A rang I. rész

1-2. fejezet *

 

1.

 

Lassan ballagtak haza a temetőből. El is fáradtak kissé, nem is várta otthon semmi elfoglaltság őket, megengedhették magunknak a kellemes sétát annál is inkább, mert nagy igyekezetre már nem is volt kapható a lábuk. Lenke is, Renáta is saját gondolataival volt elfoglalva, egymáshoz sem szólva bandukoltak. Vitték magukkal a temető illattal és nedvességgel terhelt levegőjét, mely elegye volt a forró augusztustól elbóduló, meghervadó rózsák, liliomok és a frissen lehullt zápor párájának. A hirtelen lezúduló eső felhője már eltűnt, a nap földi csillagokként szórta szét fényét az esőcseppeken. S amint távolodott közelükből az esőfelhő, helyébe kúszott egy széles, mindent átölelő szivárvány.

Lenke, aki Pestről volt itt Renátánál vendégségben, tűnődve megszólalt:

– Ők kik voltak?

– Nem tudom, a sok közül kikre gondolsz? Minden sírnál megálltunk néhány pillanatra, akiket valaha ismertem, tiszteltem, szerettem. Lassan mindenki ideköltözött, aki jelentett nekem valamit.

– Azokra gondoltam, akik olyan sok előnévvel rendelkeztek.

– Ja, igen. Érdekes, hogy éppen őket szúrtad ki magadnak? Ők voltak Gyenesdiási Diásdi Gyenes Gedeon és Irma, a felesége.

– Volt valami különleges az életükben az előneveken kívül?

– Úgy érzem, más nem is volt, csak különlegesség. Mondhatom, mindketten különleges lények voltak, természetesen teljesen ellentétes módon. Ők testesítették meg számomra az állatorvosi lónak azt a típusát, akik mindent felvonultattak, ami arra a társadalmi rétegre jellemző, ami sajátjuk volt, amiben élni tudtak, s amit én nem ismerhettem, mert soha nem forogtam a gazdagságnak, a kiváltságosságnak ilyen jellegű csoportjában. Természetesen abban a szituációban, amiben ismeretségünk létrejött, már nem volt látható az igazi pazar és pazarló élet, de sok mindent leszűrhettem belőle.

– Hogy kerültek a közeledbe?

– Véletlenül. Az ötvenes évek elején jöttünk a községbe, és már itt találtam néhány előkelő embert, akiket a történelmi események száműztek otthonukból, miután az életüket kivéve mindenüktől megfosztották őket. Neked is tudnod kell erről, de miután ezzel a csoporttal nem jöttél soha össze, nem érinthetett meg, amit hallottál róluk. Otthonukból kilakoltatták őket, ami azonnal az államé lett berendezési tárgyaikkal, műértékeikkel, szerzett és öröklött értékeikkel együtt. Az a néhány ember, akiket itt találtam, megérezve, ami rájuk vár, időben eljöttek ebbe a faluba. Mondhatnám, előremenekültek. Így legalább valami kicsit menthettek abból, ami az övék. A többség, akinek nem volt erre módja, tömeges kitelepítésben részesült. Uradalmi pajták lettek a szálláshelyük, ólak szalmája lett az ágyuk, táplálékuk pedig az, amit megtermeltek a magyar talajon. Többségük a Hortobágyra került. Ők voltak a nép ellensége, a megbízhatatlan elem, akiktől megfelelő éberséggel kellett óvni, védeni a proletárdiktatúrát, a békét. Őket nevezték ki sötétben sompolygó ellenségnek. Árulóknak, akik létezésük minden pillanatában veszélyeztették a népi demokrácia létét. Aki nem élte meg ezt az ideológiát, meg sem értheti, fel sem foghatja. Látod, te magad megélted, de nem ismertél közülük senkit, legfeljebb egy–egy újságcikk lehetett számodra életüknek ez a morbid, szavakba nem foglalható szakasza. Én sem tudnám elképzelni, ha nem tudnám személyekhez kötni az eseményeket. Akikkel itt találkoztam, többen a felső valahány ezer közé tartoztak korábban, s mivel időben megszöktek a sors elől, át tudták menteni a múltból néhány darabjukat. Ám hozták magukban azt is, amiben felnőttek: neveltetésüket, modorukat, szokásaikat, kultúrájukat, életformájukat. Hallatlan fegyelmüket. Zömében idős emberek települtek ide. Fiataljaik többsége disszidált. Már nem maradt semmijük, de volt különleges európai műveltségük, beszéltek nyelveket, bejárták a világot, gondolom, mindenhol otthon voltak. Nyilván rengeteg ismeretséggel is rendelkeztek, tudtak élni a lehetőségeikkel. Ők ketten, akikről beszélünk, még nem számítottak öregnek, de fiatalnak sem, sőt kitelepítettnek sem, csak ide menekítette őket a sors. Számomra itt mindenki ismeretlen volt, ezért teljesen mindegy, hogy korábban itt élt–e, vagy másutt. Nem tudtam senkiről semmit, mindenki azt mondott el magáról, amit akart, s úgy, ahogy akarta.

