dr Bige Szabolcs- : Hogyan lesz valakiből turista?

Unokaöcsémek, Gézának hatvanadik születésnapjára. *

  

 

 

Persze ez így első ránézésre egy nehéz kérdés, de hallgassátok meg a történetemet, hogy eldöntsétek vajon születni kell-e turistának, vagy nevelés, esetleg „avatás” kérdése is?

      Előrebocsátom, hogy a hegyek szerelmese vagyok, és ifjú koromban minden alkalmat megragadtam, hogy legalább egy kis dombra felmászhassak. Ennek a szenvedélyemnek lett a következménye, hogy amikor hozzánk látogattak az unokaöcséim, elcipeltem őket Váradon a szőlőhegyre, meg a Macskadombra, amivel kétes örömet szereztem nekik.

      Kettőjük közül a nagyobbik — Péter — megfontolt alapossággal lépdelt fölfele a meredeken, és közben méregette a megtett út hosszát. A kisebbik — Géza, róla szól igazából ez a visszaemlékezés — kiscsikó módjára szökdösve haladt a bátyja mögött.

      Minden nyáron a szünidő egy részét Váradon töltötte a három testvér, úgymint Péter, Géza és Melinda.

      Azon a nyáron, amelyikről most szó van, Kisgéza — az édesapjuk volt Apagéza, vagy Nagygéza — olyan nyolc, kilencéves lehetett, s mindent érdeklő, vizsla tekintettel vett részt a közös programokban. Egyik nap a postás telefonértesítést hozott, hogy Marosvásárhelyről Imre bátyám, a Péter keresztapja szeretne velünk telefonon beszélni.

      Itt most el kell mondanom, hogy azokban az években a telefon nagy ritkaságnak számított. Csak a legnagyobbaknak juthatott osztályrészül. Minden postahivatalban azonban volt olyan nyilvános telefon, ahonnan lehetett kapcsolatot kérni a telefonistán keresztül egy másik postahivatali telefonnal. Persze előre megbeszélt időpontra, hogy a másik fél is éppen ott legyen. Erre szolgált a telefonértesítés.

      Szóval megkaptuk az értesítést, hogy délután négy órára legyünk a telefonközpontban, mert hívásunk van Marosvásárhelyről. Ebéd után hamar el is indultunk, hogy egy kis séta is beleférjen az időnkbe a Főutcán. Ez a séta mondhatnám kötelező volt minden váradi számára. Ha többet nem is, de az Apolló palotától a Japport cukrászdáig illett végigmenni. Így is tettünk, majd a Nagy Sándor utca sarkán álló patikában meglátogattuk Margit nénit, Anyuka testvérhúgát, aki itt volt a főgyógyszerész. Örömmel fogadta a társaságot, és ennek azzal adta tanújelét, hogy a kezünkbe nyomott egy zacskó Negro cukorkát. A cukorkát szopogatva haladtunk tovább, s hamarosan fel is tűnt a csupa beton, csupa üveg socreál épület, s rajta hatalmas betűkkel a felírat románul: TELEFOANE.

      Kisgéza meglátta, s egy nagyot ugorva felkiáltott: „ni, telefonca!”

      Rajta is maradt — családon belül — az épületen a név. Ha mentünk telefonálni ezután így mondtuk: „ott a telefonca!”

      A telefonálás végül szerencsésen lezajlott. Mikor eljött a pontos idő, a telefonos kisasszony kiáltotta: „Marosvásárhely, négyes fülke!” Beszéltünk Péter keresztapjával, aki azért telefonált, hogy meghívja keresztfiát és minket, többieket is egy hét-tíz napra hozzájuk. Egy szép kirándulást is kilátásba helyezve vagy az Istenszékére, vagy a Kelemen-havasokba, esetleg az Egyeskőhöz. Minden a terveknek megfelelően történt. Az Egyeskő csodás táját választottuk.

      Marosvásárhelyen két napos városnézés után indulunk is a hajnali vonattal végig a Maros mentén. Hosszan tartott a zötyögés a fapados (szó szerint fapados) vicinálison, de azért csak megérkeztünk Marosfőre, vonatozásunk célállomására. Útközben minden kényelmetlenség ellenére is volt mit csodálni, bámulni, ahogy beérkeztünk a hegyek közé. Első lelkesítő látványként Déda állomását elhagyva, a hajnali ködbe burkolózó Istenszéke tömege ejtett bámulatba. Ezen a környéken zajlottak a Funtineli boszorkány „kalandjai”.

