Avi Ben Giora. : Mose Gagyibakov és az életbiztosítás 4.

*

 

 

 

 

Jasa és Pjotr egyre idegesebbek kezdtek lenni. Pár alkalommal behívták őket a rendőrségre és külügyminisztériumba is. Azt akarták tisztázni, milyen hasznuk származhatott sógoruk halálából, de nem találtak semmi terhelőt sem.

– Mit húzzák az időt ezek? Ekkora feneket csinálni egy hulla azonosításából? Még hogy hasznunk lett belőle? Nem is kárunk! Igaz, talán ezután nyereség is. De hol van az még?

– Mit nyávogsz, mint a nyolcvan éves nyanya, Marija Ivanovna? Nem fogunk rosszul járni semmiképpen. Inkább azon törd a fejed, hogy ennyi pénzt hogy csempészünk ki innét.

– Hogy? Kufferben, mint az arabok.

– Ekkora marhát! Csak nem képzeled, hogy háromszázezer dollárral csak simán átsétálhatsz? Ha kérdezik, mire kell, és miért nem a kényelmesebb banki átutalást választod, arra mit mondasz? Jobban szereted fogni is? Nem jártál te sem kétszer ott, ahol az észt osztották.

– De te sem. Van már millió-egy módszer bármit láthatatlanná tenni a kíváncsi röntgenkamerák elől. Nem egy nagy kunszt. Egy részét a lovettának vodkás üvegekbe tesszük. Az üveget ki fogja mutatni ugyan, de a benne levő pénzt azt nem. Olyan, röntgensugarakat visszaverő anyagba tekerem. A maradék meg a kofferban lesz.

– Nocsak, mégsem vagy nyeretlen hülye. De előzőleg ki kell próbálni. Ennyi lóvét nem bízhatunk a véletlenre.

– Persze, hogy kipróbáljuk. A legjobb erre a belföldi éjláti járat. Ha ott fennakadsz, akkor elmehetsz tanórát venni, ahol ezt oktatják manapság.

Miután együtt volt a pénz, megtartották a főpróbát. Pjotr és családja lerepültek Éjlátra egy hétvégére. Úgy utaztak, mintha legalább egyhónapos nyaralásra mennének. A csomagellenőrzésnél minden simán ment. Este Pjotr beszámolt az eredményről Jasának.

– Minden rendben. A halacska átúszta a tengert. Készülődhetünk.

 

Eközben Moszkvában Mose is munkához látott. Kifizette Igort és megbízta a repülőjegy beszerzésével.

– Én nem akarok mindenbe beleszólni, de várjunk még. Nem maradsz le semmiről. Most már pénzed is van, amivel urasan kitarthatsz itt, akár egy évet is. Még attól sem kell félned, hogy rád akadnak vagy ezek, vagy azok, akik előzőleg üldöztek.

– Már hogy tudnék maradni? Lehet, hogy én el tudok tűnni, de a családom ott kint nincs biztonságban. Minél előbb magam után kell hozni őket. Tehát mielőbb előre megyek, hogy pár héten belül indulhassanak.

– Mondom, várjál még. A vesztedbe rohansz így. Először is a sógoraidnak előbb, vagy utóbb fel kell itt is bukkanniuk. Ide fogják őket hívni a holttest azonosítására.

– De azt nem lehet azonosítani? Totál elszenesedett.

– Na, nem is az az igazi ok. Mielőtt lezárják a nyomozást, pár dologra azért kíváncsik az itteniek is. A hazaszállítás is rájuk vár, mert azt az itteni hatóságok nem intézik el. A nejed is jöhetne, de nem fogják rábízni. Sőt lehet, hogy ez jó alkalom nekik arra, hogy a „haverokkal” is felvegyék a kapcsolatot, most már személyesen is. Azok is akarják a pénzüket. Most kezdenek igazán alakulni az események, nem lenne érdemes nem kivárni.

– Legyen megint igazad, mint eddig. Szerinted mennyi idő még ez az egész?

– Legrosszabb esetben egy hét. Nem szeretnek sokáig tárolni egy hullát. Ráadásul nem fizet érte senki tárolási pénzt. Balesettből történt halál esetén nincs kitől kasszírozni. Kivéve, ha ki nem derítik, hogy merénylet volt. De ennek most kevés a valószínűsége.

– Rendben, akkor megint kereshetsz rajtam pár száz dollárt.

– Nem kérek érte. Lehet még alkalmad másképpen honorálni.

