Pápay Aranka : A háború szele

Részlet az Örvények felett c regényemből.

 

 

A borbély apósa idegesen járt le-fel a konyhakredenc és az ajtó közt futó „rongyszőnyegen”.

— Édesapám, üljön le, már szédülök — fogta lánya kétfelől a fejét.

— Ha az USA segít, ide soha nem ér el a front.

— Papa csak ne bízzon annyira. Amerikának nem mi vagyunk a fontosak. Ennek a háborúnak a vége sajnos nincs közel, figyelje meg, részesülünk mi még abból — vitatkozott a vő. Ágneske figyelmesen ült a kisszéken, gondolta, most nem szól közbe, majd később kérdezősködik. Hogy mi az az usa, meg a háborúból hogyan fogunk részesülni.

— Ugyan már! Churchill ezt úgysem hagyja, először is különbékét fog kötni Hitlerrel. Sztalin csak egy barbár. Az angolok úriemberek. Az angol előtt ő egy senki — füstölgött a nagyapa.

— Ne becsüljük le az oroszt. Nekünk, a csatlósnak úgyse lesz jó, bárki nyeri is meg ezt a háborút. De Hitler még előbb végigtarol minden országot. Mi meg ki vagyunk szolgáltatva neki.

Rémülten hallgatta a kisgyerek, a neki zavaros szóváltást és sehogy sem értette, hogy mi is lehet a mindennapi vita tárgya. Biztosan tévednek a felnőttek, mert az lehetetlen, hogy jönnek a repülők és mindenki meghalhat…

*

Ezalatt Tereskén Mihály bá’ kicsit meghajlott, hogy a szemöldökfába fel ne akadjon. A máskor mindig csinos Mariska kócosan ült egy kecskelábú széken. Zavartan állt volna fel.

— Maradj. Ez a Gyuri gyerek üzenete — dobta le a zöld lapot a tiszta, súrolástól kopott deszkára, a hóna alól elővett vekni kenyér mellé.

 

”Kedves Mihály Bátyám!

(Előbb egy sor fekete csík, amit takar az olvashatatlan, alább pedig ez a szöveg.)

 Menjen el az anyámhoz és mondja meg neki, hogy bocsásson meg a fiúk engedetlenségéért, Isten bocsásson meg nekik, Mariskámat meg vegye pártfogásba, mert ő az én mindenem.

                   Szerető öccse Gyuri a messze Szovjetúnióból  

  Kedves kis menyasszonyom, Mariskám! Megkaptam a fényképedet, amit a szívem fölött őrzök. Küldjél az anyámnak is belőle. Meglássd, a Jó Isten hazasegít és leszünk mi még egy pár!                          Csókol Gyurka”

 

Mariska mellére szorította Gyuri kézírását a sokat utazott papíron.

— Gyurikám, engem csak a jó Isten vehet pártfogásába, aki reád is vigyázzon és vezéreljen haza!  

Mihály megsimogatta a lány szokatlanul csapzott fejét.

— Megyek Ozorára. Az én néném tűzbe fog menni az unokájáért. Nem éheztek? Rosszul nézel ki lyányom!

— Semmi bajom, Mihály bá’ — hárította Mariska.

— Nincs hát, csak a falu…! — szólt bele az anyja.

— Mi van a faluval?  

— Ne figyeljen anyámra! Beszélnek…

*

Plávics Ozora Községházánál járt. A bíró megállította a minap, merthogy a pékség nem maradhat sütőlegény nélkül.

És meghirdették a megüresedett helyet. Az egyezség úgy szólt, hogy „amíg ifj. Plávics György vissza nem tér a frontszolgálatból…” Mert az biztos, hogy vissza fog jönni…!

Aztán sietett, hogy harangszóra hazaérjen, akkor kell kiszedni a kenyereket a kemencéből.

De nem szólalt ám meg a harang!

