Anyám Kishegyesen született 1911-ben. Nagytatám vasúton dolgozott, nagyanyám háziasszony volt és pár hold földecskéjüket is ő művelte, meg szülte a gyerekeket, vagy hetet, amit én tudok. Ebből a két legidősebb lány, meg a legfiatalabb élték túl nagyanyámat, a többit, meg nagyapát is beleértve, jó nagymamám eltemette. Hogy is tudott ép elmével gondolkodni mindezek után? A fiai közül Béla elesett a 2. Világháborúban, mint honvéd, Péterke agyhártyagyulladásban halt meg. Fejet mosott, és szárítatlan hajjal ment el otthonról nagy hidegben a tanyára szolgálni… Ez lett a végzete. A harmadik fiú tüdőgyulladást kapott, fürdött a Krivaja folyóban, lefeküdt a földre, és megfázott. Nagytata is gyorsan meghalt. Etelka pedig tizenhat évesen távozott az élők sorából. Kell ettől kegyetlenebb sors?
Nagyanyám szíve mégis tele volt szeretettel. A keze érintése többet ért minden orvosságnál. Nekem olyan jó volt hozzá bújni. Még azt is elmondanom róla, hogy jó katolikushoz híven, minden vasárnap elment a templomba, de az étel délben az asztalon volt, és csak az anyám tudott hasonlóan jól főzni, mint a nagyanya. Szerettem nagyanyámat nézni, ahogyan öltözik. Kislány voltam, de láttam, milyen szép alakja van. Először felvette a hófehér, elöl gombolós mellényt, ami egyben melltartó is volt. Azután jöttek az alsószoknyák, fodrosak, hófehérek. Erre vette fel a fekete alapon apró fehér pettyes szoknyát, maga elé kötött gyönyörű deréktól szoknyaaljig érő selyem kötényt, majd felöltötte a hosszú ujjú blúzát, a dús fekete haját kontyba fonta, kendőt kötött a fejére, és így mentünk a templomba.
Visszatérek az időben; sajnos a sok gyerek, meg a szegénység arra kényszerítették, hogy szolgálni állítsa el a gyerekeit. Az anyám, csak hat osztályt végzett, meg mellette dolgozott másoknál már kilenc éves korától. Jó tanuló lévén, a pap azt ajánlotta nagyapámnak, hogy az egyház taníttatni fogja az anyámat, de nagyapám azt a választ adta: kisasszonyt nem nevelünk. Így a tanulásból nem lett semmi, de a szolgálásból kivette a részét bőven az anyám.
Margit néném, a legidősebb, aki egy évvel volt idősebb az anyámtól, azt hajtogatta, hogy Veronka neked születni sem volt nehéz, mert én megcsináltam neked az utat. Őnála, mint a mesében (kis túlzással), három napig tartott az év, ahol szolgált, mert vagy rajtakapta a gazdasszony, amint futballozott a díszpárnákkal, amihez hozzá sem volt szabad nyúlni, vagy egyszerűen otthagyta munkaadóját, mert a gyerekekre kiabált, nem fogadott szót. Nem így az én anyám. Ő sokáig maradt egy helyen. Mikor már nagylány lett, Újvidéken keresett magának munkát. Egy helyről, ahogyan mesélte, csak azért ment el, mert ebéd után a gazdasszony kiment a konyhába a következő szöveggel: „Veronka, nagyon finom volt az ebéd, csak a férjemnek egy icipicit sótalan volt” — vagy másnap „egy icipicit sós volt”. Az anyám már nem bírta elviselni az icipici szurkálódást, felmondott, és elkerült Belgrádba egy jómódú családhoz. Itt kimenőt is kapott, meg jól is érezte magát. Zsidó család volt, akik megszerették az anyámat. Meg ez a szeretet kölcsönös volt.
Egy kimenő alkalmával ismerkedett meg az apámmal, akit anyám szerint nem a szépségéért, hanem jóságáért szeretett meg. A szerelem kölcsönös lett. Mivel az anyám nem tudott akkor még olyan jól szerbül, amikor esküdtek, nem értette a papot, és az igent kellett volna kimondania, de hallgatott. Az apám oldalba bökte enyhén, hogy szólaljon már meg.
— Mit kell mondanom? — kérdezte zavarodottan az anyám.
— Mondd azt, hogy igen.
