Tara Scott : Pusztító szerelem – 3. rész

Nyomtatás

– Mi volt ez? – Kérdezte Lisa dühösen, míg a szállásuk felé igyekeztek, mely szintén a reptér területén volt, tízpercnyi gyaloglásra a fiúkétól.

– Mire gondolsz? – kérdezte álmodozó hangon.

– Most ismerted meg, és leállsz vele csókolózni? Mi a fene van veled? Ez nem te vagy!

– Szeretem. Az els? perct?l, azt hiszem. Ilyet még soha senkivel kapcsolatban nem éreztem. Én magam sem értem.

– David falta a lányokat akkor is, amikor a kiképzésük tartott. Téged is hamar meg fog unni. Akkor mit kezdesz az érzelmeiddel? ? nem hozzád való. Nem hiszem, hogy van olyan n?, aki mellett meg tudna maradni. Addig felejtsd el, amíg nem bonyolódtál bele nagyon.

– Kés?. Lehet, hogy igazad van, de én mást láttam a szemében. És amit láttam, az nem hiszem, hogy hazugság volt. Lehet, hogy meg nem találta még az igazit.

– Hát elég szomorú, ha ott kereste, ahol eddig. És gondolod, hogy éppen te lennél az?

– Lehet, hogy csak így alakult. Nem ismered ?t. Lehet, hogy rendesebb, mint ahogy gondolod – mondta sértett hangon.

– Nem bántani akarlak, csak féltelek a csalódástól. Értsd már meg! Túl gyors ez az egész. Félek, hogy megbánod. Ne haragudj rám ezért!

– Nem haragszom. Tudom, hogy védeni akarsz, csak nem tudok tenni ellene. Az érzéseimet nem tudom irányítani.

Megérkeztek. Egy–két ablakban égett a villany, de a legbb sötét volt. Miel?tt beléptek volna a kapun, még egy pillanatra megállította Lisa barátn?jét.

– Azért vigyázz vele! Legalább ígérd meg!

– Rendben. Ígérem – ölelte magához barátn?jét Jane.

Ezen az éjszakán ? is egész éjjel forgolódott a beszélgetést követ?en, akárcsak David. Egyik pillanatban azt álmodta, hogy a fiú csókolja, és ? nagyon boldog, másik percben, lezuhant, és arra ébredt, hogy arca elázott a könnyeit?l. Az utolsó ébredésnél, míg törölgette könnyeit az órájára nézett. Két óra múlt. Nagyot sóhajtott. „Nem hiszem el! Hát ennek az éjszakának már sosem lesz vége?”

Ez a nap Hans Richterben is mély nyomot hagyott. Olyat tapasztalt meg, amit eddig soha. Megijedt. Tudta, hogy csak a szerencsének köszönheti az életét. Visszagondolva sem akarta elhinni, hogy kifogyott a l?szere anélkül, hogy észrevette volna. Nem tudhatta, hogy David ugyanebben a cip?ben járt, így azon töprengett, hogy miért nem üldözte tovább? Végül is úgy gondolta, hogy a lényeg az, hogy így vagy úgy, de megúszta.

Wernernek csak akkor mondta el, mikor beültek újra a vendégl?be, ahol Monique szolgált fel.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a vendégl?s szeretettel fogadta volna ?ket, de valamivel barátságosabban. Monique nem örült, mikor meglátta a két tisztet. Abban reménykedett, hogy nem jönnek többet. De mindent elkövetett, hogy ne vegyék észre rajta. Odament az asztalhoz. Most el?ször Hans szemébe nézett. Alig bírta eltusolni meglepetését, mikor a pillantásuk találkozott. Ilyen csodálatos ragyogó kék szemet még életében nem látott. Szinte világított. Ez csak fokozta a zavarát, mert a szemek valósággal megbabonázták, mint a kígyók szeme. Alig bírt megszólalni. Egy üveg konyakot tett le az asztalra, bontatlanul. Kezével és szavakkal elmagyarázta, hogy ajándéknak szánta Hansnak, és jobb kezét mellkasára szorítva jelezte, hogy az el?z? esti mal?r valóban a véletlen m?ve volt. A fiú rámosolygott, s kezével jelezte, hogy felejtsék el. A lány felvette a rendelést, és elsietett a konyha irányába. Fáradt volt. Míg a szakács összekészítette a tálcát, ? leült, és becsukta a szemét. Abban a pillanatban egy égkék szempár nézett szembe vele. Rémülten kinyitotta. Elhessegette az emlékképet. Fogta a tálcát, és elhagyta vele a konyhát. Mikor az asztalhoz lépett, Hans az ujjával megkopogtatta maga el?tt az asztalt, majd két tenyerét összerakva mintha imádkozna, könyörg?n nézett a lányra. Nem lehetett nevetés nélkül megállni. És Monique elnevette magát. Fehér foga kivillant, s egy pillanatra összenézett a fiúval, akinek a szeme külön nevetett a lányra. A pillantás az átlagosnál kissé hosszabbra sikerült. A lány zavarba jött. Jó étvágyat kívánt, és a többi vendéghez fordult.

