Avi Ben Giora. : Emlék Hamburgból

*

 

 

Elérkezett a nyár, a vakáció ideje. Éppen a harmadik gimit fejeztük be, és a legtöbben az osztályunkból persze, végre megkaphattuk szüleinktől azt a lehetőséget, hogy önállóan utazhassunk. Mindenki lázasan készülődött. Na persze azokban az időkben korlátozottak voltak a lehetőségek, mert még állt a „VASFÜGGÖNY”. Így „csupán” csak a mesés kelet „csodaországaiba” juthattunk le. Persze akadt azért kivétel is. Egyik osztálytársunk, Cunci pont ezek közé tartozott. Szülei különváltan éltek. Ő édesanyjánál maradt Budapesten, míg a bátyja apjával, közvetlen a forradalom után Nyugat–Németországa disszidáltak. Cunci egy belevaló gyerek volt és, hogy már serdülővé vált, anyja engedélyezte neki, hogy meglátogassa bátyját és apját. Eddig csak ők látogathattak Magyarországra, de valahogy sikerült elintézniük, Cuncinak a kiutazást Hamburgba.

– Mennyi időre mész Cunci? – kérdeztük tőle izgatottan. – Ugye nem végleg?

– Nektek megsúgom, szívesen cserélném fel a negyedik évet az érettségivel együtt Hamburgra, de nem tehetem, mert anyámat itt fogták „zálogba”. Nem hagyhatom magára, így biztosan visszajövök. Egy hónapra kaptam engedélyt, és azt ki is fogom használni.

– Aztán hozzál pár jó lemezt is, csinálhatunk jó üzletet – ajánlkozott egyikünk.

– Majd meglátjuk. Biztosan fogok hozni egy pár dolgot. A bratyómmal úgyis sokat fogunk majd kódorogni ide–oda. Már alig várom!

Kicsit irigyek voltunk erre a srácra, hogy ilyen lehetőséggel ajándékozta meg az élet. Aztán elérkezett a nagy nap Cunci számára. A haverokkal páran kikísértük a repülőtérre.

– Srácok én most repülők először életemben.

– Csak nem majrézol, Cunci? – próbáltuk heccelni.

– Azt nem, de már mindenki hülyére idegesített, hogy a felszállás után azonnal hányingere lesz az embernek és kidobja a taccsot.

– Túl fogod élni Cunci, ne izgulj egy kis „légibetegségtől”.

Lassan szólították a gép utasait és búcsút vettünk Cuncitól.

Szeptemberben aztán megint találkozott a díszes társaság a gimi falai közt.

– Mesélj Cunci, milyen volt.

– Tudjátok, nem hiába mondják nyugatnak a Nyugatot. Szóval a repülőutat úgy–ahogy túléltem. A felszállással nem is volt sok gondom, de nem sokkal utána étellel kínáltak. Nagyon vagány ételeket hoztak és italt is lehetett kérni.

– És persze te rögtön kértél is valami dögöset – vágtunk a szavába.

– Naná, de nem olyan igazi dögöset, mert ki tudja, talán kértek volna valami okmányt, hogy hány éves is vagyok. Így maradtam a sörnél. Mikor jól teletömtem magamat és a sör is fogytán volt, akkor kezdődtek a bajok. Elkezdett a gyomrom morgolódni. Na persze közrejátszott a dologban az is, hogy le–fel hullámzott a gép, mert egy kis viharba kerültünk. Egy darabig csak morgott, de utána kezdett liftezni, és bizony az egész, amit ettem kikívánkozott belőlem. A sztyuvik éjjel–nappal ajnároztak és hozták a papírzacskókat. Nagyon cikis volt, de nem én voltam az egyedüli. Aztán szerencsésen megérkeztem Hamburgba, ahol már várt a bátyám. Apám kölcsön adta neki a kocsiját, mert ő nem tudott elém jönni a munkája miatt. Ezt nem nagyon bántam. – Na öcskös milyen volt az út? – üdvözölt a bátyám.