 

Mose egyre idegesebb lett a semmittevéstől. Már lassan negyedik napja ült a lakásban és nem történt semmi.

– Nem tudnál valahol utána érdeklődni, hogy mi tart ennyi ideig?

– Hol, ember? Csak nem gondolod, hogy magamra csődítem a policiát meg az állam-biztonságiakat? A „haverokról” már nem is beszélek. Nehezen megy itt is minden. Tudod, két dolog kerül sok pénzbe az életben: megszületni és meghalni. Mind a kettőhöz idő is kell. Így állj hozzá.

– Jó, jó, de nincs már sok türelmem. Kint is egyhelyben állhatnak a dolgok, mert a nejem nem jelentkezett. Nem fogom hívni ugyan azon okoknál fogva, amiket most mondtál. Nekem rosszabbaktól kell tartanom. A sógoraimtól. Az ember a barátait meg tudja válogatni, de a rokonait – pláne, ha nászajándékba kapja őket -, azokat nem.

Másnap nem bírta idegekkel és lement a közeli boltba ezért-azért. Úgy nézte mindenki, mintha a Holdról érkezett volna. Délben szóvá is tette Igornak.

– Van rajtam valami feltűnő? Úgy néztek a boltban, mintha nem láttak volna még fehér embert.

– Mondtam, hogy ne menj le. Itt ebben a beton erődben szinte mindenki figyel mindenkit. Sok volt a rablás, a gyilkosság és most összeálltak és mindenki figyel mindenkit. Nincs is azóta annyi betörés meg erőszak sem. Ha idegen arcot látnak, annak hamar híre megy, de ha nem látják többé, akkor túlteszik magukat a dolgon. Ha ismét felbukkan, akkor már kérdőre vonják, és ha nem itteni, akkor sok jóra nem számíthat. Mi volt olyan fontos, amivel nem tudtál engem megvárni?

– Semmi olyan nem volt, de nyugtalanná tett a bezártság.

Este aztán végre megszólalt a telefon.

– Mose! Két nap múlva utaznak a bátyáim, hogy elintézzék a hazaszállítást. Én megkaptam a hivatalos papírokat és intézkedtem. Cirka két–három hét, amíg a biztosító is lezárja az aktát és az összeg átutalásra kerül.

– Még három hét? Azt én már nem bírom ki itt. Tedd a következőt. Várd meg, amíg ezek visszaérnek. Remélem nem lesz több, mint egy hét, mert a kellemest a hasznossal is akarják összekötni. Szóval két nap és én eltűnök innen. Pár nap múlva, ha semmi sem jön közbe, már nagyon távol akarok lenni Moszkvától. Ott elkezdek berendezkedni. Amint megvan az átutalás, azonnal gyere utánam Johannesburgba.

 

Másnap Igor elintézte a hátralevő dolgokat és Mose elrepült Vlagyivosztokba, majd onnan Tokióba. Itt megpihent egy kicsit, mert nem akart úgy tovább menni, hogy ne lásson semmit Tokióból. Aztán folytatta útját tovább, végcélja, Johannesburgba felé.

A dél-afrikai repülőtéren egy kis kellemetlensége akadt. Az útlevél- és vámvizsgálatnál nyilatkoznia kellett arról, mennyi időt szándékozik eltölteni Dél-Afrikában, üzleti úton van-e, vagy csak mint turista.

– Jó helyet választottam magamnak. Még meg sem melegedett a lábam alatt a talaj és már vegzálnak, kérdezősködnek.

A városba érve egy olcsó szállodát keresett. Tetszett a város a sokszínűségével és a sokféle emberrel. Majdcsak kialakul valami – gondolta. Kiszemelt egy bárt és be is ment, hogy igyon valami hideget, mert igencsak meleg volt. Ahogy letelepedett a bárpulthoz, számára ismert nyelv ütötte meg a fülét.

– Hol vagyok? Hiszen itt héberül társalognak.

Kezdett jobban figyelni. A beszédfoszlányokból aztán kihámozta, hogy ékszer- és drágakő-kereskedők akik ott beszélgetnek. Egy darabig még várt, aztán szóba elegyedett velük.

A két idegen először elcsodálkozott, hogy valaki a környezetükben érti a nyelvüket, aztán hamar feloldódott a kezdeti feszültség. Kiderült, hogy a szomszédos Zimbabwében vannak érdekeltségeik.

– Maga miben utazik itt? – kérdezték. – Kavics vagy más?

– Még nem döntöttem el, csupán ma érkeztem, még körül szeretnék nézni.

