dr Bige Szabolcs- : Magára hagyottan – 1. rész

(Történik mindez a Gáma nevű bolygón, a földi Űrhajó, a Viking távozása után húsz esztendővel) *

  

 

  „… sok történetíró, tudományához méltatlanul, ostobaságot ostobaságra halmoz, együgyű mesék fordulataival igyekszik leplezni tudatlanságát”

                                     Lubaltu, a történetíró

 

Ifjú éveimet a Gyógyítás házában töltöttem. Isteni Uram felismerte vonzódásomat a különleges dolgok iránt és úgy határozott, itt nevelődjek. Írni-olvasni is megtanultam, és elsajátítottam a különféle ásványi porok hasznát, valamint azok ártalmát az emberi testre. Hasonlóképpen a növényekből nyert kivonatok, teák, aromák szerepét a gyógyításban. Jártasságot szereztem a sebek kötözésében, a törések, ficamok és zúzódások ellátásában.

        Felmásztam a magas sziklára a tenger partján, hogy szemmel követhessem az én Isteni Uram útját a végtelen vízen. Találtam itt fenn néhány csenevész borókabokrot, mely ellenállt a zord szeleknek és a nap hevének. Lábamat magam alá húzva elhelyezkedtem az egyik tövében, ahonnan jó kilátásom nyílt. Nyugtalansággal töltötte el szívemet ez az út. Tudom, hogy jól felszerelték, kijavították a hajókat, új evezőkkel, és új árbocokkal szerelték fel, és a legénység is jól tette a dolgát. Mind tapasztalt tengerész, tengerjáró. És mégis rossz érzés nyugtalanított. Miért akar az Isteni Úr személyesen látogatást tenni ama távoli király palotájában? Miért nem küldi az egyik főembert, vagy Habamu valamelyik, a jómódban kövérre hízott papját? Könnyen megtehetné, bármelyikük boldogan vállalná az utat, a küldetést. Óhajának, parancsának senki nem tud ellenállni. Ezt a hatalmat és a végtelen tudást, a tudományok elképzelhetetlen tömegét a csillagokból hozta magával. Legalábbis így mondják az öregek.

        A nyolc hajó ezüstösen ragyogó csíkot húzva maga után egyre jobban távolodott. Nanur gonosz hatalma megzavarta a látásomat és a tenger vízfelületét vérvörösnek mutatta egy pillanatra. Nagy szerencsétlenség előjelének fogtam ezt fel. Megértettem, hogy Avana népére nagy megpróbáltatások várnak. S rájuk is — a távozókra.

        Ekkor határoztam el, hogy minden nap lejegyzem a fontosabb történéseket. Tisztában voltam a képességeim korlátaival, eszembe sem jutott versenyre kelni a nagy Lubaltu mesterrel, a történetíróval. Tanulni tőle azonban szükséges és jó gondolatnak tűnt. Nem tagadta meg tőlem a segítséget, s ezért Habamu kegyelmét kérem halhatatlan lelke számára az idők végezetéig. Megengedte, hogy néha megosszam vele magányát, és egy kettősórányi időre nála időzzek, segítsem rendbe rakni az agyagtáblákat, újakat készíteni, sőt néha egy-egy mondatát le is jegyezhettem, ha keze elfáradt a jelek rovásában. Így megismerhettem a helyes fogalmazás titkát, a történések felsorolása helyett azok értelme kifejtésének szükségességét. Tehetségem igazából messze elmaradt nagy példaképem mögött, de tekintsetek jóindulattal gyarlóságomra, és olvassátok figyelemmel népem sorsának leírását.

 

 

 

Első fejezet

 

 Miután a gályák látványa elenyészett a látóhatár ködös messzeségében, leereszkedtem a sziklatetőről és visszatértem házamba. Ott állt a Gyógyítás Háza közelében, ahol több hozzám hasonló ifjúval egyetemben nevelkedtem, s mélyedtem el a különféle tudományokban. Oktattak matematikát, mérnöki tudományokat, a szomszédos népek nyelvét, és az orvoslás minden módozatát. Mindenki kedve és tehetsége szerint választhatott, ha az oktatók is elfogadták jelentkezését. Egyszerű próbának vetették alá, elbeszélgettek a jelentkezővel, s ezután döntöttek a tanulmányozandó tárgyak tekintetében. Engem előbb a számok birodalma bűvölt el, s mivel menetközben is lehetett váltani, egy év után az orvosi ismeretek elsajátítása felé fordultam.

