Vandra Attila : Pokoli Karácsony I. rész. A kísértés

Férfi és n? közt nincs egyenl?ség.

 

Zoltán rótta a kilométereket Aradtól hazafelé. Figyelmesen vezetett, bár merészen el?zött, s lakott területen kívül a kilencveneses sebességkorlátot se tartotta be. Szeretett volna már otthon lenni. Ám agya dolgozott vezetés közben. Újra és újra eszébe jutott az esti jelenet a banketten, amikor Bea hozzásimult tánc közben. Beára els? pillanattól kezdve felfigyelt, hiszen nem mindennapi szépség volt, az a n?, aki tudja magáról, hogy nagy hatással van a férfiakra. Zoltánt elöntötte a forróság, s a benne ágaskodó vágyat Bea is megérezte, de még szorosabban hozzá simult. Amikor vége lett a táncnak, összepillantottak. Zoltán tudta, hogy csak egy szavába kerülne, és… Azt is látta Bea szemében, hogy tudja, hogy ? mire gondol. S azt, is, hogy Bea tudja, hogy ? látja benne a hajlandóságot. Zoltánban ekkor tudatosult, hogy már egy ideje flörtöl Beával. Minden alkalmat megragadott, hogy ugrassa a lányt, de hát Bea se hagyta szó nélkül. Zoltán élvezte ezt a versengést, hogy ki tudja a másikat jobban ugratni. Ám ez itt már nem flört volt. Itt a másodperc tört része alatt dönteni kellett. Vagy-vagy. Zoltán tudta, harmadik esély nem létezik.

    Házassága hosszú id? óta akadozott, de az utóbbi id?ben már egyenesen válságban volt. Az utóbbi id?ben Sárika egyre gyakrabban kötekedett vele, minden apróságért egetver? jelenetet rendezett. Aradra való utazása el?tt aztán hallgatásba burkolózott. E tüntet? hallgatást aztán még nehezebben lehetett elviselni. Szexuális életüket leginkább úgy kellett jellemezni, hogy nem volt, hiszen bármely közeledését visszautasította. Nappal, ha átölelte, akkor a „Ne a gyermek el?tt!” volt a tipikus kifogás, az esti veszekedés pedig jó ok volt arra, hogy hátat fordítson neki az ágyban, s rámorduljon, hogy „Hagyj legalább békén!”, ha békül?en át próbálta ölelni.

    Zoltán nem tudta kiverni fejéb?l azt a pillantást. S azt a megvet? nézést se, amivel Bea illette kicsivel kés?bb, a távolból. Ahhoz a megalázó pillantáshoz nem kellettek szavak. Ilyen kegyetlen tekintettel csak egy n? tud illetni egy XY kromoszómájú egyedet, aki számára nem férfi. Azt a pillantást, amelyt?l még Casanova is elvesztené férfiasságában való bizalmát. Nemcsak elvesztett egy esélyt. Megalázva érezte magát.

Zoltán hangulata álladóan változott. Hol idióta hülyének érezte magát, hol örvendett, hogy kiállta a kísértés próbáját, hol az egész n?társadalmat gy?lölte. Ha megteszi, és kitudódik, ?t megvetik. „Mert hát ilyenek a férfiak, számukra a n? csak egy nyílást jelent, ahova… H?ség… Áh!”  De mivel nem élt az alkalommal, szintén megvetést kapott. Még nagyobbat, még megalázóbbat. Egy csalfa férjnél csak egy balek megvetend?bb. Hogy is szól a népdal? „Ezért a legényért, nem adnék egy hagymát! Aki a lány el?tt eltátja a száját…” Megérte vajon? Sárika, ki állandóan csak az ürügyet keresi, hogy belekössön, aki csak ellöki magától, megérdemli a h?séget? Hiszen nem lett volna, ahonnan megtudja.  Brassóból nem volt senki, csak ?. De a legközelebbi továbbképz?n ezek a n?k majd összesúgnak mögötte. Kacarászva, gúnyosan vihogva. S micsoda n? volt Bea! Miért van az, ha egy n? visszautasít egy férfit, akkor azt nem csak elnézik neki, hanem számára egyenesen erény. Ha egy férfi teszi ezt, akkor nevetség tárgyává lesz. Miért van ez így?