– Ért valamit a kavicsokhoz?

– Sokat nem. Meg sem tudnék különböztetni egy valódi csiszolatlan gyémántot egy műkavicstól.

– Micsoda zsidó maga, ha erre nem képes? Persze mindent meg lehet tanulni. Van egy ajánlatom magának. Felveszem évi kétszázezer fixszel. Mellettem megtanulhatja a szakma minden csínját-bínját. Persze van más lehetőség is, és pont Zimbabwében. Az nem annyira biztonságos, és jó előtte életbiztosítást is kötni. Fegyverkereskedelem. Sokan csinálják közülünk ezt is, de az orosz piac egyre nagyobb szeleteket akar magának kiszakítani.

– Nem én nem kívánok életbiztosítást kötni. Pont azért jöttem el Izraelből is.

– Akkor holnap ugyanitt találkozunk. Addig döntse el, mik a céljai és a tervei.

Mose a szállodában alaposan átgondolta az ajánlatot, amit kapott.

– Mit veszíthetek? Már voltam üzletember, igaz soha nem tanultam, csak csináltam. Lényegében itt az ideje, hogy tényleg komolyan is csináljak valamit. Az apámnak úgy látszik, igaza volt. Nem lehet csupán a semmittevésből megélni, ahogy eddig tettem. A szerencse forgandó, és nem mindég húzzuk be tizenkilencre a húszat vagy a huszonegyet.

Eldöntötte, hogy rááll az üzletre. A maradék pénzét leköti, mert a családnak is szüksége lesz rá, ő pedig elmegy „inaskodni”.

 

Pjotr és Jasa készülődtek az útra. Sosi próbálkozott, hogy esetleg velük mehessen.

– Mi mindent el fogunk intézni. Nem neked való egy ilyen utazás és a gyerekeid is itt vannak.

– Akkor maradok, adta meg magát Sosi.

Két nagy bőröndöt pakoltak be.

– Pjotr, biztos nem lesz semmi bajunk, én nem nagyon bízom ezekben. Nem lehetne valahogy visszamondani?

– Mit akarsz visszamondani te hülye? Tartozunk nekik egy halom pénzzel, és biztos lehetsz benne, hogy akár ideáig is elér a kezük, hogy bevasalják. Nem akarok én ezekkel ujjat húzni. Most már benne vagyunk, nem lesz semmi gond. Sőt biztos lehetsz benne, több pénzt tudunk majd velük csinálni, mint mi ketten ebből a kócerájból.

– Nekem nagyon jó volt eddig is, megéltünk belőle rendesen. Cipőkrémre mindég szükség lesz, de amit te akarsz árulni, arra nem biztos.

– Mióta világ a világ, az emberek békétlenek. Egyik a másikat irtja, ok mindig akad, a fegyver kelendő cikk marad. Semmi mást nem kell csinálnunk, csak öltönyben mászkálni, az árut elküldeni és kasszírozni. Márpedig itt fegyver van elég. Nem lesz gond az itteni fegyvergyáraktól igényelni. Az UZI ma az egyik legkeresettebb árucikk a piacon.

A beszállásnál nem volt nehézség, simán „becsekkoltak”. Moszkvában viszont elkezdődött a bajok sorozata. A gépük késett és a csomagjaikra is várni kellett. Mikor végre megkapták, két rendőrkinézetű szólt rájuk.

– Jöjjenek velünk és hozzák a bőröndjeiket is.

Jasat elkapta a „harctéri idegesség”, de próbált uralkodni magán. Egy irodába vezették őket, ahol már vártak rájuk.

– Mi van a bőröndökben?

– Mi lenne? – kérdezte magabiztosan Pjotr. – Utazó holmi, tessék nézzék át. – És már nyitotta is a kofferjét.

Két poszt azonnal neki is állt a tüzetes vizsgálatnak. Már majdnem végeztek, amikor a legalján megtaláltak egy üveg Sztálicsnáját. Nem lett volna ebből még semmi gond, ha az üvegben nem úszkált volna egy zacskó.

– Mi van ebben az üvegben?

– Láthatja? Vodka.

– A címke nem jelent semmit. Mi van benne? És mi ez a zacskó?

– Ez kérem kóser vodka. A barátainknak hoztuk. Tetszik tudni, nálunk így árulják, ilyen zacskóval belül. Ettől kóser.

– Nyissa ki azonnal – utasították.

Pjotr engedelmeskedett és kibontotta az üveget, majd átnyújtotta az egészet.