– Ne is kérdezzed, de látod, túléltem – válaszoltam és elmeséltem, mi történt.

– Első alkalommal ez mindenkivel megesik. – vígasztalt. – Na de mondd, hova akarsz elmenni először? Menjünk haza lepakolni, utána meg elmegyünk csavarogni enni, inni.

– Te vagy a vezető – adtam meg magam –, ahogy gondolod.

– Akkor először hazamegyünk – döntött és vagy másfélórás autókázás után haza is értünk. Azért volt másfél óra, mert noha háromsávos modern utak vannak, ám éppen kifogtuk a legnagyobb dugót. Lépésben tudtunk csak haladni. Meg is jegyeztem a bátyámnak, hogy a magyar autósoknak ezt kellene kiutalni, mielőtt jogsit kaphatnak. Mert itt mindenki türelmes volt, nem vágott senki sem ki a másik elé, és a nálunk szokásos káromkodások sem voltak. Vagy ha voltak, akkor nem értettem, mert a német nyelvtudásom több mint hiányos. Apám lakása, ami ott állítólag amolyan átlagos, egy kétszintes házikó nyolc szobával. Ebben ketten kergetőznek a bátyámmal, néha egy–két hónapig van egy soros barátnő is, vagy bátyám, vagy az apám részéről. Én a felsőszinten, az emeleten kaptam egy szobát. Halljátok! A bátyám aztán mindennel berendezte. Volt benne tévé, sztereó, két dögös hangfallal. Rögtön betettem egy kazettát és bömböltettem a Rolling legújabb számait.

– Öcskös! Azt ajánlom, hogy fürödj le, öltözz át és elmegyünk kajálni meg csavarogni. A kazettát, azt hozhatod magaddal, a kocsiban is van sztereó. Na nyomás…

A fürdőszoba sem volt ám átlagos. A fürdőkád olyan, mint itt nálunk a lubickolós kismedence a Csasziban, és külön tusoló, meg mosdó. Mit ne mondjak, pancsikáltam egy darabig, és ha bátyám nem szól be, hogy élek–e vagy belefulladtam a kádba, talán ki sem jövök. Miután átöltöztem a bátyám alaposan mustrára vett.

– Ez a legmenőbb cuccod? Nincs valami dögösebb?

– Amit most rajtam látsz, az a legmenőbb. Persze ezt is tőletek kaptam, mert Pesten nem lehet eredeti amcsi farmert kapni. És a garbó az meg végképpen ismeretlen.

– Akkor majd ruhát is veszünk neked. Kilométerekről lerí rólad, hogy keleti vagy.

Beültünk a járgányba és irány a kikötő és ott is a Ripperbahn. Akkor még fogalmam sem volt, hogy ez micsoda. Igaz hallottam valamit, hogy itt jól lehet csajozni, de annál többet nem. A kocsit betette a bátyám a parkolóba és gyalogosan indultunk el. Hamarosan meg is tudtam, hogy hol is vagyunk. Egyik jobb csaj a másik után és persze mind hagyott jócskán lesni valót a kutakodó férfiszemeknek. És ha hiszitek, ha nem, volt egy utca, ahol a csajok a kirakatban mutogatták magukat. Én csak szédelegtem. A bátyám nagyon élvezte a helyzetet.

– Te figyelj, voltál már nővel?

– Háát?

– Na telefonálok apának, hogy később megyünk haza, és elmegyünk egy amolyan cégéres piroslámpásba.

– Hova?

– Ne izgulj, majd meglátod. Egyszer át kell esned a tűzkeresztségen és jobb, ha valami nyugati csajtól kapod meg és nem valami szakadt tapasztalatlan keletitől.