        Az Isteni Úr eltávozása után csendesen teltek a napok. Az emberek az eleinte eluralkodó nyugtalanság elmúltával, folytatták addigi nyugodt életüket. Ez nem kis mértékben a Tanács józan magatartásának volt köszönhető.

        A beköszöntő forró száraz évszak izzó ege Nanur, a gonosz köpenye, mint egy katlan borult Avana városára. A tenger mozdulatlanul terült el, felszíne olajosan csillogott. A gályák távozása óta eltelt több mint egy évnegyed, és mindenki tisztában volt az évszakok adta lehetőségekkel. Így nem is várhatták visszatérésüket, amíg be nem következik a következő évszak, a viharos hónapokat megelőző átmeneti enyhe szelekkel és termékeny esőkben bővelkedő Erua hónapja. Mégis, mint amikor reggeli szellő fodrozza a halastavak vízét, borzongás futott át az embereken, ha az eltávozottakra gondoltak. Az irántuk való aggodalomba a saját sorsuk iránti bizonytalanság vegyült. Nem véletlenül…

        A hőség már az alig elbírhatóság határáig fokozódott. A sziklák, a házak fala, az utcák kövezete, a parti homok szinte égettek. Mezítláb nem volt tanácsos járni. Ebben az időben érkeztek suttogva terjedő hírek a Barkan hegységben élő vad törzsek mozgolódásáról. Állítólag megtámadtak és legyilkoltak egy favágó telepet. Hegyi pásztorok hozták a hírt. De mindenki tudja, milyen megbízhatatlanok ezek a pásztorok. Összehordanak mindenféle hazugságot, hogy a saját bátorságukat és nélkülözhetetlenségüket hangsúlyozzák. Minél veszélyesebbnek mutatják a körülményeket, melyben kénytelenek helytállni, annál nagyobb becsben hiszik magukat a városiak előtt, és annál drágábban számítják fel az állataikért és termékekért járó díjat.

        Mint a lopakodva közelítő áspiskígyó, úgy támadtak rá a gyanútlan favágókra, mikor azok a napi munka után az esti étkezéshez készülődtek — mesélték a pásztorok.

        Tűzben edzett hegyű nyílvesszőik a hangtalan halál üzenetét hozták. Egyetlen favágó sem élte túl az alattomos támadást. Ekkor gyorsan összeszedtek mindent, amit a táborban találtak: szerszámokat, edényeket, fegyvereket, s utána, ami maradt felgyújtották. A pásztorok a halálordítást hallva, lopakodtak a közelbe, lássák, mi történt. Bár én magam inkább azt gondolom, a váratlan zsákmány reményében osontak oda, de féltek túl közel merészkedni. Így inkább a városba jöttek, elmondani, mit tapasztaltak.

        Inimma, a Fegyverek Házának fővezére magához rendelte őket, de hogy mit tárgyaltak, arra nem derült fény. A pásztorok pedig ajándékokkal bőségesen megrakodva kocogtak vissza legelőikre.

        Nanur lassan enyhített kegyetlen halált hozó leheletén, mikor újabb aggasztó hírek keltek szárnyra. Azt suttogták a város piacán a kofák, hogy Bitami új királya — Menemi, a második — nem tartja be az évtizedek óta érvényben levő egyezségeket, és megtámadja a felségvizeire tévedő kereskedőhajókat. De tilos volt az ilyen dolgokról beszélni. Talil, az Isteni Úr első szolgája szigorú parancsot adott ki a rémhírterjesztők ellen. Akit igaztalan hírek terjesztésének vádjával bejelentenek a Tanács valamelyik szolgájánál, az megnézheti magát. Ha nem tudja ártatlanságát bizonyítani, mehet a rézbányákba. S az nem nyári üdülőpalota! A nehéz munka mellett ott van az állandó veszély is, hogy mikor törnek rájuk fosztogató rablóbandák. Minden szigorú rendelet ellenére is titokban erről beszélt mindenki. Még itt a Gyógyítók Házában dolgozó emberek sem voltak kivételek.

