Vandra Attila : Nadrágszíj és fakanál – I. rész: A fakanál

Ebb?l megtudhatjátok, miként szoktattam le szüleimet általam rossznak vélt szokásaikról.

Édesanyámnak eléggé „gyors” keze volt. Kolerikus természet révén hamar eljutott arra a következtetésre, hogy a magatartásom némi korrigálást kíván, szemtelenségem túllépte a megengedhet? határokat, s olyankor supp! – kaptam egy makarenkóit1. Egyet. Édesanyám sohase „vert meg”. Nála elég gyakran fordult el? „makarenkói kivételes helyzet”. Érdekes módon, ett?l én nem mondtam le az ellenszegülésr?l, bár kisebb koromban, rövidtávon, az én idomításomra eléggé hatásosnak bizonyultak az anyai makarenkók. Az ellenszegülésem hamar véget ért ugyan, de ezek hatása hosszú távon nem volt számottev?. A baj pedig ott kezd?dött, amikor n?ni kezdtem. Létrejött a makarenkói infláció, édesanyám ugyanis felfedezte, hogy egyre nagyobbakra van szükség hogy a „Megértetted?” kérdésre én határozott igennel válaszoljak. Szép lassan nem csak az én tomporom füstölt, hanem az ? tenyere is…

   Édesanyám úgy gondolta, hogy felháborító igazságtalanság önmagát büntetnie azért, mert fia a „Legnagyfej?bb öszvér, akit a Föld a hátán valaha is hordott.” S mivel találékony asszony volt, hamar felfegyverezte magát. Fakanállal. Azzal is csak egyet ütött, s az már neki nem fájt. Egy dolgot nem vett számításba: Akkor én még értelmes kisfiú voltam, s hasonlóan találékony. Volt jó példa a családban…

Leggyakoribb vitáink egyike az volt, hogy „el?bb a holnapi lecke, aztán olvashatsz!” Mert „Meg kell tanulnod az id?det beosztani!” Vagyis ? beosztja nekem, én pedig ellenkezés nélkül szót fogadok neki. S egy jó gyermeknek szófogadónak kell lennie. Arra meg kell tanítani. Ez alapvet? dolog a nevelésben, s cél szentesíti a makarenkóikat.

    Annak idején nem volt számítógép, videójáték, Lego, testvérem sem volt, akivel verekedjek, vagy akinek a copfját cibáljam, udvarunk, kertünk nem volt, s Ceusescura a Tv-ben nem voltam kíváncsi, így a leckéim épségét csak a keresztrejtvények és a regények veszélyeztették. S tehetek róla, ha Karl May, Rejt? Jen?, Agatha Christie és Jules Verne irodalmi zsenik voltak? Édesanyám sorba leplezte le a történelemkönyv borítójába belekényszerített Winnetout, a román könyv alá csempészett Gyilkosság az Orient-expresszen-t, a paplan alá rejtett olvasólámpával hajnali háromig olvasott Kétévi vakációt, de a több mint egy órás trónolás a számtankönyvvel, az már mindennek a teteje volt. F?leg, hogy édesanyám legalább háromszor megzavarta a számtanképletek elsajátítását, mert nála is sürg?sségi eset állt fenn. A számtankönyv rossz választásnak bizonyult, mert édesanyám bármit elhitt volna, kivéve, hogy én számtant tanulok. Azt ugyanis én sohase tanultam, csak tudtam. S ha három történelmi dátum megjegyzésére tompa memóriám számára egy óra nem biztos, hogy elég volt, én az iskolából a megtanult matematika képletekkel jöttem haza. Azokat nem kellett magolni… Aljas felháborodásom a testi motozásért még olaj is volt a t?zre, f?leg, hogy édesanya még bocsánatot is kért pillanatra már hihetetlen, de ártatlannak vélt fiacskájától. Meg is úsztam volna, ha nem várja meg, amíg leülök az asztalhoz. Piszkos Fred, a kapitány nem volt hajlandó azután is hozzám simulni, miután ráültem. Édesanyám nagyobb becsben tartotta a könyveket, mint az indiaiak a szent teheneiket, így az el?zményekkel együtt, már túl sok volt a rovásomon, hogy egyetlen fakanállal megússzam. Ett?l aztán már nekem telt be a keser? pohár.