A két férfi jóíz?en falatozni kezdett. Hansnak ezen az estén különösen ízlett az étel.

– Visszatérve a ma történtekre, ebb?l megtanulhatod, hogy figyelj jobban. L?szer nélkül csak áldozat lehetsz. Biztos, hogy ezek után soha többet nem fordul el? – emelte magasra poharát egy pillanatra barátja.

– Ez megér egy kortyot – követte Hans.

Monique egy asztalnál ült, és a számlákat rendezte. Közben oda–odapillantott, ahol a két barát vacsorázott. Hans úgy ült, hogy félprofilból látta. Id?nként hosszasabban nézte. Helyes volt, amikor nevetett. Látszott a mozdulatain a jólneveltség. Finomak voltak a mozdulatai, ugyanakkor határozott férfiasak. Hirtelen az a kérdés merült fel benne, hogy egy ilyen férfi hogy képes embereket gyilkolni. Látszik, hogy nem erre született.

A vendégek kezdtek szállingózni. Akik az el?z? este itt voltak, mikor meglátták a két tisztet, meglep?dtek, de ma el?ször hangosan f?biccentéssel üdvözölték ?ket. ?k pedig viszonozták a köszönést. Hanst kicsit bosszantották a jövevények, mert nagyon is jól látta, hogy a lány egyre gyakrabban felejti rajta a szemét. Most azonban a vendégek közt sürgött–forgott. Az egyik tálcát épp az ? asztaluk mellett vitte el. Összepillantott a fiúval, és rámosolygott. Nem kényszer?en. Természetesen. Visszafelé meg is állt mellettük, és megkérdezte, hogy minden megfelel?–e.

– Minden nagyon jó – mondta Hans németül. Majd keresgélve a szavakat és a kiejtést, megpróbálta franciául is, nem kis derültséget kiváltva ismét a lányból. De közelebb hajolt a fiúhoz, hogy a többiek ne hallják, és elmondta neki helyesen. Azután egyszer–kétszer együtt próbálták. Utoljára egész jól ment. És a köszönöm is. Mikor végül fizettek, és távoztak, franciául köszöntek el. Határozottan barátságosabb volt a viszonzás is.

– Inkább ?k tanulják meg a mi nyelvünket, mint nekünk kelljen valaha is az ? nyelvükön beszélnünk – mondta a törzsvendégeinek a vendégl?s.

– Úgy van! Erre igyunk! – emelte fel poharát az egyik vendég. A többi követte.

– Mennem kell! Már el is késtem – vette le kötényét Monica, miközben a vendégl?sre nézett.

– Vigyázz magadra! – szólt utána a vendégl?s. –  Reggel ráérsz, kés?bb jönni.

– Rendben. Kösz.

– Hova siet Monique? – kérdezte az egyik vendég.

– A nagymamája gyengélkedik. ? látja el – válaszolt a vendégl?s, és aggódva nézett a lány után.

– Rendes lány – nyugtázta a vendég.

– De még milyen rendes – sóhajtott, a vendégl?s.

Gyerekkora óta ismerte a lányt. Ötéves lehetett, mikor az apja meghalt. Nem látszott, hogy beteg, mindenkit megdöbbentett az eset. Nagyon szerette a családját. Hétvégéken gyakran ebédeltek a „Jó falat” – ban, amikor ? még az apja irányítása alatt tizenhat évesen besegített. Monique anyja sosem bírta kiheverni a veszteséget, és nem ment újra férjhez. Mikor már tudni lehetett, hogy valószín?leg ?ket is eléri a háború, ki akart menni Amerikába a testvéréhez Moniquekal, de a lány nem volt hajlandó megfutamodni. Bíztatta az anyját, hogy menjen el nélküle, de ? hallani sem akart róla, hogy egyedül hagyja a lányát. Inkább maradt ? is. Mikor a németek bevonultak, akkor érezte át igazán, mennyire támasz nélkül vannak. Éjszakánként rettegve nyitott szemmel bámulta a plafont, várta, hogy meghallja lánya lépteit, és mikor tudta, hogy otthon van biztonságban, már amennyire biztonságban lehetett egy megszállt városban csak akkor, mert elaludni.

