


Olyan természetes nyitottsággal szól hozzánk – még így generációkon át is -, ahogy az ember csak a barátaihoz beszél. E glossza-verssel adózom Kosztolányi Dezs?nek. (A vastagon szedett sorok természetesen t?le származnak)
Mint aki a sínek közé esett…
baráti Ávét intek feléd.
Mint ki gyomok közt felkeresett
és általérzi t?n? életét,
szorongva, kih?lt álmok felett
hasalok – kijárt utad felén;
a végtelent, a távol életet
nyirkos talpfákra írja penész
s zakatolnak baljós kerekek,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
pörög a film, egyre csak pörög;
sír az izzó, szikrázó kerék
és a halál távolba mennydörög
– arcán durva daróc a keret.
Lényed a múlt vásznán átcsöpög
s torkomból egy régi hang keserg:
Üdvözöllek… “Senkim, barátom!”
Mint aki a sínek közé esett…

Megmásztam az id? árnybérceit rég,
hol némán n?nek roppant sorsfalak,
könnymarta rácsok közt enni kér még
a múlt, de a tálba nem jut, csak salak.
Te fogtad halálba hajló kezem,
majd hirtelen fagyos t?rt döftél belém
és most úgy állsz bennem, s úgy emlékezem
rád, mint nyárra gyermek, els? zord telén.
Én kihánytam mindent, mit torkomon
önvád taszított le, mégis élek.
Az elmúlás kéretlen, vén rokon;
nem foghat ki rajta semmi lélek.
Magamban emeltem, s még áll az oltár.
Börtönt, templomot bennem leromboltál.

Egészen kívülállóvá zsugorodtam ölelésed súlya alatt
– de t?rtem – s nullpontot keresvén tekintettem a végtelen felé,
hol megannyi hulló szikra csak gyertyalángnak hat.
Két hatalmas ?r találkozott akkor.
Sehol egy árva galaxis.
Lelkünk milliméterr?l milliméterre forrt össze, hogy pótolja a horizontot.
Attól a perct?l ében b?röd határolta ostoba testem,
és sóváran bámultak a sarokban kuporgó, levetett kacatok.
De csattan az ördöglakat újra;
s megújra összefésüljük halovány határainkat,
míg belénk nem vájja vásott körmét a hajnal.

Ezüstlapba karcolta a várost a reggel;
és e szembeszök?, szürke sziluettel
lelkemet telítve állok a parton.
Némafilmként peregnek a percek,
s a folyó – nyughelye ereknek –
tükrözi tétova arcom.
Szélzenét búg az es?…
Zord, hullámot les?
pillanat vakog,
koccint velem,
s én nyelem
a habot
…

Sínek közt virágot szedni,
elnevezni, elfeledni
kéne még…
Feln?tt fejjel meséket tudni,
némán szólni, valót hazudni
kéne még…
Füsttel szállni fel az égre,
földet érni: lassan, térdre.
Kéne még
belebújni a vágy tüzébe,
felperzselni álmokat véle;
kéne még…
A világot rendbe rakni,
papír-puha éjben lakni
kéne még…
Árnyak hegyét megmászni, s mélyen
borzongni minden meredélyen
kéne még…
Tavasz ízét télbe zárni,
azt, mi elment, visszavárni
kéne még…
A kel? nappal porrá égni,
s e fényben tovább élni. Élni
kéne még!

Hiába ágálsz, úgyis elj?,
mélysége csöppen csöpp szemedre.
Hiába élsz így, megrekedve.
Lelked ormáig lassan feln?
goromba, rút fala.
Hiába reszketsz, úgyis elj?.
Talán nem is ismerted hajdan.
Rideg fényképpé sárgul majd a
sóhajjá szikkadt régi felh?,
s pokolba fúl szava.
S ha már megtalált – mert megtalál:
Fond körbe két karral, szeret?n.
Kezeid önmagad-ölel?n
simogatnak megvetett halált,
s homokba hull lakat.

Patológián landol az ünnep.
Nem bántja már régsüket fülünket
a medd? csönd. Amott mélán tüntet
a halál.
Most cirkalmas álvágyak bomlanak,
fény-zenét rikácsolnak csont-falak,
s színes hálót sz?nek a m?anyag
fa alá.
Meredt torzók pózolnak asztalon
– ez is csak egy világi borzalom -,
s éjszakába hasító bordalos
ének száll.
Peng a f?rész, s indul a fúró is,
a boncnok szól – kész a diagnózis:
“Nem idén halt meg. A ‘rigor mortis’
rég beállt.”

Szikrát vet szememre az álom,
pille-sötét bólint roskatag,
s mint tarka, fodros ?szi bálon,
feleselnek ezüstszín falak.
Homályos, festett-fehér testén
gyertyalángot mímel a plafon –
hallom csak surranni az estét,
illatos viasz ül asztalon.
Árny-lábain fut – szalad körbe –
a mázsányi, görbe képzelet,
odakint, égre fényét törve
id?zik megannyi ékezet.
Kéretlen ajándék most a szó,
vágy-masnit köt az egyedülre;
lelkembe virágot mart a só,
mélázok lényedbe merülve.

F?hajtás József Attila emléke és munkássága el?tt. Az ‘Iszonyat’ cím? vers ihlette.
Unott arccal etet meg a lány
bosszúból, mert lelke nem szabad.
Arcán izzik mosolygó talány,
tovaperdül pillanat alatt.
Hol sarokban gubbaszt mélázva,
hol bizarr játékot ?z velem,
alszik már a tej, mit kihányt a
pólyába zárt koldus-küzdelem.
Medd? az éj, álmokat sirat.
Vékony ajkam kontráz dallamot
szívem gyilkos dobbanásinak.
Szél zárja a törött ablakot.
Ágyamban sötétet emésztek,
s a félelem emészt engemet,
szememb?l születnek sekélyes,
parttalan, ezüstszín tengerek.

Üres vagyok, sz?kül? alagút,
ma is csak átmen? forgalom van.
Szemembe réved, majd megcsal a múlt,
gerendák törnek ívelt alakomban.
Testem negatívját nyirkos pára
lengi be, s kiszorít minden leveg?t,
szájamat gyöngéden gyilkos hála
zárja le, mint néma csend a temet?t.
Falamon film pereg, pereg tovább,
s vetéli, zúdítja tótágast állva
világra önnön létének nyomát.
Nem maradt más. Kint a tiltó tábla.
Mállik a vérz? plafon, s roskatag
ordítanak sötétben rom-falak.



