Vágva lenni
keresztbe’
szűkölni a
ketrecben,
jobbra dőlni,
balra dőlni,
citerákon hegedülni,
ki akar?
Áldott lenni
feledve,
beteg fa a
kertekben,
tivornyázni,
tort is ülni
ki akar?
Metszett fa,
nyesett ág,
a Jóisten is leokád,
minek illat,
minek a szó,
az ételbe
minek a só,
úgysem táplál,
úgysem laktat
semmi ital,
semmi abrak.
Dögtelepre
kihajítva
dögként bűzlünk,
semmi hiba,
annyi csak a
nagy tévedés
– szűkölni is nagyon kevés –
minek tavasz,
minek a tél,
miért jön el,
ha elvetél
minden anya,
minden ima,
égi Angyal,
nincs himnusza,
se glória,
se áldás,
körülöttünk itt ágál
a Nihil portáján
az örök pusztulás…
Óh, barátaim!
Elkárhozás
mindig,
megint,
csak az üröm
– köszörülöm –
jótállás sincs,
semmi hozam,
holnapunk is
ugyanolyan,
mint az „eddig”,
föl a fejjel,
senki sincs már,
aki tejjel
tölti teli
vérbő belét,
de ne várjál,
szól a Sátán,
belekarolsz,
beléd karmol,
akkor is még
föl nem adod,
ideállsz,
odaállsz,
hiába is kiabálsz…
(A fotót az agyagfigurákról magam készítettem Franciaországban, Romans templomában)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Rózsa Ibolya
