A pályázati kiírást egy napilapban látta meg. Vers vagy próza, állat és ember témakörben. Túlságosan nem ragadta meg a dolog, letette hát az újságot és elindult dolgozni.
Napközben derekasan elfáradt, hazaérve épp csak evett, és már ment is aludni. De másnap munkába menet látott egy kisfiút amint kutyát sétáltatott. Erről megint eszébe jutott a pályázat. Munka közben is be–bevillant a kép, meg a kiírás. Napokig töprengett, mire rászánta magát, hogy tollat és papírt vegyen elő. Persze rájött, hogy a kisfiú a parkban a saját gyerekét juttatta eszébe, amint 4–5 éves korában életre szóló barátságot kötött egy zsemleszínű kölyökkutyával. Leírta, hát a történetet, de ahogy többször átolvasta, úgy érezte, valami hiányzik, ez így nem az igazi. Átírta hát, kiszínezve jelzőkkel, és a történet szempontjából mellékes dolgokkal, mint például napmeleg és tavaszi rügyfakadás, de még mindig nem volt elégedett. „Ez még mindig csak egy elbeszélés. Ilyet más is tud.” Felolvasta a feleségének, hátha ő rájön, mi a hiba.
– Ez nagyon aranyos – mondta az asszony – csak kellene valami csattanó.
– Azt keresem én is – válaszolta tanácstalanul.
Végül letette a füzetet, mert nem jutott eszébe semmi jó. De a gondolat csak nem hagyta nyugodni. Végül annyira bosszantotta a dolog, hogy elhatározta, elküldi úgy, ahogy van. Azt tervezte, hogy szombaton legépeli, és hétfőn postára adja. Ettől kicsit megnyugodott és örömmel várta a fiáék érkezését, akik ma érkeznek haza hosszú távollét után.
A ház előtt autó állt meg és már hallotta is a kis unokája nevetését. Kilépett hát, hogy üdvözölje őket. A szőke kisfiú apró kezei közül egy zsemleszínű kutyus nézett ki ijedten.
– Szervusztok!
A fiára nézett:
– Buksi?
– Buksi – mosolyodott el a fiatalember,
Ő pedig tudta, hogy megvan, amit keresett. Másnap átírta a pályaművet, a befejezésbe beleszőtte, unokája örömét. Elégedetten dőlt hátra: „az sem baj, ha nem nyer” gondolta, amikor leragasztotta a borítékot benne a kész novellával.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.10. @ 09:46 :: P. Borbély Katalin