Hans álma ma boldogabb volt. Újra élhette azokat a pillanatokat, amikor a lány közel hajolva adta szájába a szavakat. Közelr?l látta a szemét. A mosoly az arcán nem álom volt. Werner aki még nem aludt, a majdnem sötét szobában is tisztán látta.

Monique miután hajnalban hazaérve, ruháit éppen csak ledobálva fáradtan zuhant az ágyba, lehunyt szemmel feküdt egy ideje. Azt hitte hamar el fog aludni, de túl fáradt volt. Hirtelen a ragyogó kék szempár nézett vele farkasszemet. De most nem pattant fel a szemhéja, és már nem ijedt meg. Aztán hirtelen megrémült. Nem irtózott a fiútól. Inkább valamiféle jó érzés öntötte el, ha rá gondolt. Elvégre ? is els?sorban n? volt. „Nem! Ellenség! ? is csak egy ellenség!” – gondolta, de mégis valami hiányzott most ezekb?l a mondatokból, hiába ismételte. Már nem tudott elszánt gy?lölettel gondolni rá.

David rosszkedv?en ébredt, s még a reggeli tartott, egyfolytában az álmán járt az esze. Arca nyúzott, fáradt volt.

– Mi van veled? Nem aludtál? – nézett rá barátja aggódva, miközben az utolsó falatot készült bekapni.

– Aludtam, csak egy hülye álom taccsra tette az éjszakámat.

– Elmondod? Állítólag segít.

– Kösz, de inkább nem – törölte meg a száját. – Inkább el akarom felejteni.

– Induljunk! Biztos a káposztazabálók is talpon vannak már. Lehet, hogy épp most szállnak fel.

– Lehet. Biztos ma sem hagynak minket unatkozni.

Kiléptek az épületb?l. Az ég, mint egy doboztet? borult rájuk. Világosszürke, de vastag felh?takaró akadályozta, hogy a napsugarak legalább langyosra melegítsék a leveg?t, és ?ket. Nemigen volt rá esély, hogy változzon a helyzet.

– Csak legalább ne essen! – nyújtotta oda cigarettáját barátjának Ralph. ? is kivett egy szálat, s rágyújtottak. Míg kifújta a füstöt, körbefordult.

– Még rés sincs rajta sehol. Ez nem jó jel.

Ralph egyetért?en bólogatott. Leültek a többiek közé, de nem sokáig kellett várniuk. Megszólalt a kolomp, s már rohantak is gépeikhez. Nehéz, kimerít? harc következett. Kezdetben a Stukákkal könnyebb volt a dolguk, de mióta a németek kifejlesztették a Messerschmitt 109–eseket, kiegyenlítettebbek lettek az esélyek. Az, hogy mindenki hazaért, felért egy csodával. Voltak sebesülések, sérültek gépek is, de földet értek. David szárnyát érte egy sorozat, olyan hangja volt, mint egy nyári jégzápornak. Dühös volt. Úgy féltette a gépét, mint a legdrágább kincsét. És különben is. Ilyen szívet soha többet nem tudna szerezni. Olyan volt számára, mint egy kabala. Hazafelé megállapította magában, hogy bár a hangulatuk borongós a rájuk teleped? felh?takaró miatt, a harcok során azonban sokszor éppenséggel menedéket nyújtott. Akik utánuk szálltak fel, nem voltak olyan szerencsések. Túler?ben voltak a németek, és mire egy másik, a harcokhoz közelebbi reptérr?l segítséget kaptak páran lezuhantak, vagy ha ki is ugrottak, megégtek. A nap hátralév? része csendben telt. Nem beszéltek harcról, mindenki elfoglalta magát valamivel. Ma a labda is árván állt egy farönk mellett. Senkinek nem volt kedve belerúgni. Délután Davidet nagy csalódás érte. Jane nem jött el. Lisa szerint a nagybátyjával találkozott, aki a reptér melletti kisvárosban tartózkodott ezen a napon, és Jane-nek találkoznia kellett vele. A fiú eltöprengett azon, hogy vajon Lisa igazat mond–e, vagy…