– Szagolja meg? Ugye, hogy vodka?

A közeg beleszagolt aztán csettintett a nyelvével és ránézett a társaira.

– Ezt lefoglaljuk. Nem vihetik ki innen.

– Na de kérem, mondtam hogy ez ajándék. Itt ilyent nem lehet kapni. Mondják meg, mennyi a vám és ki is fizetem azonnal.

– Semmi vám, itt marad és kész.

Jasa már nyitotta is a saját kofferét és anélkül, hogy szóltak volna neki, az asztalra tette a másik üveget.

– Á van mégegy? – csillant a közeg szeme. – Most mondják meg, van-e még, mert ha találunk, akkor bajuk lesz.

– Nincs több, higgyék el.

A négy közeg ezután hagyta őket összepakolni.

– Egy elismervényt kaphatnánk, hogy lefoglalták? – akadékoskodott Pjotr.

– Micsodát?

– Olyan formulát, amivel tudjuk igazolni, hogy átvették a tiltott árut. Nekünk majd el kell számolnunk ezzel. Mondtam, hogy ajándék. Esetleg a vodkát maguk áttölthetik itt egy másik edénybe és nekünk elég az üveg is igazolásnak.

Erre összenevettek a rendőrök.

– Harasó. Az üveget vihetitek a Mose kósersági zacskóval. De akkor igyunk is rögtön belőle – azzal már térült-fordult, kerített egy pár papírpoharat és töltött mindenkinek.

– Legyetek üdvözölve Moszkvában! – emelte az „emberes méretű” papírpoharat az egyik.

Egyhajtásra lehajtották a közegek, Pjotr és Jasa csak olyan „kostólgatós” tempóban ittak.

– Ne szerénykedjél „tavaris”. Igyátok meg, hagy töltsem a következőt is.

Mese nem volt, felhajtották a maradékot is. Igen ám, de már nyílt is a másik üveg és töltötték is a következő rundót.

– Ezt meg rátok – emelte a papírpoharat a közeg és ugyanúgy egyhajtásra ki is itta. Pjotr és Jasa, ha könnyes szemmel is, de felhajtották a maradékot.

– Itt a két üveg nektek, hogy el tudjatok számolni. Aztán máskor is hozhattok ilyent nekünk. Doszvidanije.

Kissé imbolyogva, de sikerült valahogy kijutniuk a terminálba.

– Most hova?

– Hogyhogy hova? Azonnal telefonálok a „haveroknak” biztosan itt vannak már valahol.  Vagy fogunk egy taxit és megyünk innen. Még majd képesek repetát kérni, vagy meg akarják kóstolni a zacskókat is. Evés közben jön meg az étvágy, akarom mondani ivás közben…

– Na ne szellemeskedj, hanem intézkedj.

Pjotr elővette a mobilját és beütötte a kapott számot. Ahogy kicsengett, már vette is fel a hívott.

– Már vártuk a hívást. Nem volt semmi baj eddig?

– Ó dehogy volt. Csupán késett a gépünk és a bőröndökre sokat kellett várni.

– Rendben van. Vegyenek egy taxit és hajtassanak a Hotel Uralba. A recepciónál találkozunk. Meg fogom magukat ismerni. Csak két vagy három nap múlva tudunk tovább utazni, mert ugye maguknak sok hivatalos dolguk lesz a sógorukkal.

– Azzal már nem. Csupán a koporsóval, amit majd haza kell szállítatnunk.

– Én mindenben segítek majd, ne aggódjanak. Minden rendben lesz. Akkor az Ural recepcióján várom önöket  – és bontotta is a vonalat.

– Mi van akkor? – érdeklődött Jasa.

– A Hotel Uralban vár minket valaki.

– De nem is ismernek minket.

– Naiv vagy Jasa. Te nem ismered őket, de ami késik…

Beültek egy taxiba és bemondták a címet. Alig egy órás autókázás után meg is érkeztek. Nem éppen kifogástalan állapotban, mert közben az elfogyasztott vodka éreztette hatását. Kissé gyűrötten érkeztek a hotelba.

A taxis egész idő alatt izgult, hogy összerondítják az autóját, de inkább attól, hogy nem élik túl és nem volt nála a szabványosított fekete zsák, amit minden taxisnak kötelező magával szállítani az autójában. Ha véletlenül mégsem volt egy ellenőrzésnél vagy rosszabb esetben amikor szükség volt rá, kemény birságra ítélték a taxist.

 

 

/folyt. köv./

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.