      Tovább a Kelemen havasokból leomló patakok szurdok völgyei gyönyörködtették szemeinket. Aztán jó háromórás utazás után megérkeztünk.

      Vidáman indultunk neki a meredeknek. Eleinte lombhullató bokrok és fák szegélyezték utunkat. Gyakori átfolyások, vízerek nehezítették a haladást, ami az éjszaka lehullott eső következménye volt. Nem is lett volna ezzel semmi baj, mert át lehetett könnyen lépni, vagy ugrani, de nem így Kisgéza számára. Ő minden egyes pocsolyába, átfolyásba belelépett, sőt beleugrott! Cipője, nadrágja csupa víz lett, jól átázott. Egy idő után már megelégeltem, és makarenkói pofonokat ígértem neki, ha még egybe beleugrik. Sűrű bólogatás volt a válasz, s azt hittem, használt a szigorú figyelmeztetés. Mégis a következő olyan másfél-két méter széles átfolyás kellős közepébe páros lábbal, helyből beleszökött. Mindenki, aki a közelben tartózkodott csurom vizes lett.

      Megszeppenve lépett ki a tocsogóból, én pedig szigorúan ránézve megkérdeztem: „emlékszel mit ígértem?” Élénk bólogatás volt a válasz, megfelelően bűnbánó arccal.

      „Pofot!” — mondta ki egy kis várakozás után.

      „Akkor most adjam meg én, vagy kiosztod te magadnak?”

      Be sem fejeztem jól a kérdést, máris akkora pofont cserdített le saját magának, hogy sokáig meglátszott a helye. (Nem tudta a gyermek, hogy részemről csak üres fenyegetés volt, mert semmiért meg nem ütöttem volna!)

      Ezzel a jelenettel véget is ért az átfolyásos útszakasz, mivel letértünk az eddigi ösvényről és bekanyarodtunk a fenyők közé. Különös zöld homály fogadott, s ez kitartott, amíg fel nem értünk a menedékházhoz.

      A menedékházat (ott kabanának mondják) bizony elég elhagyatott állapotban találtuk. A földszinti nagyobb helyiséget istállónak használták, akik legutóbb ott laktak, s az ajtóra felírták, hogy aludjunk a padláson (a hiúban), mert a lovak miatt odakapott a medve. Fel is mentünk a „hiúba”, s ott vetettünk fenyőágakból ágyat. A gyerekek vígan segítettek a fenyőcsapokat (ágakat) levagdosni, s felhordani.

      Péter egész idő alatt fütyörészett. Mikor kérdeztem, miért teszi, azt válaszolta: „hogy elijesszem a medvét!” Ilyen bátor testvére volt ám, már akkor is Kisgézának!

      Miután elhelyezkedtünk, és megfőztük a hagyományos havasi teát kakukkfűből, szederlevélből, málnaszárból, egyszerre belépett egy marcona alak, aki úgy mutatkozott be, hogy ő a hegyi szellem. Én nem találkoztam vele, mert valahol máshol lehetett dolgom, de el tudom képzelni (!)

      „Aki még nem járt ezer méter felett, azt fel kell avatni!” — kiáltotta harsányan.

      Izgalom lett úrrá a társaságon, hiszen többen is voltak, akik életükben először jutottak fel ezer méter fölé.

      „Kisgéza! Mivel te már megkaptad a felavatáshoz szükséges pofont, ezennel felavatlak turistának!” – folytatta a hegyi szellem mély, dörmögő hangon, és a kezébe adta a mogyorófa vesszőt, hogy ő ossza ki a fenekeseket a felavatásra váróknak.

      A hegyi szellem ezek után, ahogy jött, távozott.

      Mikor kis idő múlva, dolgom végeztével visszatértem, nagy izgalomban találtam a társaságot. Egymás szavába vágva mesélték el találkozásukat a hegyi szellemmel. Fejcsóválva hallgattam őket, s hogy az események megtörténtét igazolják, megmutatták a mogyorófa vesszőt is. (Nemrég nyestem le a ház háta mögötti bokorról…)

      Nos, hát így lett Kisgéza felavatott turista!

 

 2011-01-22     

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.01.23. @ 12:00 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.