Kovács György : Mikor útjára indít II. rész

Nyolcszáz lépés III.

 

 

 

A remek, rengeteg es?t hullató kés? tavasz igazi látványossággá növesztette a kertek dísznövényeit. Errefelé ritkán n? páfrány bokornagyságúvá, de igazán a feny?félék új hajtásai árulkodnak a számukra oly kellemes id?járásról. Bevallom, még ma is örömöm lelem, s szívesen dolgozgatom a kertben. Ezt teszem most is, miközben még mindig a reggeli figyelmetlenségem miatt bosszankodom. A titokzatos idegen elszalasztott leleplezésén.

    Ha lassan is, de rövid id?re beköszöntött a nyár. Számomra nem túl vidáman érkezett. Kórházban töltött hetek következtek, melyek legalább jó alkalmat kínáltak az írásra, olvasásra. Utóbbiban még ma is sok a pótolnivalóm, de én legalább már megkezdhetem… Harmincas éveimben még azt vallottam, hogy amíg Dosztojevszkijt nem olvastam végig, nem veszek könyvet a kezembe. Id?vel azért lejjebb adtam. Köztudott, hogy akkoriban a kor szelleme és szellemisége kettészakadt, a nap huszonnégy egyforma órából állt, s ars poeticára gyakran csak a huszonötödik maradt. Évtizedek teltek munkába temetkezve csak azért, „hogy legyen”. A rengeteg lélektelenül (csak azért is) betöltetett vágy, a pillanat idézte b?nös elrugaszkodások valódi számlája most fizettetik. A maga idejében elmulasztottak pótlása már nélkülözik a mindennél fontosabb varázst, ráadásul befordítanak az ördögi körbe, mely kíméletlenül szembesít a ténnyel: mindez, csak az aktualitás kori helyénvalók rovására történhet. Így, a statisztikai emberölt?n túl, egyre ritkábban tekint el?re az ember, a lét meghatározójává egy másik irány válik… Új dimenziókat állítva, ahol a „tér” egyeduralkodóan van jelen, a lassan teljesen elszivárgó „er?”, és a múlt-„id?” felett. A jelen itt bent még jelentéktelenebb, mint bárhol – csak olyan lusta folyóként tölti medrét, ezáltal lassan is telik. Az intézmény alkalmazottai kedvesen biztatnak minden nap, de mint már említettem, ebben a korban nem érheti váratlan meglepetés az embert. Nem kerül magasra a képzeletbéli léc, csak egyetlen dolog számít: méltóságteljesen a végére jutni… Így teszek, mikor a kórház bels? udvarán írni a „helyemre” sietek. Igen, azóta már itt is van helyem. Nem én választottam (? választott engem), hiszen kevés a pad, és sokan vagyunk. A zárt épületegyüttes szigorúan mered az ég felé. Az új szárnynak köszönhet?en teljesen bezáródott szegletei egyenesen az égre vezetik a szemet, ahol semmi nem áll a felh?k útjában. A szél csak a homlokzaton túl nyúló fák tetejér?l üzen, adva hírt jelenlétér?l, miközben a légtér habóriásait kergeti kelet felé. Talán egy nap én is utánuk eredhetek…

    Nem sokkal aztán, hogy e gondolatom fogant, bizony kellemes meglepetésben volt részem. Néhány nap múltán, az egyik délutáni bejárástól kaptam annyi esélyt, s jósolt annyi id?t számomra, hogy talán békésen a végére juthatok. Hazaengedtek. A kórházból hazafelé vezet? út már az otthon szellemében telt és érthet? okokból nagyon hosszúnak t?nt. Már alig vártam, hogy szemem a falu határáról – a megszokott házak látványa után – saját kis otthonomra tévedjen. Nem volt szívderít? a látvány, de legalább hazatértem. Az elburjánzott gyomnövények kíméletlenül legy?zték azt a szépséget, melyet nemrég még a virággal telített kert nyújtani tudott. Feledve gyengeséget, a gyorsan hanyatló lendület ellenére – ha napokba is telt –, de újra visszaállt a megszokott rend. A heteken át használaton kívüli ház finom pora szinte mindent belepett. Rátelepedett a könyvekre, az emlékidéz? csecsebecséken keresztül pedig gondosan rejtette el a bútorok amúgy is szerény fényét. Az egyedüliként használatban tartott hátsó szoba hagyománytisztel? berendezése mára már teljesen hozzám n?tt, semmit?l sem tudnék megválni. Az els? szobában több mint két évtizede nem jártam, csukott ajtóval ?rzi békében titkait, s türelemmel várja, hátha belép valaki. A kísértés számtalanszor kezembe adta már a kilincset, de valójában sohasem volt er?m lenyomni. Talán majd egyszer, nemsokára…

    Úgy öt hete is van már, hogy a parkban jártam. Bevallom – önz? módon –, a magam kényszer? baja most egy id?re lekötötte minden figyelmemet. Azt nem mondom, hogy a kórházi hetek alatt eszembe sem jutott az almafa. A közelmúlt mégsem a maga kitörölhetetlen emlékeir?l szólt. Az egyik kellemes éjszaka után mertem el?ször nekivágni a parkba vezet? útnak. A nyugodt, megfontolt lépések között hamar el?villantak kíváncsiságom apró képkockái, a virágtartó rejtélyén át egészen a titokzatos n?alakig. Türelmetlenül vártam, vajon milyen látvány fogad. Az aszfaltost „koptatva” eszembe jutottak szomszédasszonyom szavai, mely szerint míg odavoltam, kétszer is becsengetett hozzá egy fiatalosnak t?n? középkorú hölgy. Fel?lem érdekl?dött, de a sikertelen próbálkozások után egy udvarias mosollyal elnézést kért. Nem fedte fel érdekl?désének okát, többé nem is jelentkezett.