        — Mondd, Kegyes Uram — szólott az egyik tanítványom, aki jeles előmenetelt tanúsított az ásványi szerek ismeretében —, ugye keletről még befuthatnak a kereskedő gályáink áruval megrakva védett kikötőinkbe?

        Rangom szerint Kegyes Úr volt a megszólításom, de ezt csak a tanítványaimtól fogadtam el. Társaim, még a rangban sokkal alattam állók is nevemen szólíthattak — Numap, így egyszerűen — és ezt el is vártam tőlük. Különben az egész városban az a szokás uralkodott, hogy mindenkit a nevén szólítottak, és csak legfőbb vezetők neve mellé tették oda a rangjukat. Kivételt csak az Isteni Úr képezett, akinek tudtommal nem is volt más neve. Ő tanította meg nekünk, hogy minden lakosa a városnak egyforma ember, csak a munkájuk, feladataik mások.

        Nem válaszoltam a kérdezőnek, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Tagadni a gondokat, a gyanút nem tagadhattam, mert az félrevezetés lett volna, de megerősíteni sem erősíthettem meg a tilalomra gondolva, annak ellenére, hogy az ügyesen feltett kérdés látszólag ártatlannak tűnt. Magamban elismertem a tanítványom talpraesettségét. Elgondolkozva simogattam a szakállamat. Ezt a szokásomat, még fiatal oktatóként vettem fel, s ha valami megzavart önkéntelenül most is így tettem. Majd hogy eltereljem a beszélgetés irányát, szakmai dolgokról kérdeztem a fiatal tanítványomat.

        — Sikerült a zöld rézkristályok porítása?

        — Íííí-igen — dadogta megszeppenve a tanítvány megértve, hogy kérdésével veszélyes vizekre evezett.

        — Részletezd, mit tapasztaltál!

        Elmúlt a veszélyes pillanat, a tanítvány belemerült a feladat elvégzésének részleteibe, hogy miként használta előbb a bronz mozsarat, majd a kőből készítettet.

        A szomszédokkal való viszony azonban tovább romlott. A hegyi törzsek és Bitami új urának árulása csak kezdetét jelentette a bajoknak. Amint tudomásukra jutott az Isteni Úr eltávozása, úgy gondolták megérett a helyzet régi sérelmeik felelevenítésére. Avana gazdagsága nagy vonzerőt képezett már eddig is a zsákmányra áhítozóknak, és most alkalmasnak hitték az időt apránként felrúgni a szövetséget, az egyezményeket. Beliszu és Anaim is mozgolódtak – elmulasztották a megígért tengeri sót elhozni a lepárlóikból.

        A Tanács komolyon vette a jeleket, ha meg is tiltotta az embereknek, hogy beszéljenek róla. Talil üzent nekem. Egyik kora reggel egy szolga a Tanács Házából agyagtáblát nyújtott át, meg sem várva, hogy a reggeli tisztálkodást elvégezzem.

        — Numap uram! Azt üzeni az Isteni Úr első szolgája, várjalak meg — jelentette ki a tanácsi szolga.

        Megjegyzem, hogy a szolga alatt mi távolról sem rabszolgát, vagy más alantos besorolású személyt értünk, hanem azt, amit Habamu papjai is mondanak magukról, hogy Isten szolgái. Így értjük mi is: a Tanács szolgája, vagy a Gyógyítás Házának szolgája, mint ahogy ez vagyok én magam is.

        Megnéztem az agyagtáblát, amit gondosan egy darab kecskebőrbe csomagoltak. Egyetlen szót tartalmazott: „várunk!” Nem tétováztam sokat, gyorsan végeztem a reggeli tisztálkodással, magamra öltöttem a ruhámat, köpenyemet és intettem a szolgának, mehetünk. Tisztában voltam vele, hogy ez valami komoly súlyos ügy lehet, mert máskor nem szokott Talil ilyen kurtán-furcsán üzenni.

        Már együtt voltak Talil, Inimma, Urdsu, az íjászok parancsnoka, valamint Mesdu, a polgármester, meg még két öreg a Tanácsból.

