Torjay Attila : Pálinka különlegesség

*

 

 

Még a legvidámabb barakk idejében történt, hogy anyám kertjében összeszedtem vagy három hordóra való hullott almát, és ahogy illik, erjesztettem késő őszig. Addigra alkoholszagú cefre lett belőle, és mivel a pálinkafőző 12 km-re volt, ezért összefogtam fuvarügyben egy ismerősömmel. ő szilvát szedegetett egész nyáron szorgalmasan, össze is gyűlt neki négy hordó finom alapanyag.

A pálinkafőzés napján először hozzám jött a gépkocsi, almás hordók fel a platóra, irány Vili bá’ szilvagyűjteménye. Mielőtt feltettük volna, Vili bá’ megemelgette a hordói fedelét jó gazda módjára szemrevételezni az anyagot, aztán elhűlt képpel kiemelt valamit az egyik hordóból egy bottal.

— A jó fenébe, hát egész nyáron kerestük a macskát — mondta elképedve, kezében az alkoholos lében jobblétre szenderült cirmos földi maradványaival. Igazából nem sok maradt a macskából, csak a bőre, de azért fel lehetett ismerni a pákosztos kandúrt, nyilván belenyalt a cefrébe, aztán talán beleszédült. Rövid szertartás keretében gyorsan elföldeltük, nehogy meglássa a ház úrnője, aki azóta is siratta.

— Hát akkor… izé, na … ajjjaj … szóval huhúúú — közölte Vili bá’, álldogált még keveset szinte szélütötten, tán még most is ott állna, de végül is a sofőr hátrajött sürgetni. Valamit határozni kellett.

— No, menjünk — mondta Vili bá’ szinte sírva —, majd ezt a hordót utoljára, külön főzik ki, aztán nem tudom mi lesz vele.

A szeszfőzdés az eset hallatán, kis híján beleesett a cefrébe a röhögéstől, persze megígérte, hogy csakis külön, utoljára, nem felejti el, dehogy.

Az enyémmel kezdték, úgy éjfél felé végeztem, elszámoltam, aztán siettem haza. Másnapos fejfájás kínzott a pálinkagőztől, bár egy felesnél nem ittam többet.

Utólag hallottam, hogy a főzős csak elfelejtette külön tenni a macskáshordót, kifőzte Vili bá’ cefréjét az egészet együtt.

És szegény Vili bá’ azóta is őrizgeti a kamrában azt az adag pálinkát, nem mer beleinni. Azóta sokszor főzött már, de az még mindig ott áll. Talán majd egyszer, ha Vili bá’ felballag az örök vadász mezőkre, biztosan megtalálja valaki. Beleszagol, fülig szalad a szája, hogy ezt a finom nedűt megtalálta, belekortyol, és majd megissza a barátaival, a rokonokkal.

Nem tudom mit írjak a végére: hát akkor … izé, na… ajjaj … szóval huhú.

Legutóbbi módosítás: 2010.02.07. @ 12:14 :: Torjay Attila