Kutyafüle hiába volt a világ egyik legrosszabb gyereke, élete folyamán ritkán kapott ki Édes Szívemt?l. Talán négy, vagy öt alkalommal.
De akkor, aznap aztán nagyon.
Egyedül, magára hagyatva feküdt a kanapén. Iszonyúan fájt a háta, a segge, sajogtak a combjai. No, igen… A dróttal font kötél, pláne vizesen..!?!..igen „mély” nyomot hagy az emberen – állapította meg summásan. És nyögdécselve.
– Szégyen! Pont most, a vakáció kezdetén! – háborgott mind a kilenc évével hason fekve, mert másképpen nem is tudott.
– Ki tehet róla, hogy beletenyerelt az a kis hülye az üvegtörmelékbe?! – mérgel?dve heccelte magát, mivel egyéb lehet?sége momentán nem volt.
A Mama, azaz a F?Mágus (mert úgy, és olyanokat f?zni sem akkor, sem azóta nem tudott senki sem), bekenegette a sebeit ‘téföllel’, hogy ne fájjon annyira és gyógyuljanak, majd elment ? is az Édes Szívem után a Mojzer doki bácsihoz, akihez elrohant Édes Szívem Öcsivel.
– Csak jót akartam… Miért engedte el a kezem AndrásBandiÖcsi? – kicsit szégyellte magát, mert rábízták a kis trücsköt, ? pedig?! Megrongálta…
– Életveszélyesen!! – üvöltötte Édes Szívem.
Kutyafüle addig soha nem hallotta ordítani, kiabálni. S nem látta azt a rémületet sem a szemében, egészen AKKOR délig.
Édes Szívemnek dolga volt a városban, a F?Mágus meg f?zött.
– Micsoda illatok kunkorodtak ki a konyha ablakán..Mámor! – nyála folyt Kutyafülének.
Lehet, hogy ezért nem figyelt eléggé Öcsire.
Öcsi négy éves volt. Édes Szívem a ‘lelencb?l’ hozta ki, ahol azt mondták neki:
– Nyugodtan vigye, mert árva, nincs senkije. Nem fogja magától elvenni senki.
Ez nem volt igaz, de ez kés?bb derült ki, igen nagy bánatot okozva mindannyiuknak.
Egy nap megjelent pecsétes papírokkal az „Anyja” és elvitte. Soha nem tudták meg, mi lett Öcsivel.
Öcsi tünemény, egy gyerekcsoda volt, az már egyszer biztos. Ha megkérdezték, mi a neve, igen határozottan mondta:
– Jól jegyezd meg, mert hoccú! És cak eccer mondom el! – emelte fel olyankor a jobb mutatóújját.
– Figyelc? Most mondom! AndrásBandiÖcsi! – és otthagyta a meghökkent kérdez?sköd?t.
Hatalmas barna szemekkel, vigyori kis pofival és mérhetetlen szeretetéhséggel ‘megtömött ‘ kisemberke.
Aznap délel?tt is kunyorászott:
– Naa, csak egy piszit hintásztacc jó? Repül?set! – esdekelt.
Kutyafüle, mint máskor sem, akkor sem tudott nemet mondani neki.
– Na jó, de csak egy-két kört, aztán békén hagysz, rendben? – mondta a nagyok fölényességével.
Öcsi boldogan vigyorgott, bólogatott s már tartotta is a jobb kezét és lábát.
Kutyafüle pedig felkapta, s pörgött-pörgött vele körbe, szédülésig…
Ég és Föld összefolyt, suhantak, repültek mind a ketten.
És Öcsinek kicsúszott a keze a markából. Ijedten utánakapott… s elengedte a lábát is… Öcsike meg szállt vagy három métert és beleesett a még reggel összesöpört, s a kerítés mellett hagyott szemét halomba, ami tele volt törött üvegcserepekkel.
Öcsinek mind a két karja tele lett üveggel.
Átvágott ereib?l spriccelt a vér.
– Ennyi vére van!? – nézte döbbent lebénultsággal Kutyafüle.
Édes Szívem pont akkor ért a kapuhoz. Mint az ?rült, odaszaladt Öcsihez.
Felkapta, és rohant vele Mojzer dokibácsihoz, aki csak pár házzal lakott odébb.
Kutyafüle dermedt rémülettel állt és várt a kerítés mellett.
Édes egyedül jött haza, nem szólt semmit.
– Hol lehet Öcsi? – töprengett Kutyafüle.
S valahol, legbelül elterpeszkedett, széjjelfolyt benne, a szívet, torkot szorító félelem.
Édes Szívem kilépett a házból…
És kezében az a randa, vastag kötél.
– Nem tudok már mit csinálni veled. Ne haragudj rám kicsim. Meg kell tanulnod, hogy felel?s vagy tetteidért és másokért. – mondta remeg? hangon, száraz, könnytelen szemekkel.
És felemelte a karját, s ütött, ütött…
Kutyafüle nem menekült el. Összeszorított szájjal, görnyedten állva t?rte a záporozó ütéseket, amik felhasították a b?rét a hátán, fenekén, combjain…
Minden egyes ütés a Lélekb?l, a Szívb?l fakadó tehetetlenség, a félelem, az aggódás, a rettegés csapása volt.
Jajkiáltások.
Nem Kutyafüléé. Megértette s megbocsátotta.
Feln?tt lett.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.20. @ 11:31 :: Szögedi Judit