Reni ismét elcsendesült. Visszagondolt régi önmagára, a falunak arra a képére, amely azóta teljesen átalakult, mint ahogy ő is elvesztette hamvasságát, sőt a párja is átköltözött az út túloldalára, a temetőbe.

– Huszonhárom és tizenkilenc évesek voltunk a férjemmel, friss diplomások, amikor ide jöttünk, s a községben élő idős emberek javasolták, hogy látogassuk végig a helyi értelmiséget, a község elöljáróit, mert ez így illik. Esténként tehát látogatóba jártunk. Természetesen előre jeleztük jövetelünket, hogy ne hozzunk zavarba senkit. Mert így illett. Ez akkor annyit jelentett, hogy a férjem motorral közlekedvén, bekopogott azokhoz, akiknél szándékunk volt levizitelni, és időpontot kért a látogatásra. Első alkalommal a gyógyszerész házaspárt látogattuk meg, mert a gyógyszerész volt a legidősebb ember, s a születési sorrenddel is jeleznünk kellett tiszteletünket. Tehát először hozzájuk mentünk. Vendégük is volt egy nagyon elegáns és feszes úr személyében, aki mellett ott üldögélt lábát lóbálva kicsi fia is. Pontosabban kicsinyített mása. Soha életemben nem találkoztam a hasonlatosságnak ezzel a formájával. A kisfiú ugyanis nem volt babás, inkább férfias. Aranyszőke hullámos haja, mint az apjának, még a választékuk is azonos helyen, azonosan tört meg. Világító szőkeségük, mely szorosan simult ovális fejükre, felkeltette a figyelmemet. A magas karcsú úr, aki inkább nagypapa korúnak tűnt, nem annyira öltözködésében, inkább személyes eleganciájával tűnt ki a háziak közül. Miként apró fia is. Fegyelmezetten ültek, álltak fel az üdvözlésünkre. Mindketten ugyanazon a néven mutatkoztak be. Gyenesdiási Diásdy Gyenes Gedeon. Mire mindketten végére értek, s mi többiek is felsoroltuk jóval rövidebb nevünket, belépett a konyha felől egy feltűnő jelenség. Ő volt Irma. Hatalmas tálcát hozott mindenféle finomsággal megrakva, de fogalmam sincs már, mivel kínált. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a hófehér köténye olyan ropogósra és élire volt vasalva, amely túlhangsúlyozta önmagát. Hang nélkül közelített, de minden mozdulata, gesztusa szinte kiáltotta felénk, hogy én itt csak cseléd vagyok, senki vagyok, pedig én vagyok a legkülönb. Ő volt Irma. A nagyon fess, középkorú szőke nő olyan lábakon közelített felénk, melyeknél szebbet, karcsúbbat sosem láttam, s olyan fenségesen nézett „le” rám, amelyről máig sem tudom kideríteni, hogyan sikerült elkövetnie, tekintettel arra, hogy egyforma magasak voltunk. Pillanatok alatt átvette a háziasszony szerepét, mesélt, szórakoztatott, és tájékoztatott. Mire kinyithattam volna a számat, letarolt a “valakiségével”. Kissé hangosabban a kelleténél – ami viszont láthatóan a férjet zavarta –, beszámolt róla, hogy őt huszonnyolc szobás kastélyba vitte az ura, mikor elvette, s lám most itt cselédkedik a patikuséknál. Mesélt, mesélt, miközben fantasztikus kiállítású finomságokkal kínált bennünket. Feltűnt nekem, hogy Gyenesdiásdi egész idő alatt feszeng, zavarja a közlésnek ez a zuhataga, netán tartalma. Esetleg a módja. Miközben sem a szeme nem rebbent, sem az arca nem rándult. Ő, feleségével ellentétben szűkszavú, halk, ritkán szóló embernek bizonyult. Magas, szikár alak, arca is szikár, tele hosszanti ráncokkal. Egyetlen feszes keresztvonal volt ebben az önérzetes arcban, szorosra zárt ajka. Hamar fel is állt, és azzal a kifogással, hogy a fiúcskát fektetni kell, elindította családját. Az ajtóból Irma még visszaszólt a háziasszonynak:

– Az edényeket hagyd rám Ilonkám, reggel időben jövök, és elmosom!

Mi sem maradtunk sokáig, de az a valóság, hogy nem is tárgyaltuk ki őket a gyógyszerészékkel. Nem a mi korosztályunk, nem a mi stílusunk volt az övéké. Nem voltak nekünk téma. Hosszú ideig nem láttam őket, nem tudtam, hogy élnek, hol, s kik ők.

Időközben megismertem egy fiatal nőt, aki kizárólag azért tűnt fel nekem, mert feltűnően ápolatlan, mondhatnám mosdatlan teremtésnek találtam, és egy akkora helyiségből jött felém, mely nem sokkal nagyobb egy kutyaólnál. Nyár vége volt, de azon tűnődtem, hogyan fűthet télen ez a nő ebben a lehetetlen helyiségben. Éppen kilépett az utcára, és minden teketória nélkül megszólított. Azt kérdezte, nem óhajtok–e télikabát szövetet vásárolni, mert eladna egyet. Mire felelhettem volna, már hozta is ki az épületből a gyönyörű kelmét. A semmi korát éltük, amikor a háború után kizárólag üres boltokkal találkoztunk. Megdöbbentem, hol szerezhette, s ha már megvan, miért adja el ezt az értéket, amely ráadásul gyönyörű is volt. Később megtudtam, hogy Gyenesdiásdi Diásdy Gyenes Margit az anyja, tehát sógornője Irmának. Még mindig felfoghatatlan volt számomra az az ápolatlanság, amely lerítt Juditról. Alkalmasint nem volt látványos nő, de mutatós még lehetne. Hogy élhet valaki ennyire igénytelenül? Később tudtam meg, hogy egész neveltetése tehetetlenségre, pontosan lehetetlenségre predesztinálta. Úgy nőtt fel, hogy a fürdőkád csapját sem tanították meg neki elfordítani, a törülközőt is más terítette rá eddig, miután kisegítette a vízből. Nem járt soha üzletben, más vásárolt be helyette, ruháit Párizsból hozatta, egész korábbi életének semmi köze nem volt a valósághoz. Vitéz Nagybányai Horthy Miklós Magyarország kormányzójának gyermekei voltak a játszótársai, (amire mellesleg egyáltalán nem volt büszke), és most itt él ebben a koszban, mert nem tud mit kezdeni magával, és a szennyel, amely körülveszi. A földpadlós kémény nélküli melléképület mellesleg nem is alkalmas emberi tartózkodásra. Senki számára, nem egy ilyennek, aki minden földi dologra képtelen. Nem tud takarítani, mosni, no meg víz sincs abban a kis kutyaólban, ahol moshatna, ha tudna. Vizet sem tud húzni az udvaron álló gémeskútból, mert enervált, tehetetlen. Anyja is itt lakik a közelében egy másik hasonló épületben, aki lényegesen többre képes a lányánál, de arra már nincs energiája, hogy átnevelje ezt a tönkretett teremtést. Aztán más alkalommal láttam, hogy Irma lép ki tőlük a kapun üres kosárral, és biciklire pattanva elszáguld. Ekkor jöttem rá, hogy ennek a két nőnek is ő teremt be mindent. Pénzt nem igen kaphatott érte, de gyanítom, hogy elismerést sem. Később is mindig úgy láttam: Irma száguld egy férfikerékpáron.

