Horváth Nóra : Utolsó felvonás

„Akartam lenni csillag én is,

A Végtelenség gyermeke,

Valaki, aki szárny is, fény is,

Örök szépségek hirnöke –

De lehet-e repülni annak,

Ki teste rabszolgája lett,

Kinek már mindenekfelett

Csak „hő”-i és „kiló”-i vannak,

S ki csak csomó rút vegyi bomlás?

Jaj!… sóhajba vesző káromlás

Dühe ráng romló testemen…

Az istenit!… jaj, istenem!…”

 

 

                      (Tóth Árpád: A Palace-ban… 1925. október)

 

 

  

                                                Gyermekszemmel szemlélem a holnapot,

                                                önfeledt arcom

                                                ránctalanságában vonaglok.

                                                Jártam a boldogság teraszán,

                                                ahol az élet adta játék

                                                elsurran, mint az időtlen időé,

                                                nem veszed észre, mi válik köddé.

 

                                                Fényes dicsfény várt rám,

                                                égi dal után koslattam,

                                                s ének nem ruházott fel

                                                emberi mivoltomra

                                                szemernyi feloldozást,

                                                csak arra a felemre,

                                                mi a mai napon is vagyok,

                                                mennybeli óda b?vkörébe kerültem,

                                                egy remény-magzatot szültem.

 

                                                Lelkem angyali glóriámra tekint;

                                                a hajfürtök meredek homlokomon csüngnek,

                                                mint az eget rengető bőrredőzetek. 

 

                                                Közületek való akartam lenni,

                                                egy teljeséggel angyali lény,

                                                de földi küldetésem nem tartott sokáig.

                                                Rászolgálnék a fenséges feladatra,

                                                piroslik a csipkebokor fénye,

                                                illata csábított titeket efféle képzelgésre;

                                                hiába gondoltok

                                                a jótétemény istenének.

 

                                                Lettem…

                                                        és voltam elítélt áldozat,

                                                        és bíróként ítéltem és vádoltam,

                                                        és villámló szemeim megtorlást hoztak,

                                                viharban tengődő nem-önmagam.

                                                Szeretném azt hinni, hogy

                                                az elegendő bizonyíték a birtokomban van;

                                                         igen szeleburdi lány,

                                                         igen álmodozó, szárnyas alak,

                                                         igen lélekbe látó, megáldott isten,

                                                 egyenként szedem szét

                                                 apró porcikáim egészét,

                                                 mert szárnyam már nincsen,

                                                          sokkal erősebb belső viszony,

                                                          sokkal hangosabb hangzat,

                                                          sokkal többszólamúbb rezgés vibráltat,

                                                  hisz minden isten-várás mögött

                                                  adott a megélés, tisztátalan isteni-találat.

  

                                          Epilóg:

                                          S még kérditek; vajon miért ennyi pátosz?                                

                                          Nem tudom rá a választ,

                                          egyetlen tudója az öregedés

                                          és Te, ősz hajú Isten.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.11.08. @ 20:01 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).