Szóhoz sem engedett jutni. Bementünk egy bárba, ahol először ettünk egypár falatot utána a bátyám egy nőszeméllyel hosszan tanácskozott, és felém kacsintgatott. Egy büdös szót nem értettem az egészből, csak sejtettem miről beszélgetnek, mert a nőszemély is nagyokat nézett és jókat kuncogott közben. Na aztán, ami utána jött!

– Mondd már a lényeget, ne húzd tovább – buzdítottuk többen is, igazi kamaszos izgalommal.

– Szóval megjelent egy olyan, nálam pár évvel idősebb hölgyemény és intett a szemivel, hogy menjek utána.

– Mire vársz? – szólt a bátyám –, legyél engedelmes srác, kövesd a ”tanítónénit”.

Nem részletezem, akármennyire is kíváncsiak vagytok. Egy félóra után kirúgott, mert úgy látszik, csak ennyire voltam befizetve, de udvarias volt. A bratyóm már kint ült a bárban és mondott még valamit a hölgyeménynek, aki ettől szélesen elmosolyodott.

– Ezen is túl vagy öcskös. Majd holnap is elhozlak és befizetlek. Aztán apának ne nagyon mondd, hogy hol jártunk. Ámbár úgysem lenne tőle meglepődve.

Otthon apánk várt ránk. Persze töviről hegyire kifaggatott, mi is van Pesten, mi van anyámmal, és miben tudna nekünk segíteni, amíg ismét tud majd vagy ő hozzánk, vagy mi hozzájuk jönni. Arról, hogy hol, merre jártunk, arról nem érdeklődött. Teltek a napok, és ha nem is naponta, de elég sokszor kerestük fel a bátyámmal az „örömtanyát”. Úgy egy hét után aztán kezdtek kellemetlen dolgok történni velem. Elkezdett ott alul nagyon bizseregni. Először tudomást sem akartam erről venni, aztán sajnos egyre kellemetlenebb lett. Rettenetesen viszketett. A bátyámnak nem akartam szólni erről, mert kissé szégyelltem magamat. Gondoltam, biztosan én csináltam valamit nem jól. A dolog azonban egyre elviselhetetlenebb lett. Aztán egy nap mondom a bátyámnak, hogy álljon meg valami patika előtt.

– Minek? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Valami gubanc van?

– Nem, nincs semmi, de kell valami „dolog” a hölgyeménynek a „műintézetbe”.

– Hagyd öcskös, majd én megveszem. Amúgy sem beszéled a nyelvet.

– De légy szíves, ne hozzál zavarba. Ez amolyan személyes dolog, felírta nekem egy papírra.

– Akkor intézzed el magad, de ha baj van, akkor gyere ki, itt várlak a kocsiban.

Beoldalogtam a patikába és megvártam, amíg én maradok ott egyedül. A patikus udvariasan megkérdezte, mit óhajtok. Kissé bajban voltam, mert fogalmam nem volt, hogy hogyan kell mondani, amit kérni akarok. A hölgyemény ugyan tényleg felirt valamit egy papírra és mondta bármelyik patikában megvehetem, de én elhánytam a cetlit valahova. Ott álltam fülig vörösen, aztán feltaláltam magam.

– Ich möchte etwa für…/kérek valamit…/ Nicht ugri–bugri! Langsam spazieren/nem ugrabugrál, lassan sétál/    

Jót röhögött, de tudta, mit kérek és adta is, ami segített is, de azután hanyagoltam a műintézet látogatását. Persze a bátyámnak feltűnt a dolog, mégsem érdeklődött, nem akart „zavarogni”, személyeskedni. Szóval átestem a „tűzkeresztségen”, na meg megismertem a nyugatot is. Jövőre, ha sikerül az érettségim, akkor megint megyek.

 

Cunci aztán leérettségizett és két évre rá disszidált az apjához. Nem tudni, hogy az első élmények miatt–e, de később hallottuk valakitől, hogy kint jólmenő „műintézetet” nyitott.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.01.10. @ 10:39 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.