– Nem alakult ki közöttetek valamiféle kapcsolat?

– Nem. Sokkal idősebbek voltak nálunk, de főleg, minket lekötött a két, majd a három gyerek. Amikor ismét beszéltem Irmával, gyerekágyas voltam. Meglátogatott a szülőotthonban, és hozott nekem egy narancsot. Úgy adta át azt az egyetlen apró gyümölcsöt, akkora eleganciával, mintha egy hófehér rózsacsokrot kaptam volna tőle januárban. Meg is voltam tisztelve, sőt hatódva, mert gyerekkorom óta nem láttam déligyümölcsöt. Olyan szegény volt az ország a háború utáni állapotában, hogy akkor még be sem hozták ezeket a különlegességeket. Ő mindenhez hozzájutott. Hogy érte el? Örök rejtély.

Elmondta, hogy meghalt a sógora, és a férje ott van az öccse temetésén a kisfiukkal. Kérdeztem, hogyhogy nem ment velük? Azt válaszolta, azon a pénzen cipőt vesz a fiának. A gyerek nő, nem győzi ruhával, de mindenből a legjobbat akarja nyújtani neki. Nem érezheti meg, hogy mindenük elveszett. Kevésre futja, este kimossa a ruhácskát, éjjel megszárítja, reggel vasalja, de a fiának mindig úgy kell kinéznie, ahogy az egy Gyenesdiásdi Gyenestől elvárható. Mindent egyedül teremt be, mert Gedeon nem hajlandó dolgozni. Megfogadta – folytatta – látva felvont szemöldökömet, hogy amíg vége nem lesz a kommunista rezsimnek, nem dolgozik.

– És te?

– Ó, én nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, mert a két Gedeont el kell tartania valakinek. Az én Gedeonom úriember, aki még az udvari WC–re is úgy megy ki, ha én előtte ráülök, és saját fenekűleg megmelegítem.

Akkorát nyeltem, hogy a szemem is könnyes lett, de hogy nyilvánítottam volna véleményt? Az én korosztályom elég nagyszájú, önérzetes nemzedék, meg minden újabb nemzedék, nem akartam mondani hova ültem volna én az ő helyében. Inkább úgy tettem, mint egy ostoba liba. Keveset találkoztunk, mindig rövid időre, ő viszont újra, meg újra megdöbbentett egy–egy mondatával.

 

*

Már kikerült a babám a mély kocsiból, amikor ismét találkoztunk az utcán. Szemrehányást tett, amiért náluk még nem viziteltünk le. Tudja, hogy sok bajom van a kicsinkkel, de már illenék megjelennünk náluk is. Mondtam, nincs kire hagynom a gyermeket. Ha nem zavarja, vele együtt teszem tiszteletem. A férjem majd külön teszi ugyanezt, mert ő nappal nem ér rá.

Olyan keskeny utcában találtam meg őket, amelyben egy szekér sem haladhatna végig. Inkább zug volt, semmint utca. És annyi benne a görbület, mint egy dauerolt hajban. Itt aztán nem mehetne végig egy rakott szekér. Ahogy a parasztember mondta, amikor eligazított: – Az, az utca lesz kedvesem, amelyik olyan, hogy egy jól sercintő ember átköp a szomszéd kapuja elé. A legkisebb házban laknak az urak.

Apró, egy ablakos házikó fölött állt a házszám. Csengőt kellett megrántani, amelynek zsinórja a bejárati ajtóig ért, és bent kolompolt a lakásban. Gedeon nyitott kaput. Mint amikor palotát rejt a kunyhó, olyan élményben volt részem. Fényesre törölt linóleumon, fehérre mosott rongyszőnyegen mentünk az ajtóig. Szégyelltem a babakocsit rátolni a nagy tisztaságra. Nyitott, keskeny, fából tákolt ereszalja méternyire megszélesítve, oldalt hatalmas hófehér vásznakkal borítva tette ellenállhatatlanul elegánssá a semmit. Látszott, hogy aki ezt megteremtette, sem a kezét, sem a derekát nem sajnálja a munkától. Igénye viszont van a szépre.