    A hátsó ülésre pillantott, ahol egy nagy csokor orchidea volt, nedves vattába csomagolva, hogy ne hervadjanak el. Megérte vajon? De mit?l változott meg minden életükben? Hiszen Sárikával egykor szerették egymást. Valamikor Sárika érintését?l is felszökött benne a vérnyomás. Vajon tudna válaszolni ?szintén arra, hogy Sárikát, a n?t, vagy csak egy n?t lát feleségében? Sárikára, vagy a szexre vágyik? Vágyik-e még arra a n?re, aki állandóan ellöki magától? Nem lenne-e jobb elválni? S Beában Beát, a n?t látta, vagy csak egy alkalmat egy szexpartira? Az tény, emlékét?l nem tud szabadulni. Vajon kizárólag csak azért a megalázó pillantás miatt?

    Éktelen dudálás térítette magához. „Meg kell állnom a következ? benzinkútnál, mert így nem haza, hanem csak a temet?be jutok el” – gondolta. Épp Dévára ért, betért egy benzinkúthoz, majd el?vette a mobiltelefonját. Sárikát hívta. „A hívott szám nem kapcsolható” – felelte a robot. „Letölt?dött. Sohase vigyáz, hogy feltöltse! S mindig olyankor fordul el?, amikor…” – morgolódott, majd az otthoni számot hívta. Kicsengett, de senki sem felelt. „Lehet, kiment Katóka elé az iskolába. Mostanában kellene neki is megérkeznie a kreativitásversenyr?l” – gondolta. „Az nem lehet – jutott eszébe -, hiszen azt mondta a tegnap, hogy csak délután ér haza. Most még csak egy óra.” Katika se felelt. Betette volna a mobiltelefonját a hátizsákjával a csomagtartóba?” – t?n?dött. „Majd legközelebb még felhívom ?ket” – döntötte el.

    Benzinje volt elég, hiszen Aradon, indulás el?tt teli vette a tankot. Az elég hazáig. Benyitott mégis az üzletbe, hogy igyon egy kávét, majd meggondolta magát. „Elég ideges vagyok így is. Jobb, ha nem iszom” – beszélte le magát.  Kinyitotta a csomagtartót, hogy megnézze a Katókának vett ajándékot. Elképzelte a jelenetet, amint Katóka izgatottan nyitogatja, majd meglátja. Régen vágyott már erre, biztosan nagyon örülni fog neki. „Tatuli, nagyon szeretlek!” – csattan majd fel a csatakiáltás, s a nyakába ugrik. Ahogyan szokta ilyenkor. Sárika pedig féltékenyen szemléli majd.

    Hát igen. Megint Sárika, és megint negatív színben. Hogy vele undok, az még érthet?. De hogy Katókával miért? Nem egyszer be kellett avatkoznia. Katóka néha egyenesen fél t?le. Mi köze van a gyermeknek a kettejük kapcsolati válságához? Hiszen Katókával is állandóan kötekedik. Néha az az érzése, hogy a kettejük vitájának b?nbakjává vált az ártatlan leányka. Hol a kiút innen? Amikor azt ajánlotta neki egy ilyen alkalommal, hogy forduljon pszichológushoz, végleg kiborult. Mit is mondott akkor Sárika? „Persze, én vagyok itt mindennek az oka! Nekem kell pszichiátriára mennem, ? mindent tökéletesen csinált! ? nem hibázott semmit, amikor kiöntötte a teát az abroszra! Te is tökéletes vagy! A pártját fogod, rá se szabad szólni, így nem kell csodálkozni, hogy még vissza is felesel, s neki áll fennebb! A f?, hogy megalázzál el?tte, egy alkalmat el nem szalasztanál! Ti semmit se hibáztok, nekem kell bevonulnom a pszichiátriára!”

