János, ahhoz már túl sok mindent átélt, hogy bármin meglepődjön, így engedelmesen szorította be fejét a termetes főnővér hatalmas keblei közé, akinek ez láthatóan nem volt ellenére. Ha választhatott volna, kihagyja ezt az átmeneti idillt, vagy legalább az osztályos nővérkét választja, aki a tálcán, göndör mosollyal, mintha csak egy manikűr szalonban szépítkezésre készülnének, tartotta kezében a műszereket.
– Rakja fel barátom a praclijait a főnővér fenekére!
Meghökkenni nem tudott, egyszerűen cselekedett, és a megrendült főnővér csípőjét átfogta. Még mindig azon morfondírozott, hogy az osztályos nővér alkalmasabb lenne, egyrészt vonzóbb az efféle futó kalandokra, másrészt, ha már a kebleket satunak használják, hogy a fejét, mintegy ékbe szorítva rögzítsék, valahogy a méret is megfelelőbbnek látszott. Ronda nagy volt a tű, annyit még észlelt, aztán már csak a levegővétellel foglalatoskodott. Dús keblek között, nem könnyű az ember élete, ami a lélegzést illeti! Egy őskori nyírógéppel két tincset levágtak tarkóján a fürtjeiből, majd jódos tamponnal történő sterilizálás után kezdődött az akció.
Lassan leengedte kezeit a főnővér fenekéről, részéről az idill véget ért.
A doki unszolására megpróbálta felemelni, a gravitáció által rendesen lefelé vonzott, súlyos, elgyengült kezeit, nagy nehezen ismét a kijelölt helyre rakta, majd szép csendesen, észrevétlenül végigsimítva a főnővér hátsóját, az erejét vesztett kezeket ismét hagyta lecsúszni.
– Kérem barátom, tegye vissza a kezeit, ez itt a procedúra! Remélem, nem szédül?
– Dehogy szédülök!
– Ha elmozdul, baj lehet.
– Nem fogok elmozdulni, satuban van a fejem, nem látja doktor úr?
A medikus lányok harsány kuncogásba törtek ki, nekik ez egy esettanulmány volt.
János mérnökként, miután a tűt bevezették, azon spekulált, hogy ekkora hosszúságú szerszám olyan frekvenciájú mozgásszámmal, ide-oda illesztgetve, ha beletörik a tarkójába, neki annyi…
– Tegye vissza a kezeit, legyen szíves, különben nem tudom, hogy jól van-e, vagy rosszul!
– Nagyon jól vagyok doktor úr.
– Akkor mi a baj?
– Semmi csak töprengek.
A medikusok, a nővérek és a doktor is hahotáztak.
– Ez a legjobb, amit most tehet. És min töpreng?
– Azon, ahogy átvezette a tűt a tarkómon recsegve, ropogva, ugyanilyen recsegés-ropogás az egész élet.
Rövid, gondolkodásra serkentő csend után, kuncogás, hahota ismét…
Legutóbbi módosítás: 2010.05.05. @ 15:00 :: Boér Péter Pál