S. Szabó István : Pórázon XXI. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

 

 

21.

 

A teremben a szokásos konditermi látkép fogad.

    Izomagyú Volfgangék fújtatva emelgetik a súlyzókat. Villognak a fehér fogsorok, feszülnek az olajozott, barna felsőtestek.

    Ez aztán az ideális terep az igaz szerelmet kereső homokosoknak.

    Leülök az egyik padra hasamat erősíteni. Közben szemeimmel a helyiséget pásztázom, agyam mindent lefényképez.

    — Haver! Te itten mostan nézelődöl vagy gyúrsz? — érdeklődik egy fölém emelkedő hústorony, az intelligensebb fajtából.

    — Ne haragudj cimbora, egy kicsit elméláztam! — felelem mosolyogva, és sietve csinálok pár felülést, csak úgy sajog belé a derekam.

    — Akasszad bele a lábadat abba a vasba! Az azé’ van! — adja a tanácsot.

    Megteszem, amit mond, most még nehezebb a dolog.

    — Jó nehéz, mi? — gúnyosan felnevet. — Uccse bírod soká, látom, hogy cingár vagyol!

    Ennyi kedvesség után feltápászkodom, átadom neki a helyemet.

    Dolgozik, mint a gép. Semmi perc alatt csinál vagy ötven felülést, közben vigyorog, mint szűzlány az óvszerre.

    — Figyejjé má’ cimbora! Te mióta gyúrsz itten? — érdeklődöm tőle az itt megszokott stílusban.

    — Mindég itten vagyok. Reggel is, este is. De mostan reggel nem lehet, mer’ itten van a rucki.

    Szóval, ha itt az elnök, akkor más nem lehet a teremben. Ez így logikus, mindenhol így csinálják. Egy kicsit ugyan megnehezíti, de nem teszi lehetetlenné a feladatot.

    Otthagyom az izzadó gyumit, kezembe veszek egy ugrókötelet, szökdécselek. Közben megszámlálom a súlyzópadokat, bordásfalakat, mindent.

    Bemegyek az öltözőbe. Körben a falak mentén szürke öltözőszekrények vasból, középen műbőrrel bevont gyúrópad.  A hátsó falon három ajtó. Az egyik vezet a zuhanyozókhoz, a másik mögött vannak a vécék. A harmadik visz a folyosóra. Innen egy lépcső vezet fel a földszintre, és pillanatnyilag egy liftet látok. Megfordulok, hátramegyek a folyosó legvégébe. Itt a másik lift, de lépcső nincs.

    Tehát ha jön, csak ezen a liften jöhet. Végigmegy a folyosón, be az öltözőbe, onnan a terembe. Az öltözőben, a zuhanyban és a vécében nem hinném, hogy tartózkodik, mert melegítőben jön, nem kell átöltöznie. A lépcsőt és az első liftet nem használja. Marad a hátsó lift, a folyosó, és a terem. A felvonó szóba sem jöhet, mert azt egészen biztos, hogy ellenőrzik. A folyosón éppen csak végigmegy, hogy mikor, az változó. Itt sem lehet megcsinálni, elsősorban időhiány miatt, és az őt kísérő kalaposok miatt. Marad a terem. De az meg akkora, mint egy iskolai tornaterem, ráadásul nem lehet benne elrejtőzni, mert ahhoz elég szellős, hogy a bujdosót észrevegyék.

    Úgy kell megcsinálni a produkciót, hogy a bűvész — vagyis én — ne legyen a közelben.

    Plasztik kell, órával.

    Eddig minden oké! De honnan a francból szedjek robbanószert és időzítőt? Majd bemegyek a drogériába és kérek egy kiló plasztikot és nyolc darab ketyegőt. Azért annyit, mert nyolc erősítőpad van a teremben.

    Ha nincs, akkor kérek nyolc darab kelet-német golyós dezodort. Ez a legkegyetlenebb halál mind közül!

    Leteszem őket a padokra. Jön az elnök, meglátja, megörül, felveszi, bekeni vele a hónalját.

    Hosszú percek telnek el. A fickó hatalmas energiával gyötri magát a tornaszeren. Egyelőre nem történik semmi. Amikor megindul az izzadás, működésbe lép az időzítés. A deo kiengedi illatanyagát. Megindul a borzalmas szag a gyanútlan áldozat orra felé. Szép lassan végigkúszik a vállakon, ráfonódik a nyakra, és hirtelen, mikor senki sem számít rá, belevág a szaglószervbe.