Miután kimondta az anyám az igent, akkor az apám arcáról eltűnt a feszültség, a násznép meg mosolygott. Szép házaséletet éltek. Az apám szeretett a pohár fenekére nézni a házasság előtt, de az anyám megígértette vele, hogy nem iszik, mert különben nem megy hozzá feleségül. Kétszer szegte meg az apám a szavát. Egyszer még születésem előtt tért volna haza részegen, de az anyám nem engedte be, így a testvéréhez ment aludni, akitől ráadásul jó fejmosást kapott. Másodszor meg örömében volt három napig részeg, amikor én születtem, mert minden vágya kislány volt. A vágya teljesült, nem úgy, mint az anyámnak, aki még szoptatni sem akart, de ne panaszkodjak, mert mindent megtett később értem is, meg az öcsémért is.
Az anyámmal Kishegyesre jöttünk mielőtt az apám beállt a partizánokhoz és sajnos eltűnt a háborúban. Mi anyámmal Kishegyesen maradtunk. Másodszor is férjhez ment, de nem sokáig tartott ez a házasság sem, pedig ez is jó volt. A nevelőapámat megölték ártatlanul mielőtt az öcsém megszületett, így maradtunk hárman, és nevelgetett az anyám bennünket. Még nevelőapám halála után is abban reménykedett, hogy hátha életben maradt valahol az apám, és fogságban van, vagy ki tudja miért, de hazajön. A leveleit féltve őrizte, néha-néha elolvasgatta. Olyankor nekem is megmutatta, ahol minden levél végén az állt, hogy „vigyázz az én drága Rádicámra”. Az anyám felnevelt mindkettőnket, én egyetemet végeztem, az öcsém a katonai akadémiát. Mielőtt az anyám ágynak esett, agyvérzést kapott, nekem már két gyerekem volt, meg két válás mögöttem, az anyám volt a támaszom. Akkor szakadt rám az ég is, amikor a tehetetlensége ágyhoz kötötte. Addig olyan természetesnek vettem, hogy vigyáz a gyerekeimre, megfőz, ott van velünk. Most már bánt, hogy nem hangsúlyoztam ki neki többször: szeretlek, köszönöm anyus.
Ami még a legrosszabb, a temetésére sem mehettem el, mert nem kézbesítették a sürgönyt időben, így amire hazaértem, már eltemették. Utána maradt egy rettenetes űr a lelkemben. Ezt az űrt semmi sem tölti ki, mert hiányzik, de a szívemben benne él.
Talán így jobb is. Lelki szemeim előtt az élő édesanyámat látom, sokszor mosolyogva, sokszor az jár az eszemben, hogy mennyivel ügyesebb volt tőlem, meg talán még haladóbb felfogású is. A gyerekeimet nagyon szerette. Képes volt Gócikának külön főzni, mert mondjuk a bablevest nem szerette, ezért neki sütött krumplit, egy szelet húst hozzá, meg paradicsomszószt. Ezért én persze tiltakoztam. Megmondtam neki, hogy nincs kívánságvásár. A kisasszony is azt eszik, amit mi ketten.
Egy nap nem olyan étel kerül az asztalra, ami a foga alá való volt az én kislányomnak, és nem akart enni, durcáskodott.
— Nem eszel? — kérdeztem.
— Nem — mondta durcásan Gócika.
— Akkor indulás az asztaltól a másik szobába — és a fenekére is kapott útravalót, mert valamit pöntyögött. — Estére is ugyanez lesz a vacsora.
Góci lányom sírt a nappaliban, az anyám sírt a konyhában, nekem meg elment a kedvem az evéstől.
— Pogány vagy te Rádmila! Hogy lehetsz ilyen pogány?!
— Ugyan, anyus, ha most volna még egy gyerekem, akkor annak is külön főznél?
— Főznék!
Telt-múlt az idő, megszültem Lóránt fiamat. Őt még jobban kényeztette az anyám, mert fiú lett.
Ma, amikor én is nagymama lettem, nem egyszer a fejemhez vágják a gyerekeim, hogy bezzeg nekünk ezt sem engedted meg, meg azt sem, arról ne beszéljünk, hogy a három unoka háromféle ebédet eszik.
— Ez most mit jelentsen? — évelődnek velem.
Nekem meg ma ez teljesen természetesnek tűnik.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.05. @ 11:35 :: Markovics Radmila
