Rózsa Ibolya : Pusztulás

…ideállsz, odaállsz, hiába is kiabálsz…

 

 

 

Vágva lenni

keresztbe’

szűkölni a

ketrecben,

jobbra dőlni,

balra dőlni,

citerákon hegedülni,

ki akar?

Áldott lenni

feledve,

beteg fa a

kertekben,

tivornyázni,

tort is ülni

ki akar?

 

Metszett fa,

nyesett ág,

a Jóisten is leokád,

minek illat,

minek a szó,

az ételbe

minek a só,

úgysem táplál,

úgysem laktat

semmi ital,

semmi abrak.

Dögtelepre

kihajítva

dögként bűzlünk,

semmi hiba,

annyi csak a

nagy tévedés

– szűkölni is nagyon kevés –

minek tavasz,

minek a tél,

miért jön el,

ha elvetél

minden anya,

minden ima,

égi Angyal,

nincs himnusza,

se glória,

se áldás,

körülöttünk itt ágál

a Nihil portáján

az örök pusztulás…

 

Óh, barátaim!

Elkárhozás

mindig,

megint,

csak az üröm

– köszörülöm –

jótállás sincs,

semmi hozam,

holnapunk is

ugyanolyan,

mint az „eddig”,

föl a fejjel,

senki sincs már,

aki tejjel

tölti teli

vérbő belét,

de ne várjál,

szól a Sátán,

belekarolsz,

beléd karmol,

akkor is még

föl nem adod,

ideállsz,

odaállsz,

hiába is kiabálsz…

 

 

(A fotót az agyagfigurákról magam készítettem Franciaországban, Romans templomában)

Legutóbb szerkesztette - Rózsa Ibolya
Szerző Rózsa Ibolya 112 Írás
Előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség s ami eztán volt, ott kezdődött. /Weöres Sándor/