Újra eszébe jutott, az álma. Kétségek gyötörték. Végül annyira elhatalmasodott rajta a féltékenység, hogy belefájdult a feje. Richi mintha vigasztalni akarná odabújt hozzá. ? megsimogatta, és nagyot sóhajtott. Arra is gondolt, hogy talán nem is volt véletlen épp most ez az álom, végig sem gondolva, hogy az egészben nincs semmi logika. Bement a szállásukra, nem volt kedve enni sem. Egyfolytában a lány járt az eszében. Kivel van, és mit csinál? Nem tudott magával mit kezdeni. Végül felvette párnájáról a Robert Browning kötetet, és belelapozott. Ahol kinyílt, ott kezdte olvasni, bár már ismerte a lapokat kívülr?l volt, amit még sosem olvasott el. Ez a vers épp ezek közé tartozott. Valahogy, eddig átlapozta.

„Egy év, amíg e pár nap

eltipeg!

De legalább az éjek

rövidek!

S mint lenge hold az éj

egén,

A keskeny, karcsú drága

Fény:

Kelsz s fénylik éjl?

életem

S csak téged látlak és

nekem

Te vagy csak földem

és egem!”

Az utolsó részt újraolvasta hangosan sóhajtva: „Csak téged látlak és nekem te vagy csak földem és egem!” Összecsukta a könyvet. Még párszor elismételte a sorokat, aztán támadt egy ötlete. El?vett egy darab papírt, és gyorsan leírta a verset. Mikor kész lett, nézte egy darabig. Felötlött benne, hogy ha Jane valaki mással találkozott ? nevetségessé válhat. Végül megrántotta a vállát. „Mindegy” – gondolta, s felkelt. Lement Lisához és Ralphhoz. Megkérte a lányt, hogy adja oda a papírt Janenek. ? megígérte, és zsebre tette a sebtében összehajtott papírt. Visszament az épületbe. Annyira hiányzott a lány, hogy szinte fájt. Az el?z? estére gondolt, amikor átölelte. A ruhákon keresztül is érezte a melegét. Amit még soha. A többi lánynál nem is figyelt ilyesmire. Igyekezett a találkozásokon minél el?bb túl lenni, és másnapra elfelejteni, és várni a következ?re. Nem akart semmiféle érzelmekbe bonyolódni, és ezzel a lányok is így voltak. Mikor el?z? este Janet ölelte magához, úgy érezte, mintha a világmindenség közepén állnának, és ebben a mindenségben csak ?k ketten lennének. Akarta, kívánta azokat a perceket újra és újra átélni. De hol volt most a lány? Mikor a fiúk a vacsorából feljöttek, úgy tett mintha aludna. Nem akart beszélni senkivel.   

Este Werner nem ment Hanssal vacsorázni, arra hivatkozott, hogy nagyon fáradt. Hans próbálta meggy?zni, hogy szedje össze magát, de hiába. ? is nagyon fáradt volt, kemény harc állt mögöttük, de ki nem hagyta volna a lehet?ségét, hogy lássa a lányt. Így egyedül indult el. Az út nyugodt volt, egy teherautóval találkozott mindössze a keskeny úton, ami a reptérre vezetett. Katonák ültek rajta, a tükörb?l látta ?ket. „Hogy fázhatnak szerencsétlenek” – gondolta.

A vendégl?ben, nem sokan voltak. Egy–egy pohár bor mellett ültek. Nem látta a lányt, de ahogy leült, kilépett a konyhából. Mikor meglátta Hanst, azonnal odasietett hozzá. A mosolya ?szinte volt. Megkérdezte, hogy a barátja hol van? Kicsit nehezen sikerült megértenie, hogy a lány mit kérdez, és jókat nevettek. Amikor a fiú ételt akart rendelni, Monique elmagyarázta neki, hogy most ? készített neki vacsorát. Mikor pedig kihozta, megérttette, hogy mib?l van. Hans mondta németül, ? pedig franciául. Közben kiszolgálta a többi vendéget, de utána mindig visszajött. Végül már ?szintén, felszabadultan nevettek, és egyre hosszabb pillantásokat váltottak. Miel?tt távozott a fiú, a lány szemébe nézett. Nehezen, de megérttette a lánnyal, hogy szeretne valamit kérdezni, de valamiféle félelemb?l, vagy hálából ne mondjon igent. Ha nemet mond, akkor sem lesz bel?le harag, meg fogja érteni. Mikor a nevetgélések végén a lány végül is megértette, hogy mit magyarázott neki a fiú, komollyá vált az arca, és várakozással nézett a kék szemekbe. A kérdés az volt, hogy valamelyik este megvárhatná–e, és beszélgethetnének–e mindenfélér?l? A lány azt válaszolta, hogy meggondolja. A fiú még egyszer biztosította, hogy semmiféle harag nem származik bel?le, ha nemet mond. De azt is elmondta, hogy nagyon szeretné, ha igent mondana s végül annyit tett hozzá, hogy ? nem valamiféle vadállat.