        — Biztos hallottál te is a keringő hírekről, Numap uram — kezdte az íjászok parancsnoka, Urdasu.

        Bólintottam és vártam a folytatást.

        — Nem tűrhetjük az árulást! — heveskedett Inimma, a Fegyverek Házának főparancsnoka.

        A két öreg rosszallóan csóválta a fejét. Nem voltak hívei semmilyen elhamarkodott lépésnek. Úgy látszik Talil is velük értett egyet.

        — Igaz, hogy tűrhetetlen, de okosan kell kivédenünk a következményeket. Szó sem lehet nyílt megtorlásról!

        — Uram, újabb támadások történtek a favágóink ellen a Barkan hegység völgyében, és a kecskenyájainkból is többet elhajtottak — folytatta Inimma.

        — Tudok róla.

        — És arról is tudsz, hogy Beliszu azt üzente, ha kell a tengeri só, pároljuk magunk, vagy fizessük a dupláját nekik.

        — Igen, tudom. Párolunk mi is, de nem elegendő, annyi a megrendelőnk. De azt is tudom, hogy egy fegyveres beavatkozás beláthatatlan következménnyel járna.

        — Mit mondasz hát?

        Mindannyian várakozásteljesen néztünk rá, és Talil, az Isteni Úr első szolgája rám mutatott.

        — Numap uram, rád gondoltam. Jól tudod forgatni a szót, elismert tudója vagy a gyógyítás művészetének és az ásványi gyógyszereknek. Elmész Bitami új urához. Majd Gamatu ad egy megbízólevelet. Ebben, mint a Gyógyítás Házának főembere megbíz téged, hogy a királynál eszközöld ki a szerződött kén mennyiségének emelését, mivel sok beteg igényli a kezelést, és köztük számosan a szomszédos városokból érkeztek.

        — Megértettem! — válaszoltam határozott hangon.

        — Tudtam, hogy nem kell csalódnom benned — bólogatott az Isteni Úr első szolgája.

        — Adok melléd két kísérőt, a csendes embereim közül — szólalt meg a polgármester, aki eddig nem szólt bele a vitába.

        Csendes embereknek nevezték a város szolgálatában álló csoportot, akik a rendre vigyáztak, és megakadályoztak minden rendbontást. Fegyverek nélkül, pusztakézzel fékezték meg a duhajkodókat, rendbontókat. Nagy mesterei, szakértői voltak a fegyver nélküli harcnak. Közülük kaptam kísérőnek kettőt. Nem örültem neki, mert azt gondoltam, ha szavakkal nem lehet egyezségre jutni, az erőszak sem segít. Megvédeni pedig meg tudtam magam, s ha nem, akkor a kísérők sem. Ezt azonban csupán én képzeltem így elbizakodottságomban, de a Tanács másképp gondolta. S nekik lett igazuk.

        Sok időm nem maradt a készülésre, mert másnap hajnalban indultunk. Egy gyors gályát indítottak útnak a tengeristen, Guru kegyelmére bízva kis csapatunkat. A reggeli szél segítette hajónkat gyorsan elhagyni Avana partjait. Útközben nem tértünk be egyetlen kikötőbe sem, hogy kerüljük el az estlegesen fölmerülő meddő vitákat. Mindig a nyílt vízen haladtunk, csak éjszakára engedtük le a vitorlákat, és dobtuk ki a nehezéket, s ahogy derengeni kezdett, folytattuk az utat. Sikerült Esra, a viharisten haragját elkerülnünk, és szerencsésen befutottunk Bitami védett kikötőjébe.

        Sok sikerről nem számolhatok be. Menemi (a második) palotájában fogadott megadva minden tiszteletet, ami Avana küldöttjét megilleti. Valahonnan értesülhetett érkezésünkről, mert felkészülve várt. Szó nélkül beleegyezett, hogy ezután több ként küldjön, és máris felszereltetett egy kereskedőbárkát, hogy egy szállítmányt útnak indítson. Arra kért csupán, hogy a Gyógyítás Háza mindig nyitva álljon a Bitami földjéről érkezettek előtt. Ezt jó szívvel megígértem neki.

