8.
Második nap.
Rég szunyáltam ilyen jót! Nem tudom, hány óra lehet, mert a balkezem beszorult a két ülés közé. Ügyesen kiszabadítom, de közben a vekkerem leszakad a csuklómról. Megkeresem, elgémberedett ujjakkal kinyitom az ajtót, kimászom a kocsiból. Cseppet elzsibbadtak a lábaim. Egy darabig guggolva megyek, hogy beinduljon a vérkeringésem. Az óvodába igyekvő kisgyerekek boldogan mutogatnak felém, azt hiszik, a városba érkezett a michigani vándorcirkusz. Visszaintegetek, közben megbotlom kocsim elfordított első kerekében, és dobok egy bukfencet a tisztelt nagyérdeműnek. Ováció, többen tapsolnak. Végre működőképessé válnak a lábaim, felegyenesedem. A gyerekek csalódottan távoznak.
Visszaülök a kocsiba, indítok. Amikor félálomban voltam, akkor jutott eszembe az ördögi terv, amit szeretnék megvalósítani. Ha bejön, nyerek!
Ráhajtok a városból kivezető útra, és meg sem állok az első roncstelepig. Vásárolok egy négy méter hosszú rézdrót-darabot, utána elhajtok, jó messze Washingtontól. Leállok az út szélén. A drót egyik végét összekötöm a gyújtással, a másik végét elvezetem a kárpit alatt, ki a hátsó ajtón, a tanksapka alá.
Magamhoz veszem cuccaimat, irataimat a kesztyűtartóba teszem. Kiszállok a kocsiból, benne hagyom a kulcsot is.
Ha szerencsém van, fehér ember akarja ellopni. Szemét dolog, de ez van. Engem sem kímélnek.
Stoppal megyek vissza a városba. Azt mondom a kopasz mandrónak, aki felvesz, kifogyott a benzinem.
Már jó messze járunk, amikor meghallom a detonációt. Nem sokkal ezután a város felől rohannak a mentők és a tűzoltók.
— Itt jó lesz? — kérdezi a fickó, és megáll a benzinkút mellett.
— Köszi, viszlát! — ugrom ki a kocsiból, és integetve elköszönök tőle.
Remélem, életben marad.
Jó egy kilométer gyaloglás után megtalálom az autókereskedést.
Bemegyek, rengeteg kocsi között válogathatok.
Jön a zsidó nő, kezét dörzsölgeti, mint valami Harpagon.
— Jó reggelt, mister! Mivel szolgálhatok, mister? — gazsulál hajlongva, és akkor jövök rá, hogy ez a nő férfi.
— Mikrobuszt szeretnék! Olyat, amiben lehet aludni, főzni, egyebek.
— A legjobbkor jött, mister, a legjobb helyre! — kiált föl boldogan. — Pont van egy ilyen gépem!
Csalódtam volna, ha nincs. Karon ragad, és magával húz a telep kerítése mellé.
És valóban ott áll egy sötétszürke, klimatizált Ford. Teljesen olyan, amilyet elképzeltem magamnak. Full extra a köbön! Sötét üveg, frigider, ágy, zuhany, saját áramforrás, WC. Körbejárom, beleülök, beindítom, megy. Tetszik a dolog.
— Mennyi? — kérdezem.
— Hatezer.
— Na, ne vicceljen! Komoly árat mondjon, mert sietek — förmedek rá.
Ki tudnám fizetni, mert tele vagyok, de egy kicsit játszom a bibsivel.
— Ennek ez az ára, mister! És én egy fillért se keresek rajta, esküszöm az élő istenre! — mondja síró hangon, szemeit az ég felé emelve.
— Négyezer. Egy centtel se több — értékelem fel a kocsit.
— Jaj! — kap a melléhez, mint akit szíven lőttek. — Hát van a misternek lelke? Becsapni a szegény kereskedőtő Ötezer nyolcszáz! Ez az utolsó ár, egy fillérrel se kevesebb!
— Négyezer ötszáz! Készpénz. Különben megyek tovább — fordulok sarkon, elindulok.
— Várjon! — sikít, mint akit nyúznak. — Ötezer ötszáz! Ezért fogok egyszer tönkremenni, mert ilyen jó szívem van! — kiáltja panaszos hangon, és összecsapja kezeit. A fukszok csörögnek a szegény kereskedő csuklóin, és a nyakában.