„Mit tegyek? Belemenjek ebbe a beszélgetésbe? És ha csak mi leszünk er?szakoskodni fog? Ha megöl, sem kap érte semmit. Mi lesz a többiekkel? De olyan intelligensnek, rendesnek néz ki. Er?szakkal is elvihetne. ? is közülük való, miért lenne más. Leigáztak minket. ?k diktálnak. Mikor véletlenül leöntöttem, meg is üthetett volna. S?t! Lehet, hogy más le is l?tt volna. Hallottunk a megtorlásokról. Korlátlanul rendelkeznek velünk. Nem tudom. Mégis valahogy nem tudom elképzelni róla, hogy… Majd eldöntöm”. Ilyeneken gondolkodott. Még nem merte magának sem bevallani, de azért állította szembe a lehetséges rosszat az esetleges jóval, mert vonzódott a fiúhoz. Teljes erejével küzdött ez ellen az érzés ellen, de – és ezt megint nem vallotta volna még be – elég kemény volt ez a harc. Valószín?leg az is kétségeket okozott benne, hogy valamiféle hálát érzett a fiú felé, amiért nem bántotta akkor. Nem tudott dönteni. Még átgondolja, határozta el végül.

Másnap újra korán jött a riasztás. Hideg volt a reggel, próbára tett embert és gépet egyaránt. Az éjszaka folyamán felszakadoztak a felh?k, csak foszlányok maradtak az égen szétterülve. A föld hideg párában úszott, és az emberek úgy érezték, csontjukig hatol a párás hideg leveg?. Igyekezniük kellet, mert a bombázók, amiket kísértek már a leveg?ben voltak, és a találkozási ponthoz id?re oda kellett érniük. Impozáns látvány volt a zárt alakzatban repül? nagy gépek hada. El?ször alulról látták meg. Mint egy varjúfelh? ?sszel, mikor élelemkeresésre indulnak a szántóföldekre. David kicsit feljebb emelkedett, s próbálta befogni szemével az eléje táruló látványt, de nem lehetett látni a bombázósereg elejét. „Mennyi ember a leveg?ben” – elmélázott. Nem sok ideje maradt további csodálkozásra, mert egy szempillantás alatt felborult a világ. A bombázók szétváltak, és igyekeztek menteni, ami menthet?. A vadászokban bíztak, de a lövészeik is szaporán szórták az ellenségre az áldást. A csatorna fölé értek. David látta, amint egy bombázó nagy csobbanással elt?nt a vízben. Volt, amelyik fekete füstcsíkot húzva egyre veszítve a magasságából a víz felett repült. Fordulnia kellett, nem látta mikor becsapódott. „Vajon volt, aki megmenekült?” – gondolta elkeseredetten. Egy bandita után vetette magát, s megeresztett egy sorozatot. A gép egyik szárnya leszakadt, s megmaradt szárnyával, mint a juharfa szárnyasmag termése ?sszel, úgy pörgött lefelé a csatorna hideg vize felé. David új cél felé vette útját, a gépéhez viszonyítva két óránál egy ellenséges gép repült. Olyan egyenesen, mintha csak úgy menne valahova. David gyorsított, s mikor mögé akart kerülni, hirtelen befordult balra. Majdnem összeütköztek. Annyi ideje volt, hogy lenyomta a gépe orrát. Végtelenül mérges volt. A másik gép pilótája fiatal, kevés repült órával vett részt ezen a bevetésen, megijedt, gépe megbillent és majdnem elvesztette felette az uralmát. Nem volt ideje végiggondolni mi történt, narancssárga pamacs maradt csak a helyén. Az óriási repül?cirkusz megállíthatatlanul kavargott a leveg?ben. Egy Spitfire, miután találatot kapott, mintha óriásit tapsolt volna a leveg?ben, összeütötte szárnyait. A két szárny zuhanni kezdett, a gép szétrobbant. De bosszút állt, miel?tt megsemmisült volna, mert zuhanás közben eltalált egy emelked?ben lév? sárgaorrút, és letörte függ?leges vezérsíkjának egy részét. Az irányíthatatlanná vált, de miel?tt lezuhant volna pilótája kiugrott, s ejt?erny?jén lógva lefelé himbálózott a víz felé. David így is fázott, de most, hogy belegondolt a német pilóta sorsába, ha eléri a vizet, megrázta a hideg. Körülnézett. B?ven volt még szabad célpont. Elhúzódott a harc. Egy pillanatra felderült az arca. Két óránál Spitfire-ek közeledtek. Segíteni jöttek másik reptérr?l. „Épp id?ben” – gondolta. De mindent összevetve, ez volt idáig a leghosszabb csata, amit vívtak. Végtelenül fáradtnak érezte magát. Most jutott eszébe, hogy nem tudott Ralphra figyelni. Miután el?z? nap egy zuhanásba való menekülésb?l majdnem baja lett, David kioktatta, hogy a dugóhúzón kívül ne próbáljon meglépni zuhanással, mert a Spitfire Merlin motorja úszós porlasztóval készült, így zuhanásban pár másodpercig nem kapott üzemanyagot, ezért vesztett sebességéb?l. Helyette azt javasolta, ami neki már sokszor bevált, hogy egy lapos fordulóba vigye a gépet, ami annál is jobb, mert ha szerencséje van, a forduló végére a német mögé kerülhet. Ezt ellensúlyozva viszont a Spitfire sokkal fordulékonyabb volt, így sokkal jobban lehetett vele man?verezni. Remélte, hogy barátja harc közben sem felejtette el intelmeit. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor végre hazafelé vették az irányt. Mindkét félnek voltak veszteségei. Most nem filozofált, ahogy a vesztett életek felet szokott.

