Tara Scott : Andriska

Nyomtatás

„Olyan melegem van. Mi lenne, ha levenném a kabátomat?”- nézett körül. De mégsem mozdult.

„Vivi is sötét ruhában van, és ?k a napon ülnek. Biztos neki is melege van. Rám néz. Integetek neki. Vissza akart integetni, de az anyukája lefogta a kezét, és valamit súgott neki. Most meg kifújta az orrát.” – Felnézett az anyjára. „Anya is sír.” – Mellette a nagyanyja ült. Felnézett rá. „Nagyi is sír. Mert apa itt van ebben a…”

– Anya! Mi ez? – fogta meg anyja kezét, s el?re mutatott.

– Koporsó drágám. Koporsónak hívják. – súgta neki az anyja, s újra letörölte a könnyeit – Maradj csendben, kérlek!

„Apa mikor jön már ki bel?le? Azt ígérte, hogy hétvégén elmegyünk megnézni a dinókat ott, abban a nagy házban. Akkor biztos kijön nemsokára.”

– Anya! – rázta meg ismét anyja karját.

– Mit akarsz kisfiam? Mondtam, hogy maradj csöndben! Nézd! Mindenki a bácsit hallgatja.

– De mikor jön már ki onnan apa? – hallotta mindenki, aki a koporsóhoz közelebb állt. Volt, aki hangos zokogásban tört ki, nagyanyja is mellette, a másik is anyja mellett, és távolabb ül?k, állók is. Az anyja is sírva válaszolt:

– Kérlek Andriska! Majd megbeszéljük. Jó? De most kicsit ne beszélj! – húzta magához, s a kisfiú arca is könnyes lett, ahogy arcához nyomta az arcát.

Andris kicsit lejjebb csúszott mikor anyja elengedte, s lóbálni kezdte a lábát.

– „Kiváló rend?r volt.” – hallotta a beszél? férfi hangját, aki a mikrofonba beszélt az ? apukájáról. Szép egyenruhában volt, és a kollégák is mind ugyanúgy felöltözve. Voltak, akiket ismert, de most nem néztek rá. Mindenki nagyon komolyan viselkedett.

– „Szolgálatteljesítés közben” – hangzott a következ? mondat. Andris befejezte a lábával a harangozást, s a tekintete is egy pontra szegez?dött. Egy, a nappalijukban pár nappal el?bbi beszélgetés jutott eszébe.

– „Nem azért neveltem fel, hogy egy mocskos b?nöz? miatt meghaljon szolgálatban” – sírta a nagyanyja, s ? hallotta, pedig halkan beszéltek.

„Meghaljon”… – dobolt, most benne újra. – „Tibiék azt mondták az oviban, hogy aki meghalt, azt nem látjuk többet. De az nem lehet, mert apa megígérte… És ? mindig megtartja, amit megígér. Mindig mondja is – biggyesztette le a száját –, hogy tudod kisfiam, amit én mondok neked, az úgy is lesz. Azt is mondta, hogy ha nagy leszek, megtanít motorozni. Akkor pedig visszajön – s arca dacossá vált. – Biztos is, hogy visszajön. Mert szeret. Engem is, meg anyát is. Mindig át szokta ölelni, és ha olyankor odamegyek hozzájuk, akkor felemel, és mindkett?nket magához ölel” – törölte le öklével könnyeit.

A díszlövések alatt nagyapja befogta az ? fülét, míg a kötelekkel leengedték a koporsót. Így is minden lövésre összerezzent. Újra eluralkodott rajta az a rossz érzés, amit még nem tudott megnevezni, de miel?tt kinyithatta volna a száját, az anyja megfogta a kezét, odamentek a sír széléhez, s a kezébe adott egy szál fehér virágot, és odasúgta neki, hogy dobja be. Anyja, és az ? kezéb?l egyszerre hullott a virág a koporsóra. Kérdések feszítették a torkát, s újra letörölte kezével könnyeit. Anyja ránézett, és egy papír zsebkend?t nyomott a kezébe. Míg az emberek a földdel befedték a sírt, nem tudott megszólalni. Nem értette mi történik, és megint csak az jutott eszébe, amikor a barátaival az oviban a halálról beszéltek. „Aki meghal, azt eltemetik” – mondta Tibi. Akkor nem volt pár napig az oviban, mert a nagymamája meghalt. Így mondta az ? anyukájának, a Tibi anyukája. Akkor anyával akart beszélni a halálról, de anya rámosolygott:

– „Beszéljünk, valami vidámabbról! Jó? Például, hogy ha apa hazajött, elmegyünk fagyizni” – jutott most eszébe.

Rengeteg koszorú, virág borította be a sírt, és emberek jöttek anyjához, és nagyszüleihez megölelték ?ket, valamit mondtak, amit ? nem értett, és sírt mindenki. ? is. Az a rossz érzés nem engedte, hogy abbahagyja. Aztán az egyik nagyapja felvette, s elindult vele az autó felé.

– Apa nem jön haza? – kérdezte hüppögve olyan hangsúllyal, mintha benne már kész lenne a válasz is.

– Nem kisfiam. Apa, innen már nem jöhet haza – s kinyitotta az autó hátsó ajtaját.