    Másnap, amikor a román házi füzetben találta meg a Fülest, amelyet már egy fél órája keresett, megint el?kapta az egyik fakanalat. Nagyon ideges volt, így teljes er?b?l suppantott ül?gumómra. Meg is lett a hatása: a fakanál nem azt mondta többé, az ülepemen, hogy Gyuriiii!, hanem hogy Gyöööögy!2, s kettélehelte a lelkét.

    Édesanyám ett?l még jobban dühbe gurult. El? a másodikat, amelyik követte a társa sorsát, ? is kimondta: „Gyöööörgy!” vagyis, hogy „Recccs!”

    – A legjobb fakanalam! – fokozódott édesanyám haragja, amely leginkább a tomboláshoz lett hasonlatos a veszteség láttán. El? az utolsó fakanalat, a lekvárkever?t, a legvastagabbat. Gondolom kitaláltad kedves olvasó, hogy az is kimondta a Gyööööögy!-öt.

    Nekem kuncoghatnékom támadt a hadirokkantak láttán, de arcomra fagyott a mosoly, amikor hátrafordultam, s megláttam édesanyám vészjósló arcát. Ám Édesanya arcáról a harag hirtelen elt?nt. Leguggolt hozzám – így én lettem a magasabb -, magához ölelt, majd sírva kért bocsánatot, megvallva nekem, hogy ? egy degenerált anya, aki akkorákat üt kisfiára, hogy a fakanál is eltörik. Jó hogy az törött el, nem a csontom, s nem lettek véres hurkák a hátamon-fenekemen.

    – Soha, de soha nem fogok többet hozzád ütni, bármit tennél is! – ígérte meg er?sen b?ntudatos hangon. 

    – Ne sírj! – vigasztaltam, de a háta fölött a szekrényre pillantva a talpamon is felállt a sz?r, nemcsak a tenyeremen. Kibújtam Édesanya öleléséb?l, s siet?sen kezdtem összeszedni a fakanalak roncsait.

    Édesanyám nem értette, miért akarom én személyesen eltakarítani ?ket, s miért fordulok úgy, hogy ? és a fakanálroncsok közé kerüljek. Gyanút fogott. Kivette a fakanalak roncsait a szemétládából. Én az ajkamba haraptam, s megint a konyhaszekrényre pillantottam, ahol ott lapult a laskasirít?.

    – Bef?részelted ?ket… – szemrevételezte Édesanya a furcsa törésvonalakat a fakanalakon. Én Édesanyámra néztem, majd akaratlanul is, a laskasirít? felé, mely nem volt „megmókolva”. „Mi lesz most?”

    Édesanya észrevette rémült pillantásomat. El?vette a laskasirít?t, megvizsgálta.

    – Ezt nem tetted tönkre… – sóhajtott megkönnyebbülten. – Ez Nagymamától maradt. Emlék…

    – Tudom… – feleltem lehajtott fejjel, várván a kivégzést.

    – Amit megígértem, megígértem – felelte. – De ez is! – fogta meg az egyik fakanalat, a kedvencet.

    – Édesapa nem tudja megragasztani? – reménykedtem.

    – Nem – felelte sajnálkozva. – Ha meg is ragadna, használat közben megint eltörne.

    Nagyot nyeltem, semmit se tudtam mondani. Kés?bb kiloptam a szemétb?l és megmostam. Megragasztottam úgy, ahogyan egy 11 éves meg tudja, s eldugtam a fiókomba. Mert nagyon szerettem a nagymamámat.

 

  

1Makarenko híres orosz nevel?, az er?szakmentes nevelés híve. Ám ? is elfogadta, hogy kivételes alkalmakkor, például amikor veszélyhelyzet áll fenn, hatásos és elfogadható lehet egy pofon.

2Utalás egy népmesére. A f?h?s utálja, ha Gyurinak szólítják, de mindenki ugratja, hogy még a malaca állandóan úgy kiabál utána, hogy „Gyuriiiii!” „No megállj, móresre tanítlak!” gondolja, s megvárja az utcasarkon, s mikor „Gyuriii”-t visítva befordul a malac, jó nagyot üt a fejére. A malac nagyot nyög, hogy “Gyöööörgy!” – ám azonnal ki is leheli a lelkét.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.