– Ralph, megvagy? – szólt bele a rádióba.

– Ühüm… – hangzott fáradtan.

– Rendben –felelt kurtán.

Lejjebb ereszkedett, és kihúzódott jobbra helyet cserélve egy másik fiúval. Röviddel ezután Ralph átintett neki. Eszébe jutott a lány. Most jött rá, hogy nem is gondolt rá egész id? alatt. Most nem a felh?tlen boldogságot érezte, mint idáig, ha rágondolt. A tegnap este óta ez a szerelem feltételes módba került. Rossz érzés volt. Küszöbérzés, amit úgy utált. Fekete vagy fehér. Nála nem volt középút. Nagyon várta, hogy eljön–e, és számára meglep? módon félt is attól, hogy eljön. Attól tartott, hogy csak azt akarja elmondani, hogy vége. Vége annak, ami még szinte el sem kezd?dött. Aki ismerte, azt gondolta volna, hogy nem szokott hozzá, hogy elutasítsák. De err?l szó sem volt. Fájt a lehet?sége is, hogy esetleg nem látja többé. Arra is gondolt, hogy amikor leszidta a fiúk miatt, mégis megharagudott rá. Talán ott, ahol szolgálatot teljesít talált valakit, aki kedvesebb volt hozzá. Nem tud mit tenni, várnia kell, hogy megtudja az igazságot.

Mikor földet ért, és a helyére gurult nem is szállt ki rögtön a gépb?l. Jól esett a stabil állapot, hogy nem mozog alatta a világ. Ralph ugyanúgy tett. A szerel?k már ott álltak a gépeik mellett, de egy mozdulattal sem sürgették ?ket. Csak rájuk néztek és látták, hogy egyenesen a poklok poklából tértek vissza. Miután kiszálltak, az volt az els?, hogy teleitták magukat forró teával. David, ahogy a helyére gurult, azt a helyet kereste el?ször a tekintetével, ahol a lányokkal szoktak találkozni, de nem voltak ott. A többiek miután kicsit jobban érezték magukat a meleg folyadéktól, elfoglalták helyeiket az épületb?l kihozott fotelekben, s a veszteségeket mérték fel. Nem tudták, hogy akik nem jöttek haza velük, megmenekültek–e, el tudták–e hagyni a gépeiket, és ha igen, nem égtek-e meg. Máskor mindig volt, aki látott valamit, most nem. Aztán ki-ki a gondolataiba, vagy álomba merült. Nemigen volt kedvük beszélni sem. A mai harc már a végs? erejükb?l vett ki. Ralph lecsúszott a fotelben, fejét a támlának támasztotta, és félig nyitott szájjal aludt. David is szívesen szunyókált volna, de képtelen volt rá. Várt. Percenként nézte azt a talpalatnyi helyet, ahol a lánynak kellene állnia. Végül legy?zte a fáradtság ?t is, és elaludt. Arra sem riadt fel, hogy újabb gépek emelkedtek fel bevetésre. Gyengéd érintésre ébredt. Álmában otthon járt, s az egyik Spitfire járó motorja abban a világban átalakult az öreg traktor pöfög? motorjává, így hirtelen nem is tudta, hogy hol is van. Jane mosolya visszahozta a jelenbe. Felpattant a fotelból, és a lány elé fordult. ? felé nyújtotta mind a két kezét. A fiú megfogta, magához húzta, s finoman megcsókolta a száját. Otthagyták a többieket, és leültek egy farönkre.