    A férfi szétvágja karjait, felsőteste megmerevedik, és elterül a fosbarna linóleumon.

    Bevégeztetett!

    Zuhanyozás után elnyúlok az ágyon, csöngetem a pincért.

    Kis idő elteltével belép a felszolgáló. De ez a pincér nem az a pincér. Mármint az, amelyiket kifaggattam az előbb. Ez egy idős, kifestett nő. Szobacicus ruhája ernyedten lötyög megaszalódott testén, kacska lábai meg—megbicsaklanak széttaposott tősarkú cipőjében. Viszont beszéli az angolt.

    — Mit parancsol az úr? — érdeklődik, közben remegő lábakkal pukedlizik egyet, majd sietve megkapaszkodik az egyik szék karfájában.

    — Foglaljon helyet! — biztatom őt nyájasan mosolyogva, mert attól tartok, hogy belátható időn belül elhalálozik a szokásos öregkori végelgyengülésben, és akkor lőttek a sörömnek.

    Hálás szemekkel huppan bele az egyik fotelba, és ahogy így elnézem, egy darabig nem is fog onnan felkecmeregni.

    — Majd egy üveg sört kérek! — mondom neki, közben felállok, és a fürdőszobából behozok neki egy pohár vizet.

    Hatalmas kortyokkal issza, nőknél szokatlanul nagy ádámcsutkája le-föl rohangál az álla és horpadt mellei között.

    — Köszönöm, ez jólesett! Mit hozhatok még, uram?

    — Csak a sörömet.

    Összeszedi minden erejét és felemelkedik ültéből. Nem hittem volna, hogy meg tudja csinálni.

    — Tehát? — kérdezi karba font kezekkel.

    — Nem értem a kérdést! Én csak egy sört kértem — hadarom neki türelmemet veszítve, mert már rohadt szomjas vagyok.

 

    — Puska, pisztoly vagy bomba? Desszertnek a sör mellé, uram — fejezi be hunyorogva, majd ismét meg kell támaszkodnia, mert kis híján felborul.

    Ez igen! Ez aztán az összekötő, vagy ahogy mifelénk mondják, a kapcsolat. Ez az öreg, roggyant, aszott banya, ez az igazi német amazon az én berlini kapcsolatom! Sam, Sam! Te aztán tudod, hogy kinek hol a helye.

    — Tehát? Melyiket választja az úr? — töri meg gondolatom menetét Mata Hari.

    — Plasztik, negyed kiló, nyolc egyenlő részre osztva. Aztán kell még nyolc detonátor, ugyanannyi időzítő, kábelek.

    — Mikorra parancsolja az úr?

    — Még ma éjjel. Ha lehet két órán belül, mert sürget az idő.

    Szó nélkül sarkon fordul és elmegy.

    Úgy tervezem, hogy a robbanószerkezeteket felszerelem a padokra. Nyolc pad, nyolc pokolgép. Azért nem egy nagy bombát használok, mert az akkorát durranna, hogy összedőlne a szálloda. A nyolc kicsi széttépi a padokat meg azt, aki rajtuk ül és kész. A tornaszerek olyan távolságra vannak egymástól, hogy az egyszerre bekövetkező robbanás sem veszélyezteti mások biztonságát, csak azokét, akik a közelben tartózkodnak.

    Oda se kell mennem, csak egyszer hajnalban, felszerelni őket.

    Kényelmesen elhelyezkedem, bekapcsolom a tévét.

    Fel sem fogom, amit látok. Az amerikai szenátus épületét mutatják, a mentők most tolnak ki egy letakart tetemet a kapun.

    Ugrok, feltekerem a hangot.

    Amerika gyászol.

