Sonkoly Éva : Fogyó méltóság – 1.

Fúdd el a lámpát… *

 

 

 

A cselédszoba ablaka messze világított a késő estében. Jani az inas lenézett a kúria ablakából, látta a platánfa széles árnyékot vet a sétányra, s az árnyék mögül kilépett a méltóságos úr, kezében sétapálcát szorongatva. Lassan lépegetett.

Jani a hátsó lépcsőn sietve lement. Bekopogott a kis barna keretes ablakon.

— Ancsa, fúdd el a lámpát, késő van, baj lesz… tudod! — suttogta az ablakrésnél.

Ancsa a kis szobában hason feküdt az ágyán, annyi ereje volt, hogy a lámpára nézett. Testvére a kis Pisti mellette guggolt, nagy ijedt szemekkel nézett. Kezében a vizes rongy. Most vette le a borogatást nővére válláról. Alatta hurkákra dagadt csíkok.

Körbenézett tétován, nem tudta mit tegyen. A kevés bútor között könnyen eligazodott. A vizeslavór ott volt az ágy mellett. A sarokban egy láda ruháknak. Asztal, szék, mosdó. A lámpa az asztalon lecsavarva, kis lánggal égett.

— Fúdd el! — súgta Ancsa.

— De a sötétben…

— Majd én kitapogatom a lavórt, menj aludni az istállóba, mert még majd rád is megharagszik az úr! — sziszegett egyet Ancsa.

— De majd, ha megnövök… — fogadkozott Pisti, s elfújta a lámpát. Lassan kisurrant az ajtón, s futott hátra az istállóba. Lefeküdt a szénára, s ütni kezdte öklével a kemény földet.

— Majd én… – mondogatta félhangosan. A lovak fújtak, széles orrlyukaikkal, mozgolódni kezdtek, s Pisti lassan álomba sírta magát. Lehetett tíz éves.

Kegyelemből került ide, testvére ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön, segít majd a lovásznak.

— Nem sok hasznát veszem én annak! — mondta a méltóságos úr, bajszát simítva —, de lásd, jó lélek vagyok, hozd, ha annyira akarod!

— Meghalt az édesanyánk — mondta Ancsa, aki akkor jött először, mert Fáni felmondott, s maga helyett ajánlotta szobalánynak.

— Aztán mi volt a baja? — kérdezte a méltóságos úr.

— Gyerekágyi lázban halt meg, mikor Pisti született, de tudja azt jól a Méltóságos úr! — mondta Ancsa sűrű pislogással.

— Van is nekem gondom minden égi madárkára, hogy gondolod, Te?

— Hát, mert édesanyámat ismerte…

— Ismerte a mennydörgős… ki emlékezik minden jött-mentre?

— Menj a dolgodra, majd Fáni eligazít! — s legyintett, mert fontos levelet várt már napok óta hiába, a váltó határideje pedig lassan lejár, pénzt kell szereznie, ha ég a földdel összeszakad is…

Fáni elmondott minden fontos dolgot Ancsának, okos lány volt Ancsa, könnyen tanult.

— A méltóságos úrral meg vigyázz, te szebb vagy, mint én, könnyen… hát tudod már… — mondta nevetve. — Úgy hallottam megfordult a faluban nálatok is. A Pisti fiú nagyon formázza az ábrázattyát, meg aztán olyan akaratos is.

Ancsa sóhajtott, s elmorzsolt egy könnyet szeme sarkában.

Aztán Fáni elment, ő pedig munkába állt. Pár napig nem volt semmi baj. Míg egy este bekopogott a cselédszobába az úr. Kicsit kapatos volt, mint estére lenni szokott. Ancsa szolgálatkészen nézett rá. Az úr megtántorodott, hirtelen Ancsát is magával sodorva az ágyra. Ő védekezett, mint egy dühös vadmacska. Némán szántotta végig az úr arcát a körmével, aki ettől kijózanodott. Felkapta sétapálcáját, s szó nélkül ütötte ahol érte. Ancsa némán tűrte, majd egy alkalmas pillanatban megnyitva az ajtót kilökte az amúgy is ingatag lábakon hadonászó embert. Bezárta az ajtót, s rettegett, hogy visszajön. De nem ez történt.

Felment a lépcsőn. Belökte a szalon ajtaját, leroskadt a fotelbe, cifrát káromkodott, csengette az inast, aki szinte futva érkezett, majdnem Ancsa ablaka alól.

Sötét volt a szobában, első dolga volt, hogy fényt gyújtson.

— Ne vesződj azzal… — hangzott a fotel mélyéről —, hozz egy üveg kóser szilvát, meg poharat!

Jani jól tájékozódott a holdfényes szobában, tette a dolgát.

— Azért legalább egy gyertyát, a hangulat kedvéért méltóságos uram! — próbálkozott Jani.

— Megtalálom így is a számat, ne erőlködj! — hallotta az indulatot is belőle.

Ha már erről esett szó, ránézett az úr arcára.

— Nem kellene megmetszeni a fasor melletti rózsabokrokat méltóságos uram? – kérdezte félénken.

— Mit? — végigsimította az arcát… megértette.

— Menj a fenébeeeee! — intett dühösen az üres pohárral az ajtó felé.

Jani kiugrott, lépett két hatalmasat, s nekidőlt a falnak. Kezét a szájára tapasztva rázkódott a nevetéstől.

Békéssy Barna szunyókált kicsit, aztán elindult a kúria körül sétára, hogy hűsítse megszégyenült arcát.

Ancsa a sötétben belemártotta a rongyot a lavórba, kicsavarta, s óvatosan a vállára terítette. Édesanyjára gondolt, arra a végső pillanatra. Mit szeretett ezen a dúvadon?

Utolsó szavával is az ő nevét suttogta: Békéssy Barna.

Hűtötte a borogatás, ennek hatására, meg a meleg este és a csillagfény bátorítása mellett mondogatta magában mielőtt elaludt:

— Én nem! Velem nem!

Dacosan fordított egyet a fején, s elaludt a kemény párnán.

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"