Urbánszki László : Miért, Uram?

Amikor méltatlan az isten *

 

 

 

Sok nemzedékkel ezelőtt kezdődött.

Sokszínű, gazdag életünk volt hajdanán. Sok faj békés közössége, kik szerették és óvták egymást. Erősek és gyengék, törtetők és esendők, mindenkinek volt helye a világban. Dolgoztunk, boldogultunk, ki jobban, ki kevésbé, és ha elérkezett az idő, meghaltunk.

Testünk, szeretteink mellett pihent addig, míg az enyészet úrrá nem lett rajta, és akkor beleolvadtunk a földbe, ahonnan valamikor fakadtunk.

Titokzatos eltűnések mindig is voltak múltunkban. Akit hosszú élete végén elért a halál, olykor gyermekei körében maradt sokáig, néha azonban titokzatos módon megszűnt létezni a teste, és nem láttuk többé.

Voltak előjelek is, csak nem ismertük föl őket.

Mielőtt a szörnyűségek elkezdődtek volna, már nem csak a tisztes öregek távoztak el örökre, hanem a Nép legerősebb, legnagyobb termetű tagjai is. Testük nyomtalanul semmisült meg, csak öltözékük foszlányai mutatták, hol is léteztek előtte. Elfogadtuk sorsunkat, erős fiatalokat küldtünk az eltűntek helyére.

És egy hajdanvolt reggelen megérkezett a rettenet.

Egyik pillanatban még köröttem voltak társaim, majd rendkívül rövid időn belül már csak a földön heverő testeket láttam. Később azok is eltűntek.

Felfoghatatlan volt és borzalmas.

Egyedül álltam a világban. Körülöttem, amíg a szem ellátott, csak a puszta föld maradt.

Mielőtt azonban elmélyülhettem volna gyászomban, hirtelen újra benépesült a táj. Gyermekek vettek körül, és megint elkezdődött az élet.

Igaz, a sokszínűség megszűnt, csak egy faj volt, de legalább fennmaradt a Nép.

Nehéz idők, de túléltük. A fiatalokat nem óvták szüleik, védtelenül álltak az elemekkel szemben. Sokan elpusztultak. Aki azonban megmaradt, az boldogult. Úgy ahogy, de éltünk.

A gyerekekből kamaszok, majd erős felnőttek lettek. A derűs öregség évei előtt azonban megint lecsapott a felfoghatatlanul gyors halál.

Eltűntek a felnőttek, és újra gyermekek vettek körül.

Kezdődött minden elölről. És tart, azóta is.

Tíz nemzedék.

Mindenki fiatal, él, majd meghal, csak én létezem örökké.

 

 

 

Miért?

 

 

A mélységből kiáltok Hozzád, Uram!

Halld meg az én hangomat!

Istenünk lettél, mert a Te erőd a legnagyobb.

Életet adsz, majd elveszed.

Miért?

 

 

Kezedben a hatalom!

Te vagy a mindenség ura!

És végtelen kegyelmedben újra,

meg újra úgy döntesz Uram, hogy élnem kell.

Csak nekem kell élnem.

Miért, Uram?

 

 

Elveszel tőlünk mindent.

Sivár pusztává teszed, mi oly eleven volt.

Majd elveted a magvakat,

és kegyesen újra engedsz minket élni.

 

 

Miért adsz, ha elveszed, Uram?

Hatalom a hatalomért?

 

 

Túl hosszúra nyúlt ez a játék, Uram.

Nékünk, senkiknek nem adatott meg a teremtés ereje.

Gyengék vagyunk, hatalom nélküliek,

de játékszerként nem kell az élet, Uram!

És meghalni tudunk nélküled is.

 

 

Már csak egy kérdés maradt, Uram!

Mi lesz veled, ha mi elmegyünk?

Hisz még Isten sem létezhet hívők nélkül?

Nélkülünk kinek az ura leszel, Uram?

 

 

 

************************************************************************

 

Színes hírek a nagyvilágból:

 

 

 

Hosszú életének végéhez ért a nemes faóriás!

Előremutató és értékelendő szokás, hogy olykor — a tarrávágott erdők helyén —, a nagy hasznot hozó faültetvények közepén hosszú ideig élni hagynak nemes fákat, melyek mintegy uralják a tájat. Milyen büszkén nézhette, oly sok nemzedéken át, az őt körülvevő haszonfákat ez a több száz éves öregúr, ki — az erdőt értő és szerető erdészének véleménye szerint — még nyugodtan élhetett volna sok évtizedet. Külön furcsaság, hogy az öreg harcossal együtt pusztult el az egész ültetvény is, melynek szintén nem lehet magyarázatát találni. Ha babonásak lennénk…

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Urbánszki László
Szerző Urbánszki László 28 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.