Vandra Attila : A magyar sem székely

Rácsai Robi írása ihletett, hogy megírjam A székely nem magyar cím? írásom második részét.

 

Ha az embert Magyarországra jön szabadságra, bármennyire spórol is, legalább egyszer csak elmegy a vendégl?be. Mert hát messze földön híres a halászlé, s a Balaton partján f?zik a legfinomabbat. Ezt a megállapítást ugyan Szeged és a Tisza környékén igencsak vitatják, de Ilonék nem finnyásak, beérik a balatonival.

    Alig ülnek le a halászcsárdában, már jön is a pincér, hiszen nincsenek Szeredában. Hozza is az étlapot, de ?k ki se nyitják, közlik vele, hogy ?k az igazi híres-nevezetes halászlevet szeretnék megkóstolni. S valami igazi jó badacsonyi bort. A pincér ajánlja a badacsonyi szürkebarátot, s már menne is, amikor Karcsika nyafogni kezd.

    – Én tejszínhabos tésztát kérek!

    Ez nem volt benne a tervekben, de hát, ha a feln?ttek boroznak, Karcsikának is venni kell valamit. Áron tehát a pincér után szól, aki megvakarja a fejét. 

    – Olyannal sajnos nem szolgálhatok, olyanunk, nincs. De nézzék át az étlapot, és…

    – De nekem olyan k?! – jelenti ki Karcsika. – Amilyent ott a másik asztalnál ettek!

    A pincér arra nézett, amerre Karcsika mutatott, ahol épp a kolléga szedte össze a maradékokat.

    – De hát a milánói spagettin nincsen tejszínhab – nézett hitetlenkedve Karcsikára.

    – Nem az, kell, hanem tejszínhabos tészta! Sok tejszínhabbal! – közölte Karcsika olyan hangon, hogy a pincér ráérzett, hogy a további ellenkezés igencsak felboríthatja a csárda nyugalmát. Az pedig nem lenne jó reklám… Az ilyen hisztis kölykökkel jobb nem kikezdeni. Ide hamar kell egy B terv.

    – Meglátom, mit tehetek – mondta, majd elt?nt a konyha irányába.

   Amíg vártak, hogy a pincér kihozza a rendelést, Karcsika elmesélte, hogy a reggel az aprozárban kért murkot, vinetét, árdét, gogosánt, és pityókát, s az eladó arra kérte, hogy beszéljen magyarul.

    – Sok itt a bevándorló – kockáztatta meg Áron a magyarázatot. Ám a pincér máris hozta a g?zölg? üstöt, a benne pirosló halászlével. Fölséges illata volt, az biztos.

    – Ebben mi van? – mutatott rá Ilon egy kis tégelyre, melyet a pincér a halászleves üst mellé tett, Áron tányérja elé.

    – Er?s Pista, ha szeretik. A tejszínhabos tészta érdekében beszéltem a szakáccsal, azt mondta, majd kitalál valamit. Nemsokára hozom azt is.

    – Az a Pista nev? valami pont úgy néz ki mintha ?rölt árdé lenne – nézte Áron a tégelyt. – De mi a francé nem tëszik bé az étëlbe, miért k? azt nékünk belé tënni? – morgolódott Áron, majd, mivel nem vette észre, hogy csak egy van bel?le, betelette az egészet a tányérjába. Na meg is tudta minnyá. Az els? kortytól olyan színe lett mint a f?tt ráknak.

    – Vizeeeeet! – – hörögte , de csak azért nem toldotta meg valami igazi ízes székely kifejezéssel (melyet itt nem mernék idézni), mert hangja elfogyott. Szerencsére nem volt semmi gyúlékony az asztalon, így nem kellett kihívni a t?zoltókat. Mivel Áronnak volt annyi lélekjelenléte, hogy ne felfele leheljen, így a nádtet? se került veszélybe.

    Ilon kétségbeesetten töltögette Áronba a vizet, elcsodálkozva, hiszen férje szerette a csíp?s paprikát. Nagy nehezen Áron magához tért. De akkor már úgy érezte, hogy jobb, ha sürg?sen megszabadul a belei tartalmától.

    Amíg odavolt, megjelent a pincér, s egy nagy tál üres f?tt spagettit tett Karcsika elé, s mellé egy tál tejszínhabot.

    – Mi ez? – nézett nagyot Karcsika.

    – Nem tudta a szakács, hogy miként szokták, így hoztam egy tál tejszínhabot, s egy tál tésztát. Egyék, ahogyan szokták.

    – De hol itt a tészta? Ez spagetti!

    – Hozhatok kagylótésztát, vagy makarónit is…

    – De nëkëm téjszínhabos tészta k?! – nyafogott Karcsika -, mit amilyent ott esznek! – mutatott egy másik asztalra.

    – Az nem tészta, az sütemény – nézett lekicsinyl?en a pincér, hogy ezek a székelyföldi parasztok még azt se tudják mi a különbség a tészta és a sütemény között.

    Eltorzult arccal jött vissza Áron.

    – Mi baj? – kérdezte ijedten Ilon, megfeledkezve arról, hogy jól odamondjon ennek az arrogáns alaknak.

    – Kétszer csíp, másodszor még jobban…

 

Legutóbbi módosítás: 2009.11.18. @ 20:21 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.