– Csodálatos a vers. – A lánynak a szeme is mosolygott. – Nagyon örültem neki. Meghatott.

„S csak téged látlak

és nekem

Te vagy csak földem

És egem.” – Idézte.

– Örülök, hogy tetszett. Épp ezt érzem, ha rád gondolok. Nagyon hiányoztál az este.

David hangja halk volt és nagyon komoly.

– Nem tudtam jönni. A nagybátyámnak van a városban egy háza. Kéthetenként egy napot tölt itt. Orvos, és minden második héten, szerdán itt rendel. Találkoznom kellett vele – nyújtotta oda kezét a fiúnak.

? megfogta, és finoman rácsókolt.

– Hát persze.

Egy pillanatig sem kételkedett a szavában. ?szinte volt a hangja, a mosolya. Megnyugodott. A mai nap után az, hogy itt volt vele, hogy nincs vége… Szereti. Most már biztos benne. Még beszélgettek a nap eseményeir?l, az életükr?l és lassan le is ment a nap.

„Úgy látszik, a németek is a sebeiket nyalogatják. Ma már nem jönnek. Hála Istennek.” – gondolta a fiú, s lassan elindultak a szállásuk felé. Jane elköszönt, ahogy odaértek. Arra hivatkozott, hogy Lisa elcserélte a szolgálatát azért nem jött, és elé akar menni, hogy elkísérje a szállásukra. Az igazság azonban az volt, hogy látta a fiún a halálos fáradtságot, és azt akarta, hogy pihenjen. Nem akarta kockáztatni a másnapot. A fiúk nem beszéltek a vacsora alatt. Egykedv?en ettek. Csak egy–egy mondat hangzott el. Hamar elaludtak.

Hans az el?z? esti beszélgetésb?l, és Monique egyre barátságosabb viselkedéséb?l bátorságot merített, és megkérdezte, hogy vacsora után megvárhatja-e? Hajlandó-e beszélgetni vele? Igyekezett halkan beszélni, hogy a vendégl?s ne hallja, és a többi helyi férfi sem. A lány szemben ült vele az asztalánál. A kérdés hallatán elgondolkodott kissé, aztán a fiú szemébe nézett, mintha onnan akarná kiolvasni a saját válaszát. Végül igent mondott. Ekkor Hans azt javasolta, hogy ha végzett az evéssel, két utcával arrébb a kocsiban fogja várni. A lány meglep?dött. De mikor a fiú elmagyarázta, hogy nem akarja ?t kellemetlen helyzetbe hozni a sajátjai el?tt, rámosolygott, és megköszönte. Mikor a fiú elhagyta a helységet és a lány neki fogott a számlákat rendezni, elgondolkodott. Sosem hitte volna, hogy egy hideg kék szempárban ennyi melegség lehet. Az is jól esett neki, hogy figyelmes vele, és nem akarja pletykába keverni. Tovább gondolva felmerült benne a kérdés, hogy miért mentegeti saját maga el?tt? De óvatos is volt. Mi lesz, ha csak ketten lesznek, és elkezd er?szakoskodni? Eddig csak rosszat hallott róluk. Bármit tehet vele. Bánta már, hogy ilyen hamar igent mondott. Mit tegyen? Ha most nem megy oda, megsérti. Ha oda megy, bármi történhet vele. Kelepcében érezte magát. Mire végzett a számlákkal, és végig gondolta mindezt alaposan felidegesítette magát. Mikor az utolsó vendég is elment és ketten maradtak Claudedal, a vendégl?ssel, Monique elmondta neki, hogy milyen kutyaszorítóba került.

– Te lány, mit mondjak most neked? Odaküldjem a fiúkat?

A lány tétovázott egy ideig.

– Nem. Azt nem akarom. Még valami hülyeséget csinálnának. A barátja tudja, hogy ide jár. Hidd el, hogy a megtorlás kegyetlen lenne. Azért mondtam csak el, hogy tudjál róla.

