Sonkoly Éva : Széljegyzetek elmúlt idők tépett lapjaira – 2.

A tiéd uram minden… *

 

 

 

Chloe tágranyílt szemmel nézte a nyitott ékszeres dobozt. Ujjai mozdultak volna, de fegyelmezte magát. Livius látta oldalról a lány pillantását.

— Szeretnéd felpróbálni? — kérdezte.

— Ó nem, én nem is…

— Dehogynem! — Livius beletúrt a dobozba, jól megnézte Chloet és kiválasztotta azt a nyakláncot, amelynek köve legjobban illet a lány szemének mélybarna árnyalatához.

Chloe érezte a nemesfém hűvös érintését, szemét behunyta, nem láthatta Livius mozdulatát. A fiú lassan nyúlt a ruháját összefogó egyszerű csomóhoz.

Gyakorlott mozdulattal csúsztatta le Chloe ruháját. Maga felé fordította a lányt.

— Mindennek ára van, tudod kicsi Chloe. Szép vagy, maradj így!

Végigsimította a lány testét, s ott állva magáévá tette. Chloe hallgatott, csak a végén szakadt ki belőle egy mély sóhaj. Maga sem értette, mi izgatta fel ennyire, az ékszer, ami a keblei közt hintázott, vagy Livius tekintete a tükörben, amely előtt álltak. Úgy vágyott egy csókjára, de a fiú elfordította a fejét, csak a gyönyört látta az arcán, azt is csak a tükörben.

 

Livius térképet tanulmányozott, amikor belépett.

— Hívattál uram! — szólt csendesen és nézte a fiú izmos karját, birkózóteremben edzett formás testét.

— Tudod te, mekkora a birodalom? — kérdezte váratlanul Livius. — Gyere, megmutatom! — Kezével hatalmas területet rajzolt körbe a térképen.

— Ennyi! Bár… — gondolkodott — ketten uralják. Miénk a nyugati rész.

— Azt mutasd meg, hol vagy Egyiptom! — kérte Chloe.

— Itt!

— Olyan közel? Onnan származom… félig…

— Hogy lenne az közel? Hosszú út lenne, kocsin, hajón. Egyiptom is hatalmas, ki tudja honnan jött anyád?

— Nem jött, hozták!

— Tudom, azért vagy rabszolga, az enyém!

— Igen, a tiéd! — Chloe kicsit hátrább húzódott a fal mellé, megérintette.

— Livius, meleg a fal! — döbbent meg.

— Igen, ez az északi fal, fűtik, hogy ne fázzak! — nevetett Livius.

— Elviszlek holnap a kocsiversenyre, én is indulok. Nyerni akarok.

— De én… — habozott Chloe.

— Akarsz valamit? — kérdezte Livius.

— Féltelek uram!

— Ugyan, az enyémek a legjobb lovak! — nevetett Livius.

Chloenak eszébe jutott, amit hallott a minap egy vacsora alkalmával. Barbár külsejű patrícius ifjú dicsekedett ugyanígy, miközben lemosta zsíros ujjait a tálban, amit elé tartott. Kicsit magához is húzta, de szerencsére még nem ivott annyit, hogy komolyan gondoljon Chloera. Ő pedig ezután elkerülte az asztalnak azt a részét.

Egyre Liviust nézte akkor is, aki fekvő helyzetében egyik kezében azt a borral telt ragyogó ivóedényt tartotta, amelyet ő töltött meg az imént. Másik kezével a szőke hajú frank rabszolganő válláról simította le a ruhát a derekáig. A rabszolganő szemén látszott, hogy már nem ura magának annyi italt töltött neki Livius. Chloe szíve összeszorult, látta, érezte mi fog történni. Ő is lehetne a szőke nő helyében, de nem volt. Hirtelen összerezzent.

— A legjobb lovak? A tiéd uram, minden, ami a legjobb, a tiéd!

 

 

  

Folytatása következik.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"