Az egyházfi harangozót is behívták katonának, a felesége meg csak a sekrestyési teendőket merte vállalni. A harangkötél neki túl nehéz jószágnak bizonyult.

Gyuri bácsi hiába várta a „levesnótát”.

Baj mégse történt, mert Margit beugrott az öltőárokba és hozzáfogott menteni a kisült kenyereket. Fiatal lányereje azonban, bármilyen elszántan bizonyítani akart is, bizony végesnek bizonyult.

A borbélyüzlet udvari ajtajánál pihegett csakhamar kétségbeesetten:

— Pataki úr, bocsánat! Senki más sincsen, akit híhatnék, tunna nékem segéni?

— Miben, Margitka?

— Készen vannak a kenyerek, én meg egyedül vagyok itthun…

Károly ritkán mondta valamire, hogy „nem tudom”. Most se mondott nemet.

Mire Gyuri bácsi beballagott a házba, a kenyerek ott illatoztak a polcokon. Kicsit tétován állt, nem igazán tudta, most mit is kell csinálni, hisz ennek az embernek a színét se látta szívesen. Aztán a foga közt szűrte:

— Köszönnyük szépen.

— Szívesen, szomszéd — válaszolt az és levette a hirtelen maga elé kanyarított elárvult kötényt, meg fejéről a Gyuri gyerek kis fehér sapkáját, aztán otthagyta őket a zavarukkal.

Másnap reggel, amikor a fiatalasszony kiöntötte a mosdóvizet a kert melletti árokba, Gyuri bácsi halkan ráköszönt:

— Jó reggelt, ténsasszony.

— Magának is, Gyuri bácsi, de engem Arankának hívnak, ezt egyszer már, úgy emlékszem, megbeszéltük.

— Meg…

*

„Pantallós” vendég érkezett Plávicsékhoz.  

— E meg ki? — néztek kíváncsian a borbélyüzlet vendégei.

— Alighanem a Magda testvére, a Madurka Miska.

— No, akkor ez hírt hozott!

— Majd kiderül…

Kialakult már a faluban a közvélemény; ”annak a szegény fiúnak nem kellene az orosz fronton lennie…”

Kiszűrődő, halk beszéddel kezdődött a vendég ottléte. Aztán hangos sírás, felcsattanó káromkodás hallatszott, azt pedig követte a vendég gyors megjelenése az udvaron. Egyenesen a fodrászüzletbe tartott.

— Szeretnék beszélni magával. Úgy mondta az unokaöcsém, hogy jóbarátra talált itt… De a sógornak meg egészen más a véleménye. Mit beszélgettek maguk Gyurival?

— Elég sok mindenről…  

— Ne kerülgessük a forró kását. Ezek azt hiszik, maga bíztatta a gyereket, hogy a frontszolgálatot válassza.

— Ezt rosszul hiszik, én soha nem mernék ilyen tanácsot adni senki ember fiának. Pláne, hogy én magam be se váltam. De arról sokat beszélgettünk, hogy a szülők mire akarták kényszeríteni, a szíve ellenére.

— Igen. Azzal a lánnyal az Isten is egymásnak teremtette őket. De hát ezekkel szót érteni…—  és lemondóan legyintett.

Hosszú beszélgetés következett. Mihály jól sejtette, a kutya másutt van elásva, mégis tudni szerette volna, milyen út vezetett a fiú szerencsétlen döntéséig, hogy önként jelentkezett a frontra, hiába váltotta ki az öreg a hadkötelezettség alól. A családdal ő sem ment sokra, legalábbis az apával semmire sem, az hajthatatlan maradt. Az rögtön a sérelmeit kezdte feleleveníteni, hogy nincs elég bajuk a gazdag sógor beavatkozása nélkül is, aki hagyta, hogy egy semmi kis cseléd elcsavarja a többre érdemes fiúk fejét… A nők hallgattak.

Ágneske apjától barátságos kézszorítással búcsúzott a vendég.