    Ahogy fölfelé néztem, a szürke egyetlen árnyalatával volt borítva az ég, s érdekes módon meg sem mozdult a felh?takaró. Az út menti szederbokor madarai hatalmas zajjal jelezték egymásnak megérzésüket – nyomott, es?re hajló id? volt. A lakópark beköt?útjához érve szemmel láthatón kisebb volt a forgalom, a szabadság és a nyaralás ideje ez, itt is érezhet?. Csak néhányan álltak a városi buszmegállóban, nem volt semmiféle tülekedés, tudták, mindenkinek jut hely. A parkolókból és garázsokból kihajtó autók – egymás útját nem is keresztezve – zavartalanul hagyták el a parkot. Furcsa volt látni, mennyire nyugodt minden… Még néhány lépés, s az almafa láttán ismét az emlékezésé az összes megmaradt dimenzió. Ekkor érkeznek a számtalanszor önmagamnak szegezett kérdések, ha valóban én, akkor hol és miben hibáztam életem során. Az igazi válaszig sohasem jutok. Legbelül már csak mosolyogtam, amikor a fa közelébe érve megláttam a virággal teli tartót. Érdekes, semmi furcsát nem találtam benne, s talán jobban meglepett volna, ha fordítva történik. A szolid, apró level?, korallszín? virágokból álló csokor nemrégen kerülhetett a helyére – látszott rajta, hogy a reggeli h?sben még csak most kezd magához térni. Mondanom sem kell, hogy a „virágáruslányhoz” most sem sikerült közelebb kerülnöm. „Leskel?d?s” parkba járásom egészen ?sz derekáig eredménytelennek bizonyult. Bele kellett tör?dnöm a tényekbe, hogy hónapokon át sem sikerült viszontlátnom a titokzatos idegent, ki a virágon kívül jelét sem adja létezésének.

    Hamar ?sz lett. Pontosan ez az évszak az, mely a magamfajtának változásként már nem sokat jelent. Viszont ezen ciklus hordozza magában egy bizonyos évforduló fájdalmát. Ez már jelent?sebb teherrel bír. Ilyenkor, október közepére a dombtet? is ünnepl?be öltözik, s nekem mindig úgy t?nik, mintha ? is a csöndes katonagyerekre emlékezne. Az egykori bázist és az egész dombtet?t körülvev? erd? magán viseli az ?sz, az elmúlás valamennyi jegyét. Nálam – jó ideje már – egyben az utazás ideje is ez. Ilyenkor minden évben vonatra szállok, és Ádám szül?városába utazom, ahol csúnya az ?sz.. A városban is akadnak gödrök, dombok és pocsolyák, hol az utat lesve is könnyen nyakát töri az ember, de nincsenek bokrok és nincsenek ismer?sen tova t?n? fák a szemek sarkában. Csak házak vannak, házak és emberek. A leveg? áll, nem fúj a szél, mintha a mozdulatlan lég átkait szórná az ártatlan városlakókra. A temet? látványa már magában is kegyetlen /mert hogy ide tartottam/. Kiterjedésében szerintem nagyobb, mint otthon az egész falu. Nyomasztó benne minden lépés, s érintettként már a puszta ittlét is egy ítélet, melyet a múlt mért, s akasztott az itt járó nyakába. Hatalmas a csend, nincs zsúfoltság. A város perifériáján még a szell? is meg-megmozdult. Október 16-a mindig így fog telni, s így vonul majd velem, mikor a felh?k után eredhetek. Parcelláról parcellára haladva, már-már elérhetetlennek t?nt a temet? bejárata, s a célom közötti távolság. Nehezemre estek az utolsó lépések. Ahogy a sírhely belátható közelségbe került, úgy kezdett az a bizonyos gombóc a torkomba n?ni, azonban valami ismét közbeszólt… A gombóc „megállt”, nem n?tt megszokott méret?vé. Testem egyetlen jelre ütésszer?en leállt, s odameredt a sírhoz vezet? utcához. Ádámnál látogató volt. A középkorú hölgy suttogva beszélt, de hogy valójában mit, azt csak ketten tudták… Nem volt nehéz dolgom a meglepetést?l kelt izgalmam ellenére sem, azonnal felismertem. Bármennyire hihetetlen, a „titokzatos idegennel” hozott össze a sors, akivel hónapokon át sem sikerült megismerkednem.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács György
Szerző Kovács György 74 Írás
"Harmincas éveimben még azt vallottam, hogy amíg Dosztojevszkijt nem olvastam végig, nem veszek könyvet a kezembe. Idővel azért lejjebb adtam, köztudott, hogy akkoriban a kor szelleme és szellemisége kettészakadt, a nap huszonnégy egyforma órából állt, s ars poeticára gyakran csak a huszonötödik maradt. Évtizedek teltek munkába temetkezve csak azért, Àžhogy legyenÀ. A rengeteg lélektelenül (csak azért is) betöltetett vágy, a pillanat idézte bűnös elrugaszkodások valódi számlája most fizettetik. A maga idejében elmulasztottak pótlása már nélkülözik a mindennél fontosabb varázst, ráadásul befordítanak az ördögi körbe, amely kíméletlenül szembesít a ténnyel: mindez, csak az aktualitáskori helyénvalók rovására történhet.." http://www.kovacsgyorgy.iweb.hu/