        A városban járkálni nem volt alkalmam, sem másokkal beszélni a király közvetlen környezetét kivéve. Mindennapra, amíg ott tartózkodtunk olyan bőséges elfoglaltságot adott a királyi fogadásokon, lakomákon való részvétel, hogy pihenni is alig maradt időm. Ha pedig valahova el akartam menni, három-négy főembere is elkísért. Nem akarták, hogy bárkivel is kapcsolatba lépjek. Nagyon jól intézték, mert dolgomvégezetlenül indultam vissza Avana városába.

        Egyetlen alkalommal találkoztam, véletlenül, idegenekkel egy csetepaté erejéig. Hajnal felé bandukoltam a lakoma után a szállásomra. Mögöttem a sötétségbe burkolózva jöttek csendes kísérőim. Magam a sok pálmabortól kábán lépegettem, alig láttam a kövekkel kirakott utam. Bár nem kellett messzire mennem, mégis elég sokáig tarthatott. Csak a falakat tapogatva haladhattam. Egyszerre egy duhaj hangulatban levő társaság kellős közepén találtam magam. Fiatal suhancokból állt a társaság.

        — Igyál velünk egy kortyot, idegen! — nyújtott felém egy agyagcsuprot egyikük.

        — Köszönöm, de ma már ittam eleget. Nem kell!

        — Halljátok? Visszautasított! — üvöltött nagyot a kínáló.

        — Ez egy avanai kurafi! — kiáltott egy másik. — Töltsd le a torkán, tanuljon tisztességet!

        — Félre az útból, Nanur fattyai! — jött meg a hangom.

        — Ne parancsolgass, kurafi! Nem vagy otthon! Különben ott se sokáig parancsolgatsz majd, ha áthajózunk, és a mi urunk ül az isteni úr trónjára.

        — Engedjetek! — kiáltottam.

        Ami ezután történt, az hosszú időre emlékezetes marad a duhajkodó suhancok számára. Mintha Esra csapott volna közéjük — egyik erre, másik arra repült, legtöbben az útszéli árokban kötöttek ki. Aki még mozogni bírt négykézláb próbált minél messzebbre kerülni. Bénultan álltam, s előbb nem értettem magam sem mi történt, de aztán meghallottam egy halk hangot.

        — Nem történt bajod, uram? — az én csendes embereim voltak.

        — Nem, semmi — ráztam meg a fejem, pillanat alatt kijózanodva.

        — Fogd meg, uram, a köntösömet. Vezesselek a szállásra. Itt van a közelben.

        Másnap hajóra szálltunk és partközelben evezve igyekeztünk mielőbb hazai vizekre érni. Most, hogy a ravasz Menemi (a második) barátságáról biztosított, nem volt értelme elkerülni Beliszu kikötőjét.

        Hűségesen beszámoltam a Tanácsnak mindenről, ami velünk megesett. Menemi (a második) engedékenységéről, Beliszu királyának hajlandóságáról, hogy továbbra is küldje a sót, cserébe a vas eszközökért — a régi megegyezés szerint. Beszámoltam arról is, mennyire vigyáztak rám, nehogy bárkivel is érintkezésbe léphessek a király bizalmas emberein kívül. Arról is, hogy az elorzott kereskedőbárkákat nem sikerült szóba se hozni. Végül a csetepatéról is szóltam. Ez nagyon érdekelte a kövér Inimma urat. Háromszor is elmondatta velem szóról szóra.

        — Ezek a suhancok többet árultak el nekünk, mint a király talpnyalói együttvéve — jelentette ki végül.

        A többiek jóváhagyóan bólogattak, de én ugató kutya legyek, ha értettem, miért mondja ezt.

        — Gondolom eljött az ideje az erdei törzsek megrendszabályozásának — szólalt meg az íjászok parancsnoka, Urdsu.

        — Intézkedj! — adta meg a jóváhagyást Talil, az Isteni Úr első szolgája.