    Beült a kocsiba, s gondterhelten hajtott tovább. Már otthon szeretett volna lenni, hogy magához ölelje kislányát. Hogy tudott hozzábújni! S becézni ?t! Ahányszor összevesztek Sárikával, kileste, amikor külön szobába vonultak, s akkor odajött hozzá, és átölelte vigasztalóan. Azt az ölelést semmihez se lehet hasonlítani. Erre féltékeny Sárika. De hát ha Sárika állandóan kötekedik vele csoda, hogy az apjához bújik? Keresi ? is a biztonságot. „Igen, érte mindent meg kell tennem! Századszor is meg kell próbálnom újra kezdeni. Végül csak sikerül!” – biztatta magát. „Vajon van még elég er?m hozzá?” – merült fel benne a kétely. „Kett?nk helyett is?” – morfondírozott. Ez a szó, hogy kett?nk, villámként hatott. „Igen, eddig mindent magam próbáltam megoldani” – ismerte fel. „ÉN akartam meggy?zni akkor is, hogy NEKI kell elmennie a pszichológushoz. Ketten kell elmennünk házassági tanácsadóhoz. Igen, ez már nem megalázó. Hiszen vele megyek. Igen, ez lehet megoldás. Talán még sincs minden veszve” – kezdett reménykedni.

    Bea egy id? óta nem jutott eszébe. Azon gondolkodott, hogy e ment? ötletet miként adja el? Sárikának. Az ajándékot, amit Katókának hozott, azt ketten adják majd át. Hiszen a kettejük pénzén vette. Együtt örvendhetnek majd a kislány örömének. Lassan Szebenbe ért. Ismét megállt egy benzinkútnál. El?vette a telefonját és tárcsázott. Sárika telefonjáról megint a robot válaszolt. „A hívott szám nem kapcsolható.” Otthon üresen csengett a telefon. Katóka telefonjáról is robot válaszolt. „Az el?fizet? nem válaszol. Megkérjük, próbálkozzon kés?bb.” Megnézte az órát. „Nemsokára haza kell érkeznie. Hiszen szinte fél négy. Hatra lehet én is hazaérek, ha rálépek a gázpedálra.”

    Szeben el?tti reményét gondterheltség váltotta fel. Vajon a hét, amíg nem láttuk egymást, elég ahhoz, hogy este… Nagyon kellene egy igazán szerelmes együttlét. „Már megint azon jár az eszed!” – lökte el magától gondolatában Sárika.  „Igen, nagyon félek a visszautasítástól!”- ismerte be magának. „S ha csütörtököt mondanék? Még sohase esett meg velem, de Sárika már rég nem vált ki bel?lem olyan heves reakciót, mint Bea az este…” Bea megvet? pillantása megint kísérteni kezdte. Talán otthon is követni fogja? Vajon Sárika lenézi ?t, mint férfit?  – villant belé a lehet?ség. „De hát esélyt se adott az utóbbi id?ben” – kezdett racionalizálni.

    Ismét vad tülkölés ébresztette a valóságra. Az országúton van, s százharminccal halad. Ha a szembe jöv? be is tartja a sebességhatárt, és csak kilencvennel megy, akkor is kétszázhússzal szaladnának egymásnak… Már nagyon otthon szeretett volna lenni. „Még egy óra és otthon vagyok” – állapította meg.  Nem állt meg, de lassított valamelyest.

    „S ha nem sikerül meggy?zni?” – lett úrrá rajta a kétely. – “Vajon Katókának mi jobb, egy válás, vagy ez a válóperes hangulat? Vagy inkább, mi rosszabb? S ha elválunk, akkor Sárikának ítélik. Miért van ez, hogy mindig az anyának ítélik a gyermeket? Hiszen az apa is éppen olyan szül?, mint az anya. Miért vannak a n?knek többletjogaik? Sárika pedig van olyan bosszúálló, hogy bevesse ellene a legfájdalmasabb fegyvert: elveszi t?le a lányát.  Mert teheti. Annak ellenére, hogy a kislány hozzá, az apjához, jobban vonzódik. Közöttük jobban talál a szó. De hát err?l senki sem tud rajtuk kívül. ? sohase teregette mások el?tt a családi szennyest, még édesanyja el?tt se, amíg élt. Sárika mégis állandóan ezzel vádolta. Hogyan tudná ezt a válóperes bíróságon bizonyítani? Ott lenne az ? szava a Sárikáéval szemben. Hacsak Katóka nem vallana a bíróság el?tt édesanyja ellen. Nem, azt már nem! Megoldást kell találni! Ha fene fenét eszik, akkor is!”

    Hat el?tt két perccel leparkolt a házuk el?tt. A kaput kulccsal nyitotta ki. Az ajtó zárva volt. Csengetett. Senki sem nyitott ajtót. „Csak most érkezne Katóka, s Sárika eléje ment?” – csodálkozott. De egy ösztönös kellemetlen érzés vette hatalmába.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 725 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.