Olyan alacsony ajtón kellett belépnünk, ahol a házigazda jócskán rákényszerült, hogy meghajoljon, de megérte. Minden helyiség földes volt valaha, de a kátránypapírra helyezett linóleum lezárta a dohosodás lehetőségét, és mindenhol úgy fényesedett, mint amit lakkoznak. Noha ez alig látszott, mert dúsan borították rongyszőnyeggel. – A perzsákat már rég eladtuk – reagált legyintéssel Irma a tekintetemre.

Nem emlékszem a berendezésre, de volt virág és függöny, és antik ülőgarnitúra. Gyermekágy, petróleumlámpa és telepes rádió. Csak kapkodtam a fejem a kényszer szülte leleménynek ettől a gazdagságától. Egyetlen szobában a kényelemnek, a biztonságnak ide telepített látványa megbabonázott. Művész volt, aki ezt a környezetet, s hozzá az érzést megtervezte.

Az udvarról nem beszélve. Apró konyha állt a végében, természetesen közel az épülethez, mert az udvar maga kisméretű. Az egyetlen fa árnyéka alatt, amely egyébként uralta a kertet, nádszékek egy nádasztalt ölelve. Öreg, de terebélyes darabok. Köztük elszórtan apró virágágyások. „Lábam alatt a világ” – érzését keltve. E mögött a pihenő mögött hatalmas kifeszített sütőlepedő mögé rejtve az udvari mellékhelyiség. – Itt üldögélhet Irma ősztől tavaszig, amíg használhatóvá melegszik az ülődeszka – villant át egy pillanatra az agyamon. Tudtam, éreztem, hogy mindaz, amit itt látok, folytonos, és folyamatos, s a két Gedeont szolgáló látvány, kényelem. Az az asszony, aki ezt megteremteni, és folyamatosan biztosítani képes, szerelméről és gondoskodásról vall. Közben éreztem, hogy az itt élők ezt olyan természetesnek tartják, mint azt, hogy az anya, feleség, órákra eltűnik az életükből, hogy a látványhoz a megfelelő színvonalat hozzá tudja teremteni. Irma ekkor már gyárban dolgozott.

Aztán hosszú ideig nem találkoztunk, csak Gedeont láttam néha hallatlan eleganciájával, városi bundában, nemes szőrme kucsmában sorstársai lakása felé ballagni. Nagyon sápadtnak tűnt. Tulajdonképpen mindig nagyon egészségtelen színe volt.

Nem tettem róla említést senkinek, mások sem beszéltek róluk sehol előttem, csak jóval később döbbentem rá egy–egy gesztusból, hangsúlyból, hogy mintha ismerőseim nem tisztelnék, inkább lenéznék ezt az Irmát, de még a férjét is. Még az utóbbit meg is értettem valahogy. Nem mintha gondolkoztam volna felőlük, de valahol bennem is élt egy elhatárolódó érzés attól az embertől, akinek a felesége meleg feneke készíti elő az udvari WC–t használatra. Túl azon, hogy elég tartósnak ítéltem a szocializmus létét, hogy ennek a végéig ne dolgozzon egy ember, akit a felesége tart el. Okos, művelt, jogot végzett ember, számomra elfogadhatatlan életfelfogással. De igazság szerint nem foglalkoztam velük, nem sokat szerepeltek a gondolataimban, így nem is tudtam meg róluk semmit. Néhány év is eltelt, s azon kívül, hogy Irma hozott nekem néha gyümölcsöt, vagy kedveskedett valamivel, amit főzött, amikor így állított be:

– Nagy beteg az uram. A veséje felmondta a szolgálatot. Meg fog halni, és nem tudom eltemettetni. Ki tudsz–e segíteni? Látod, amikor már gondolatban eljutott odáig, hogy dolgozni kellene valamit, s jelentkezett éjjeliőrnek a Cukorgyárba, már nem kezdheti el a munkát.

A temetésre természetesen elmentünk, s utána többször meglátogattam Irmát, ő is engem, s lassan megnyílt. Olyan dolgokat mondott el az életéből, amelyeket nem lehet kitalálni, s bár időnként megjelent benne a dicsekvő lódításnak a tünete, a lényeg lényeg marad. A továbbiakban már nem azt mondom, amit kinéztem belőle, hanem amit hallottam tőle.