– Vidd el a bicskám. Az kis helyen elfér. Ha bántani mer, vágd el a torkát! – húzta végig a keze élét torka el?tt meger?sítésül.

– Nem! Dehogy viszem! És ha ? is tart t?lem, és megnézi a táskám? Megyek, mert nem akarom, hogy sokat várjon.

– Vigyázz magadra! – nyitotta ki az ajtót a lány el?tt.

– Rendben. Reggel jövök! Remélem.

Hans alig akarta elhinni, hogy rövidesen ott fog ülni a lány mellette. Úgy izgult, mint a legels? randevúján. Jó kedvét azonban beárnyékolta a félelem, hogy Monique csak azért nem merte visszautasítani, mert fél t?le. Azon töprengett, mivel gy?zze meg ?t, hogy ne az ellenséget lássa benne? Persze érthet?, ha tart t?le. Hallott ? is a honfitársai viselkedésér?l, és el is ítélte ?ket. ? a háborút nem így képzelte el. De tenni nem tudott semmit. Csak türelmetlenül várni, hogy legyen már vége! Meglátta a lányt, ahogy kabátját összehúzva magán fázósan közeledett. Kiugrott az autóból, megkerülte, és kinyitotta az ajtót el?tte. ? sietve beült, hogy megszabaduljon a hideg szél arcpirító csapásától. Hans is elfoglalta újra a helyét. Megkérdezte, hogy átmenjenek–e a közelben lév? másik kisvárosba, egy hangulatos kis étterembe. Monique azonban nem akart nyilvános helyre menni. Így leparkoltak a város szélén, hogy elkerüljék a kíváncsiskodó tekinteteket. Hans azzal kezdte a beszélgetést, hogy elmondja, mennyire örül, hogy hajlandó volt vele eljönni. Azt is elmagyarázta mondandójában, hogy reméli, nem félelemb?l döntött így. Erre a lány megkérdezte, hogy mit tett volna a fiú, ha nemet mond. Elmagyarázta, hogy ?szinte választ kér. A fiú meglep?dött a kérdésen, és teljesen természetes hangon magyarázta el, hogy semmi bosszú nem érte volna, neki csak a beletör?dés maradhatna, de sajnálta volna, ha visszautasítja. A kérdez? nem tudta nem feltenni a kérdést, hogy mire gondol, amikor lel? egy másik embert.

A fiút bántotta a kérdés, de úgy gondolta megpróbálja minél érthet?bben elmagyarázni, hogy is van ez. Úgy beszélt, hogy közben a lány tekintete ?t pásztázta. Eleinte zavarban volt, de mivel ?szintén beszélt, egy id? után feloldódott, és elmúlt bel?le minden feszültség. Elmondta, hogy azért rettegett, hogy nem lesz alkalmas pilótának, mert attól félt, hogy olyan beosztásba kerül a földön, ahol nem tudja elkerülni, hogy emberekkel kelljen foglalkoznia. Mindenképpen be kellett vonulnia, de így nem kell fegyvertelen ember ellen harcolnia. És megérttette Moniquekal, hogy alig várja, hogy visszamehessen az egyetemre, és folytathassa tanulmányait. Végül teljesen szelíden kérte a lányt, hogy higgyen neki. Bármit is hall, a honfitársai által elkövetett rémtettekr?l, ? nem vadállat. Sosem l?ne fegyvertelen emberre. Parancsot teljesít, amikor felszáll, és harcba indul.

Monique erre szomorúan azt mondta, hogy valószín?leg mindenki ezzel takarózik. Azt nem árulta el, hogy sokkal szimpatikusabb neki a fiú, mint amikor beült mellé. Már cseppet sem félt. Úgy t?nt, nincs is mit?l. Ahogy a fiú a szemébe nézett id?nként úgy gondolta, itt nem csupán arról van szó, hogy ne ellenségként nézzen rá. Persze lehet, hogy csak képzel?dik. Mikor haza indultak, megkérdezte, hol tegye ki? A lány azt felelte, hogy a házuk el?tt. Kinyílt mellette az ajtó s a fiú, köszönésképpen kezet csókolt a lánynak, s meghajtotta fejét. Még Monique a lakás belseje felé haladt, elmosolyodott. Imponált neki Hans viselkedése. Miel?tt elaludt, végiggondolta amir?l beszélgettek, és megállapította, hogy mindenkinek rossz ez a háború. Azon gondolkodott, hogy mi lenne, ha mindenki megtagadná a harcot? Akkor mit tehetne az, aki akarja a háborút?