Urbánszki László : Eljöttem hozzád

Eljöttem hozzád!
Már megint. Ideülök, egész közel.*

 

 

 

 

Eljöttem hozzád!

Már megint. Ideülök, egész közel.

Szükségem van rád, hiányoztál!

Fáradt vagyok, mögöttem az örökkévalóság, egy egész nap. Jólesik lekuporodni, átölelni magam karjaimmal, belebambulni a világba, téged nézni. Nem úgy, mint napközben az embereket, fürkészve, vizsgálódva. Egyszerűbben, naivan, gyermeki hittel.

Hisz benned megbízom.

Ezért jövök hozzád pihenni. Megvert kutyaként osonok ide, hogy életet szívjak határtalanságodból.

Nappal, erőm teljében nem tűnsz fontosnak, még meg is mosolygom az ötletet, hisz annyira gyerekes. Fáradt vagyok, kiégett. Sok volt ez a nap, jó most veled!

Szellő támad, orromba hozza illatod.

Részegítő!

Beszívom mélyen. Még egyszer és megint. Jólesik, megtisztít. Átjárja belsőm, tán elmossa kicsiny szorongásaimat. Hazudnék, ha azt mondanám: eltűntek, de rágódás helyett már fontosabb nézni ezt a darab követ, itt a parton. Tisztára mosott homokból nőtt ki, réseiből finom zöld fátyol lebeg elő, mikor hullámaiddal át, meg átkarolod. Időtlen nyugalommal, újra és újra. Jó ez a kortalan ölelés, melynek nincs eleje, se méltatlan befejezése, mint a mi szeretetünknek. Nem szabsz határokat és feltételeket, nem vizsgálod meg a miérteket. Futja erődből a korlátlan hitel, és az sem érdekel, ha méltatlanok vagyunk rád. Akkor is ölelsz, és tisztára mosol.

 

Távolabb, fodrozódik a víz, a sodrásban hajó rohan lefelé. Gépi zajokat mormoló ügyetlen csinálmány. Hátán emberek. Életek, célok, sorsok, mint itt a városban. Ahonnan hozzád menekültem. Hátadon viszed a mindenségünket, elnéző mosollyal tűröd erőlködéseinket. Büdös gépeinket, magamutogató kivagyiságunkat, szánalmas szabályainkat. Végtelen vagy, örökkön megújuló és türelmes.

 

Illatos szellő borzongatja felszíned, mintegy fátyol mögé vonva titkaid. Mutat és elrejt. Az ősi női bűverő. Gömbölyded kövek villannak elő, simogatni valóan lágy homok bukkan elő a sötétlő mélységből, mikor vigyázatlanul átengeded mohón kutató pillantásaimat. Csobogásod, titokzatos neszeid elzsongítanak és megrészegítenek. Ígértek, selyempuha suttogások. A hullámaidon megcsillanó napfény csábító mosollyal hív magához.

Felállok és kitárom karjaimat. Birokra hívom vele a Napot. Friss, üde szél kuszálja össze hajam, ráncaim kisimulnak, izmaimban erő feszül. Mosoly fakad bensőmből. Tiszta, mélyről jövő.

Gyere Világ, itt vagyok!

 

Szeretlek Duna, köszönöm, hogy vagy nekem!

 

Legutóbbi módosítás: 2010.11.11. @ 12:30 :: Urbánszki László
Szerző Urbánszki László 28 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.