Évekkel ezelőtt — egy kötetlen beszélgetés során — kérdésként fölmerült, hogy mi a különbség a szekták és a történelmi egyházak között? Akkor úgy fogalmaztam: a szektáknak még nincsen túlvilága. A társaságban senki sem ellenezte ezt a megközelítést. Menny és pokol, a boldogság és a szenvedés örökre szétválasztott színterei… Természetes, hogy az egyik ember az ilyen kérdésekben neveltetéséből eredő elfogadást, esetenként keresztényi félelmet tanúsít. Állandóan tartózkodva a vétkektől és azok következményeitől, hisz csak az elszenvedett bűnök nyernek megbocsátást, ami olykor keserves folyamat. Másnak viszont a hit megközelítései teljesen elfogadhatatlanok. Kötelességünk mindkét végletet tiszteletben tartani.
Egészen addig „rendben mentek” a dolgok, míg meg nem ismertették velünk az ún. vonzás törvényét. (A háló világában szinte kontrolálatlanul zúdulnak reánk az efféle szemléletet átalakító alapművek.)
A teremtés módszertanáról van szó, melyről el kell fogadnunk, hogy múlt századi előtörténete mindeddig nem élvezte a köz kitüntetett figyelmét. Lássuk Michael J. Losier definícióját: „Bármire is fordítom a figyelmemet, az energiámat, bármire is összpontosítok — legyen szó akár pozitív, akár negatív dologról —, azt bevonzom az életembe.”
A szkeptikusok joggal felvethetik, hogy a vonzás törvénye egzakt folyamat, a hit kérdéseivel össze nem egyeztethető, pusztán gyakorlati módszer. Mérhetetlen tragikum lappang ebben a kapitális tévedésben. Kétezer éven át emberek tucatmilliárdjai töretlen, sőt könyörtelen következetességgel alkalmazták a vonzás törvényét például a keresztény hit szerinti kétpólusú túlvilág módszeres felépítésében, mire az folyamatosan megerősített, masszív valósággá vált. Saját magukra — és magunkra — gyújtva a házat azzal, hogy a mennynek és pokolnak egyformán végtelen perspektívát nyitottak.
Így aztán nem is vitás, hogy más történelmi egyházaknak meg ettől esetleg komfortosabb másvilág dukál. A különböző hitek markáns elhatárolódása persze kérdésessé tett minden túlvilági átjárhatóságot.
Hogy mi, hívők mit tehetünk? Sokat, mert mi vagyunk az egyház. A tömeg sosem válhat eretnekké, odaát sem létezik kollektív bűnösség. Utasítsuk el a pokol, az örök bűnhődés infernális átkát, amit ebben a formájában éppenséggel nem a Teremtő, hanem mi, emberek fundáltunk ki, mérhetetlen ostobaságunkban. Kövessük meg magunkat ezért a förtelemért, miközben továbbra is tartózkodjunk mindattól, ami hitéletünk erkölcsi alapállásával szemben áll, hibáinkat még az életünk során próbáljuk helyrehozni, stb. Megdicsőülésünk lehetőségeit a pozitív vonzás segítségével biztosítjuk az új, immáron pokol nélküli — általunk joggal áhított — másvilág újraépítése során. Ez nagyon lassú folyamat… ezért kezdjük el azonnal. Csak örömhírekre koncentráljunk (mert „ez hitünk szent titka”).
Bár — más összefüggésben — fölvetődött ez a téma egyebütt, a vonzás törvényének tudatos és állandó alkalmazása nem mellőzhető a családtervezésben sem. Például a keresztény egyházak tagadják a reinkarnációt. Ez egy teljesen hatástalan módszer az ellene való küzdelem során. Gyermekünk tekintetét sem állhatjuk a végtelen szégyenérzetünk miatt, mert eltűrtük, hogy családunk idegen szellem kakukk-fészkévé váljék. Holott csak annyi teendőnk lett volna, hogy a tanúk előtt tett esküvői fogadalmaink sorába fölvesszük: ellene vagyunk, elutasítjuk a reinkarnációt, hogy utódaink testi–szellemi egysége és a tulajdonképpeni vérvonalunk tiszta maradjon.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Meyer József