Aztán amikor reményvesztetten indulni készült, Magda asszony mégis megszólalt:

— Mikorra várja azt a gyereket az a nő?  

— Azt a lányt Mariskának hívják… Az unokádat? Februárra, március elejére várja. Ha addig éhen nem pusztulnak ott.

*

A hó nagyon korán leesett orosz földön. Fölötte süvöltött a szél és a magyar baka fázott a vékony, posztó mundérban, a gyatra, papírtalpú bakancsban. Senki nem tudta még, milyen is az igazi ellenség, akit később, majd úgy emlegetnek: „Tél tábornok”.

A hírek jöttek, az órás nagyapa minden híradást hallgatott, olvasott és borbély veje még a kuncsaftok hozzáfűzéseivel is gazdagabban volt „jólértesült”.

— Az oroszok áttörték a német frontot, áttörték a románok arcvonalát, mi következhet ezután?

— Azok otthon vannak, papa kérem. Hozzászoktak az ottani nagy telekhez és az biztos, hogy annak megfelelően öltöztették is fel őket.

— Barbár horda. A harci eszközeik mégsem vehetik fel a versenyt a modern német páncélosokkal.

— Azt nem merném állítani. Hitler ezt így hirdeti, de hogy mi az igazság…!?

*

Gyuri bá’ a nyakába kanyarította a szőttes tarisznyát és a szőlőhegy, a pincék felé vette az irányt. A posta előtt megtorpant: jajveszékelés állította meg. Kivágódott a zöldre festett ajtó és fiatalasszony támogatott ki rajta egy másikat, kezében felbontott boríték. A rogyadozó teremtés már elnémult, úgy emelte arcát Györgyre, mintha átnézne rajta. Mégis motyogni kezdett hozzá:

— Hős, bátor… vitézi kitüntetést… hősi halott?

— Most tudta meg, hogy halála után vitézségit kapott az ura. Eddig nem hitte, hogy tényleg meghalt. De már biztos…— magyarázta a másik, és gyengéden megigazította a berliner kendőt a jajongó asszony vállán, aztán erősen átfogva indultak el a posta elől.

Plávics mintha földbe gyökerezett volna. Először gondolta igazán végig, hogy ez az egész nagyon rosszul is végződhet. Hogy a gyűlölet itt már semmire se jó, itt már csak az isteni kegyelem segít, ha segít.

Bement a postára.

— Jó, hogy jött, Gyuri bácsi — mondta Ilike postáskisasszony, a fodrász húga. — Gyuritól érkezett tábori lap. Magam akartam átvinni.

 

Ezúttal Lőke hdp. őrm. ellenőrizte a lapot.

 

”Valahol Oroszországban

1942.VIII/hó 16.

Kedves Szüleim és Margit testvérem! Minden levelüket megkaptam és a Zsiga levelét is. Neki külön nem írok, mert kevés a lap. Azért ő írjon nekem. A Rajna Gyurinak is írtam és a Horváth Lacinak. A tűzkeresztségen már átestem és hála Istennek én egészséges vagyok, amelyet maguknak is szívből kívánok. Pataki úrtól most nem kaptam levelet, írjon ő is. A Mariskától kaptam fényképet. Nem tudom, maguknak küldött-e. Írjanak sokat és mindig küldjenek családi fényképeket. Maradok hű szeretettel fiúk Gyuri”

 

A rádióból egy, eddig távolinak hitt fogalom is vészesen közelivé vált: „Légiriadó, berepülésveszély” — szólt egyre többször a hangszóróból könyörtelenül.  

Budapestet szeptember 4-én elérte az első, iszonyatos bombázás. (Amiről csak a tűzoltósági hírekben adtak tudósítást.)

A kislány döbbenettel figyelt és kérdezett:

Minek kell ez a csúnya papír a függönyök helyett?

 A lakásban sötétlila csomagolópapírokat teregettek szét. Szabták belőle minden ablakra az elsötétítés gyászos jelét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/