Szikrát vet szememre az álom,
pille-sötét bólint roskatag,
s mint tarka, fodros ?szi bálon,
feleselnek ezüstszín falak.
Homályos, festett-fehér testén
gyertyalángot mímel a plafon –
hallom csak surranni az estét,
illatos viasz ül asztalon.
Árny-lábain fut – szalad körbe –
a mázsányi, görbe képzelet,
odakint, égre fényét törve
id?zik megannyi ékezet.
Kéretlen ajándék most a szó,
vágy-masnit köt az egyedülre;
lelkembe virágot mart a só,
mélázok lényedbe merülve.
