„Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz, és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”
/Márai Sándor/
Kaptam egy videót. Akkor érkezett, amikor csaknem boldog voltam valami, valaki léte miatt.
Történt velem már hasonló, csak elfelejtettem, hogy fekete, fehér, jó és rossz mindig együtt járnak.
Megálltam hát emlékezni, könnyeket törölni.
Egyszer volt emlékemben, s ma is áll egy iskola. Kezdetben tanulni, majd tanítani jártam oda. Tanulni azt, amit ők már tudtak a gyakorlatban, a hallássérültek oktatását. Ismerkedtem velük, azokkal a tanárokkal, munkatársakkal, akik oly gyorsan mentek el az életből.
Hogy is volt?
Az első tekintetváltás vele, aki vörös fürtjei alól mosolyog, csupa derű volt, kedvesség. Kiváló tanár, jeltolmács. Nagyszerű ember. Kirándulásokat szervezett az ország minden nagyobb tájegységére, de együtt néztük vele Prágát, az osztrák Karintiát.
Aztán a mindig mosolygó iskolatitkárunk rövid szőke haja alól feltekint. Soha nem sietett, mindig volt ideje a legproblémásabb gyermek ügyeit is végtelen türelemmel intézni.
Emlékezem művésztanárunkra, kinek halála előtt nézhettük képeit. Megható volt minden pillanat, hiszen tudtuk már nagyon beteg. Sokszor előfordult, hogy a folyosón rám szólt:
— Fáradt vagy?
— Kicsit — válaszoltam.
— Nem baj, húzd ki magad, fel a fejjel, ráérünk még pihenni.
Összenevettük. Légiesen finom mozdulattal csukta be az ajtót, amely mögött festett, tűzzománcot, szőttest készített a gyerekekkel. Úgy hozta az élet, hogy vele egy szobában szálltunk meg évekkel ezelőtt Kolozsvárott.
Látom akkori igazgatóhelyettesünket, most is izgatottan gondolok első óralátogatására nálam, a megmérettetésre, biztató szavaira. Később a közös ebédekre, ahol főztünk gondolatban, kicsit másként… Szó esett a magányról. Soha nem felejtem a mondatát:
— Tudod Éva, bárki legyen is az életünkben, meghalni egyedül kell!
Igen, igaza volt, már tudom. Akkor hogy lázadoztam a gondolat ellen. Tudni sem akartam róla.
Búcsúzások, ballagások… amikor minden osztályfőnök végigsétált az iskola folyosóján utoljára tanítványaival. Milyen megható volt annak a pár fiúnak a búcsúja, akiknek a beszédét, azt a különös siket hanglejtésűt először értettem meg. Akkor nyílt ki a világuk számomra is. Elmentek. Ők az életbe, mások pedig valahol várnak…
Hinni kell abban a végső találkozásban, hogy ne fájjon annyira a hiányuk!