    Ez a barom svéd ismét elszúrta. Annyit tudok meg a híradásokból, hogy az elnök éppen kezet fogott a Legfelső Bíróság elnökével, Bob Levingtonnal, amikor a főjogász halálos nyíllövést kapott. Az elnök ismét megúszta, és természetesen elbujdosik. A CIA meg rohadt ideges, bár elnökük, Timothy Hunter nyilatkozata szerint nincs komoly veszély, mert ezt nem egy szervezet, hanem egy magányos őrült csinálta. Ez tuti, mert a mindig jól fésült Timothy nem szokott tévedni, és egészen biztos abban is, hogy a Cég jól kiképzett emberei rövid időn belül elkapják a fickót. Az amerikai sajtó ujjong, az adófizetők ujjonganak, és azt kiabálják, mi vagyunk a legjobbak, mi vagyunk a legjobbak! Csodálatos valami ez az amerikai érzés. Mi vagyunk a legszebbek, a legjobbak, a legigazságosabbak, és alapjában véve a leg-legek. Irigylésre méltó önbizalom. Aztán ha valaki keresztbe tesz nekik, akkor csak néznek, mint a sült hal az akváriumban, és rögtön lerohannak egy védtelen kis országot — valami barom ürüggyel —, hogy visszaállítsák megtépázott nimbuszukat.

    Éjfél után háromszor megkopogtatják az ajtómat. Biztosan ez a megbeszélt jel, csak nekem elfelejtettek szólni.

    Mindegy, beengedem a pincért, azt, amelyiket kifaggattam délután.

    Leteszi, amit kértem, nem szól egy árva szót sem, várakozik.

    — Köszönöm, most már boldogulok magam is — nyugtatom meg, bár nem úgy látszik, mintha ideges lenne.

Kezembe nyom egy kulcsot.

    — Ez a terem tartalékkulcsa. Ha végzett, tegye a folyosó végén lévő virágvázába — mondja suttogva.

    Huhú! Tisztára olyan az egész, mint valami réges-régi kémfilmben! Végzek, bedobom a kulcsot a vázába, elszaladok, és amikor eltűnök a folyosó félhomályában, akkor a vázából előbukkan a pigmeusnak álcázott mesterdetektív, aki mindent tud, és a film legvégén mindent megmagyaráz röpke negyven perc alatt, az elalvással küszködő mozirajongók nagy örömére, vagy megkönnyebbülésére.

    — Oké — bólintok —, más nincs?

    Nemet int, és sietve távozik.

    Végre egyedül vagyok. Kulcsra zárom az ajtót, és az asztalnál összeszerelem a durranókat.

    Negyed hármat mutat az óra, amikor az utolsó drótot is a helyére kötöm.

    Utána fekszem az ágyon, várakozom.

    Bombáim az asztalon, kezemben sör, és Sörensenre gondolok. Szemét, konok állat! Nem tud veszíteni! Ha ezzel végeztem, megkeresem.

    Fél ötkor becsomagolom a cuccaimat, majd beélesítem a plasztikot. Az időzítést fél nyolcra állítom, majd táskával a kezemben — ebben vannak a bombák — elindulok lefelé az alagsorba.

    Kulcsom hangtalanul nyitja ki a terem ajtaját. Zseblámpám fényénél gyorsan, szakszerűen dolgozom.

Hármat felrakok, amikor hallom, hogy a folyosó végén megáll a lift. Lekapcsolom a világítást, belülről bezárom az ajtót, és beállok az öltözőbe, az egyik szekrény takarásába.

    Ketten vannak, és még arra is lusták, hogy villanyt kapcsoljanak. Röhögcsélnek, közben a zseblámpájukkal körbejárják a termet, felületesen, rutinszerűen, be-benéznek bizonyos helyekre, de az öltözőt elkerülik.

    Kimennek, és tábort vernek a terem csukott ajtaja előtt.

    Előmerészkedem, csendben folytatom a munkát.

    Kész, minden a helyén van! Az üres táskát berakom az egyik nyitott szekrénybe, majd tanácstalanul leülök az egyik sarokba.

    Nem tudok kimenni, mert ezek az ajtóban szívják a büdös cigijüket.

    Körbejárom az egész kócerájt, valami ablakot, vagy másik ajtót keresek, hiába.

    Visszamegyek az öltözőbe. Leveszem az egyik cipőmet, bedobom a szekrény mögé. Kigombolom az ingem, kiráncigálom a nadrágomból, a gatyámat lelocsolom vízzel, olyan mintha behugyoztam volna. Hasra fekszem a gyúrópadon, hangosan horkolok.

    Kivágódik az ajtó, villany fel, félszemmel látom, hogy fegyver van a kezükben.

 

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045