 

 

2.

 

 Csak úgy tudta átélni az eseményeket, ha átírja, ha megszépíti, mert különben belepusztult volna a sok megaláztatásba. Nem egykönnyen kezdett bele:

– Láttad hogy elkészült a sír?

– Láttam. Nagyon siettél vele, pedig drága lehetett.

– Drága volt. Azt akartam, hogy minél előbb elkészüljön, hogy lássam végre rajta a nevemet.

– Miért olyan fontos, hogy naponta elolvasd a nevedet? Még száz évig olvashatod.

– Kevés. Nekem száz év kevés. Naponta kétszer kimegyek a temetőbe, és ellenőrzöm, hogy ott van–e a nevem? Naponta kétszer kihúzom magam a Gyenesdiásdiak sírja mellett.

– Neked legyen mondva. Mi van abban? Mindenki megáll a párja sírja mellett, ha elvesztette. De te megelőlegezted magadnak a saját halálodat, és rávésetted a neved az összes előnevekkel. Egyszerűen nem értelek. Megmagyaráznád?

– Engem ez a család mindig lenézett, kinézett, kisértegetett magából. Akkor is, amikor a sógornőm, a Jutka anyja meghalt két évvel ezelőtt. Tudtad? Nem tudtad. Jó. Most már tudod. Margitot mellesleg én ápoltam el, szegény Jutkától el sem lehetett várni. Azt hiszed, egyszer is megköszönte, amit érte teszek? Nem köszönte meg, mert tőlem természetes, és főként elvárható. Amíg nem kellett ápolni, nem is állt velem szóba, némán vette el azt az élelmet, amit a kapun beadtam, amit a tulajdon munkámmal szereztem, hogy ne haljon éhen. Csak azért tettem, mert az uram testvére volt. De ő úgy fogta fel, amit teszek, jár neki a testvére cselédjétől. Amikor meghalt, megmondta a szemembe az uram: az volt az utolsó kívánsága a nővérének, ne menjek ki a temetésére, ne álljak ott a rokonok között, mert holtában is szégyellné, ha megtenném. Igen. De a tort, amit a temetés végére készítettem, nyugodt lélekkel fogyasztották el a Gyenesdiásdiak. Érted az ő világukat? A cseléd csak tegye a dolgát. Még most is belepusztulok a miattuk érzett méregbe. De nekik így járt az agyuk.

Emlékszel, amikor megkérdezted, miért nem mentem el a sógorom temetésére? Mert akkor sem engedtek oda! Ne gondold, hogy nem teremtettem volna elő a föld alól is az útiköltségre valót? De a Gyenesdiásdiak nem engedték meg, hogy odaálljak Gedeon mellé. Nem, és nem! Még szerencse, hogy a fiamat elfogadták. Mert azért már öltem volna! Tudod, mi fáj a legjobban, mi az a teher, ami a mai napig térdre kényszerít? Hogy az uram mindig velük értett egyet. Judit nem. Ez a tönkrenevelt, szerencsétlen, koszos Judit az egyetlen, aki elítéli, szégyelli a família viselkedését. Az uram nem jutott el idáig soha.

– Remélem, nem várod el tőlem, hogy véleményt nyilvánítsak?

– Nem is akarom hallani, mert tudom, mit szólnál, de azt csak én mondhatom ki. Tőlem elég, ha megfogalmazom magamban. Az az egyetlen elégtételem, hogy amikor az uramat temettük, kénytelenek voltak odaállni mellénk, pontosabban mögénk, mert a fiam megfogta a kezem, és elhúzott tőlük. Mi álltunk elől Judittal, de külön. Ők pedig mögöttünk. Ez igazi elégtétel volt akkor nekem. Ma nem mesélek többet, de ha észreveszed, hogy itt ezek a nem gazdagék, nem úri népek, akiknek volt pénze megvenni tőlem a maradék eladni valómat, lenézően szólnak rólam, ne törődj vele, ne vedd észre, mert nem tudják elviselni, hogy valaki lett belőlem. Holott nem is lett.

 

folyt.köv.

29látogató,1mai

Szerző Kertész Éva 96 írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.

7 Komment

Hagyj üzenetet