        A fegyverek dolgában járatlan vagyok, a harci eseményeket is csak a sebkötöző sátorból ismerem. Így aztán nem tudtam — de nem is igazán érdekelt —, hogy mi is történt a Barkan hegység rengetegében, ameddig be nem hozták a Gyógyítás Házába az első sebesülteket. Ők mesélték el, hogy miként foglalták el a források környékét, és patakvölgyeket, hogy a hegyi törzsek ne juthassanak vízhez. Elmesélték, hogyan keresték meg a falvaikat, kunyhóikat, és hogyan égették fel azokat. Nem kíméltek senkit, lenyilazták még a csecsszopókat is.  Elmondták azt is, hogy rengeteg fegyvert zsákmányoltak — nyilat, dobógerelyt, bőrpajzsot, bronzkéseket. Ami pedig a legmeglepőbb volt, hogy számtalan vashegyű nyílvesszőt is találtak és több vas élű kést. Ez már sokkal jobban érdekelt.

        — Szóltál erről már valakinek? — kérdeztem a sebesült harcost, miközben bekötöztem a sebeit, és rögzítettem törött karját.

        — Miért szóltam volna? Mindannyian láttuk, s váltig csodálkoztunk is, vajon honnan lopták?

        — Gyere, feladom a köpenyedet és menjünk a Fegyverek Házába! — szóltam, s a harcossal együtt indultam is.

        A kövér Inimma fogadott.

        — Hol vannak most ezek a fegyverek? — kérdezte a harcost.

        — Ott vannak halomba rakva a sátraknál, nagyuram! — válaszolta a kérdezett. — Várjuk a parancsodat, hogy osszuk szét egymás között, és adjuk át a felét a Fegyverek Házának.

        — Vezesd oda az íjászok parancsnokát!

        Hosszú ideig mentünk, amíg a katonák táborához értünk. Messze bent, a patak völgyének mélyén helyezkedett el. Ordsu megkerestette a parancsnokot, majd a halomba rakott fegyverekhez ment. Alaposan megvizsgált minden vasból készített darabot, majd kiválasztott két kést és egy tucat nyílvesszőt.

        — Hol találtátok ezeket? — kérdezte közben a parancsnokot.

        — A megölt ellenségtől vettük el.

        — Hol? — csattant a kérdés.

        A parancsnok kissé megzavarodott, de aztán összeszedte magát és elmagyarázta, hogy törzsfőnök sátra körül találták mindet. A testőrök viselték.

        — Mi lett a törzsfőnökkel?

        — Ő is meghalt.

        — Hol vannak még ilyen falvak? Hol vannak a többi törzsfőnökök?

        — Messze, bent az erdő sűrűjében, a gerincen is túl. A közelebbi falvakból elmenekültek, és mi felégettük azokat, vagy már a menekülők megtették még mielőttünk.

        — Hozzatok le a Fegyverek Házába egy törzsfőnököt, még ha Nanur, a gonosz köpeny alá bújt is! És a fegyvereket osszátok szét a harcosok között, csak ezt a néhányat, amit kiválasztottam viszem magammal.

        — Úgy lesz, nagyuram!

        Másnap hívatott Inimma, segítsek megérteni az eseményeket, hiszen én voltam az első, aki értesült a különös fegyverekről, és én hívtam fel rájuk a figyelmét. Csak Ordsu volt még jelen, s így hármasban ültük körül az asztalt, melyre kirakták az elhozott fegyvereket. Még nekem is feltűnt, pedig távolról sem vagyok a harci eszközök szakértője, hogy ezek mások, mint amelyek a mi kovácsaink műhelyéből kerülnek ki.

        — Nemrég jártál Bitami és Beliszu kikötőiben és királyainak udvarában, Numap uram. Láttál ott ezekhez hasonlót? – kérdezte keserves szuszogások közepette a kövér Inimma.

        — Csak olyanok kerültek szemem elé, melyek itt készültek Avana kovácsműhelyeiben, jó uram.

        — Te minden fegyvert jól ismersz — fordult most Ordasu felé. — Még azt is meg tudod mondani, melyik dárda, vagy nyílhegy, kinek a keze alól került ki. Ezért kérdezlek, láttál már ilyen fegyvereket?

        — Láttam. Az abanok fegyverei ezek!

        Mélységes csend lett, még Inimma szuszogása is elhalkult. Hangtalanul megfordultam, és minden búcsúszó nélkül elmentem. Nem szóltak utánam.

        Igen, így kezdődött.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.