell mondania, de nem tudta szavakba önteni. Aztán eszébe jutott egy mese, melyet még anyja mesélt neki és Mírának, amikor még gyerekek voltak.

– „Jól csak a szívével lát az ember, mi lényeges az a szívnek láthatatlan.” – Idézte a róka mondását a Kishercegből.

– Helyes – mondta szőlő és visszahúzta egyik indáját.

– És ez mi lehet:

               Rőzseláng és venyige, adj meleget izibe

               Parázs hamvad, lány nem hevül

               Egy könnycsepp jeget olvaszt legbelül!

– „Mint mikor a nap süt jeges ereszre

A király szíve harmatot ereszte.

Szemében kibuggyant szívének harmatja,

szöghaját a lánynak megsimogatja” – idézte Ármin a Didergő király részletét.

– Helyesen feleltél. Menj hát és találd meg a húgodat – mondta a szőlő, és visszahúzta az indáit. 

Ármin azonnal felpattant Szikra hátára és már vágtatott is a Próbák tavához. Itt aztán a ló megtorpant, mert ilyen roppant vizet még egyikük sem látott. Nem is tó volt, inkább tenger. A túlpart olyan messze volt, csak sejteni lehetett a köd mögött.

– Most mihez kezdjünk? – nézett körül tanácstalanul. Ekkor eszébe jutottak az apjától kapott tekercsek.

Előkotorta őket tarisznyájából és nézegetni kezdte. Az elsőn szép cikornyák látszottak, amelyeknek értelmét nem vette. A másodikon nem látszott semmi, de a harmadik igazi kincsnek ígérkezett. Amint arra gondolt, hogy egy ekkora vízen csak hajóval vagy csónakkal lehet átkelni, a sok–sok írás közül kiragyogott a megfelelő varázsige.

          „Körbe kavarogva

            Vízen átsuhanva,

            Tenger mélyébe

            Csónak, suhanj izibe!”

 

S lám támadt erre nagy örvénylés a vízen. Mikor elcsendesedett ott ringatózott a csónak. A gond csak az volt, hogy Szikrával együtt nem fértek el benne. Ármin nehéz szívvel búcsúzott kedves lovától.

– Innen egyedül kell mennem. Várj rám türelemmel!

Azzal beszállt és evezni kezdett. Csakhamar olyan messzire jutott, hogy már alig látta a partot. De egyszer csak nagy szélzúgás és morajlás kerekedett, a csónak úgy hánykolódott, hogy majd felborult. Hamar kiderült, hogy egy óriási szörny okozza a galibát, ahogy körbe–körbe úszik a csónak körül. Ármin ismét a tekercsekhez fordult segítségért.

          „Hullám taraja bokrosodva,

           Szél ereje keveredve

           Csendesítsd le szörnyem lelkét!

 

           Hogy utamat folytatva

           Bajt kerülve

           Megtaláljam Míra helyét!”

 

Erre a szörny előbb lassított, majd teljesen abbahagyta a körözést, és a csónak mellett kezdett úszni mintha el akarná kísérni. Még sokáig kellett eveznie, mire partot ért. A parton megtalálta a fűből szőtt mamuszt, gyorsan felhúzta és már indult is befelé az erdőbe. Ment, ment maga sem tudta, hogy miért pont arra, de úgy érezte, mintha a napsugár vezetné. Gyorsan haladt, és remélte, hogy hamarosan odaér. Bármilyen sietős is volt a dolga, nem tudta nem észrevenni, hogy milyen csodálatos a hely, ahol jár. A lombok sokféle zöldje, szinte elkápráztatta. Érezte, hogy tölti el lelkét a megnyugvás és a megtisztulás.

Aztán egyszerre egy tisztásra ért, ott állt az erdészház. A teraszon ott ült Míra. Szebb és sugárzóbb volt, mint amilyennek emlékeiben látta. Az egész teremtésből áradt valami angyali tisztaság és jóság. Megbabonázva állt egy darabig, aztán hátát egy fának támasztva, azon kezdett gondolkodni, hogy hogyan oldhatná meg harmadik feladatot. Hiszen közel nem mehet, szólni nem szólhat, és Míra nem láthatja őt. Megint csak a tarisznya után nyúlt. De ezúttal a varázsigák között nem talált semmi használhatót. Most hirtelen úgy érezte, hogy figyelik. Óvatosan nézett körbe, de nem látott senkit. Csak sokára vette észre Repülhesst, amint ott ül a legméltóságteljesebb tölgy ágán, amit Ármin valaha is látott. Megsejtette, hogy ő lehet Öregtölgy, de megszólítani nem merte. Ekkor vakmerő ötlete támadt. A tarisznyából elővette azt a szál rózsát, amelyet anyja kertjéből hozott. Óvatosan közelebb lépet és hívta a madarat. Repülhess tétovázott, csak akkor röppent le, amikor az alatta megrezdülő ág jelezte, hogy Öregtölgy beleegyezik.

– Kérlek, segíts nekem. Vidd, ezt a virágot Mírának Édesanyánk küldi. 

A madár éles hangot hallatott, majd csőrében a virággal elrepült. Míra felfigyelt az ismerős hangra, azt hitte, Repülhess Korlin érkezését jelzi. A sólyom a párkányra repült és Míra kezébe ejtette a virágot.

– Mit hoztál?

Lassan végigtapogatta a szárat melyen a tüskék elhajlottak, a virág bársonyos fejét melynél puhább és selymesebb dolog kevés van a világon. Végül, amikor az arcához emelte és megérezte az illatát már tudta, hogy ez csak anyja rózsáinak egyike lehet.

Míra nagyon izgatott lett.

– Ezt honnan hoztad? Ez csak a mi kertünkben terem! Ugye, Ármin van itt? Ármin! Hol vagy? – kérdezte, és lefelé indult a teraszról.

Ekkor megelevenedett az erdő, állatoktól kísérve megjött Korlin, a bokrok közül előlépett a boszorkány és a törpe, végül az óriás tölgy feloldotta a varázslatot, és a testvérek megölelhették egymást. Megindító látvány volt és csak lassan nyugodtak meg annyira, hogy beszélgetni tudjanak. Ármin elmondta, mi járatban van. Ettől mindenkit nagy szomorúság fogott el.

– De… tudjátok, hogy nem mehetek haza…

– Mi lesz anyával? – kérdezte Ármin nem is Mírától, hanem inkább az erdő őreitől.

Öregtölgy nem válaszolt azonnal. Mindhármukat meghatotta ez a tiszta szívű szeretet, amivel ezek az emberek egymáshoz ragaszkodnak.

– Figyeltünk benneteket, Ármin helytállását és Míra ragaszkodását. Mondhatom, meglágyítottátok a szívünket. Ezért úgy gondoltuk, mi is teszünk egy kis engedményt. Holnap reggel harmatból és szivárványból utat szövünk nektek hazafelé, hogy gyorsan megjárjátok oda is, vissza is. Remélem, Lucia is megnyugszik, ha újra megölelheti Mírát.

– Köszönjük a jóságodat – mondta Ármin. 

Miután mindent szépen elrendeztek, nyugovóra tértek, hogy másnap korán útra kelhessenek. 

Volt nagy boldogság Landinben, amikor hazaértek. Tiszteletükre bált és országos mulatságot rendeztek. Azóta száll a mese szájról szájra és őrzi emléküket.

 

 Vége

 

Legutóbb szerkesztette - P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 59 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.