— Na jó! Nekem erre nincs időm! Ötezer!
Kinyitom a táskámat, előveszek egy köteg lóvét. Amikor meglátja, felcsillannak szemei, de azért még sopánkodik egy kicsit.
— Legalább ötezer-kettőt adjon érte a mister!
Leszámolom neki az ötezret, megkapom a papírokat, elindulok.
Az első újságosbódénál veszek egy lapot. Benne van az elnök programja. Ma délelőtt meglátogatja a Capitoliumot.
Leparkolok az emlékhely közelében. Semmi tervem. Elhatározom, lődörgök egyet a környéken. Vásárolok magamnak egy fényképezőgépet, meg egy térképet. Nyakamban a masinával, kezemben az atlasszal úgy nézek ki, mint egy turista. Pisztolyomat beteszem az ingem alá a gatyámba.
Egyszer csak elém pattan egy kettévágott jegenye, egy japán, az egyik bóklászó turistacsoportból.
— Te engem lefényképezní? — kérdezi mosolyogva, hajlongva.
Hajlongva igent mondok, ő hajlongva megköszöni, én hajlongva elkérem a gépét, ő hajlongva átadja.
A mellettünk elhaladó német csoport azt hiszi, belecsöppentek valamilyen vidám, amerikai népi játékba, mert ők is hajlongnak.
Ragályos a dolog, mert mire elkattintom a gépet, addigra az egész tér tornázik. Ennyit a csordaszellemről.
Sötétkékre festett csapatszállítók kanyarodnak a parkoló buszok közé, mesterlövészek rohannak az épületek tetejére, rendőrök zárják le az utakat. Mindezt pillanatok alatt.
Az elnöki kocsisor lassan kanyarodik a Capitolium elé.
A kísérő gépkocsikból napszemüvegesek és kalaposok ugrálnak elő. A kalaposok körbeveszik az oroszt, az amik a bámészkodókat figyelik.
A japán kezébe nyomom a gépét, most nincs kedvem hajlongani, és közelebb megyek. Egyik kezem az összehajtott térképet fogja, benne a stukker. Átverekszem magam a bámészkodókon, de egy feltartott tenyér megálljt parancsol. Nem jutok a célponthoz közel, úgy vigyáznak rá, mint a szemük fényére.
Kicsit még téblábolok, hátha a biztonságiak elkövetnek valamiféle nekem tetsző hibát. De ezek a fiúk nem arról híresek, hogy hibát hibára halmoznának.
Visszasétálok a buszhoz, inget, nadrágot váltok, és kigurulok a városból.
Át kell gondolnom az egészet, mert fogynak a napok, és embert még nem őriztek így, mint most a ruszkit.
Megállok a tó partján, kinyitom az összes ajtót, leülök a víz mellé. Piszok meleg van, sehol egy lélek. A távolból hallom a város dübörgő zaját. A szúnyogok kilószámra kergetőznek fejem körül. Lábaim a vízben, cipőstől.
Rengeteg pénzem van, ha jól sejtem a trükköm is bejött. Pár órával ezelőtt életemet vesztettem a felrobbanó autóban. Nyugodjak békében!
Le kellene lépnem a jó büdös francba, és elfelejteni az egészet.
Dolgozzon a svéd!
Mikor idáig jutok a gondolatban, akkor hallom meg a motorost a vízen. A hétvégi házak felől, a kanyarból bukkan elő, és egyenesen felém tart. Semmi rosszra nem gondolok, gondtalanul nézem a felém tartó csillogó hajótestet.
Valami acélos villanást látok a csónak elején. Ösztönösen vetem magam oldalra. A fém nyílvessző fölöttem süvít el, és rezegve áll meg buszom oldalában. Beugrom a kocsiba, kezemben a revolver, az egész tárat kilövöm a távolodó hajó után, de az már lőtávolon kívül röhög rajtam. Sikerült alaposan beszaratnia.
A szürkületben már csak motorjának zúgását hallom.
Odalépek a furgonhoz, letöröm a nyílvesszőt.
Ez a szemét mindent tud rólam! Nem akart megölni, csak figyelmeztetni. Öreg, ne menj még, dolgod van.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
