H.Pulai Éva : Rekviemek halottainkért

A mindenszentek és halottak napja körüli id?szakban rendre megszólalnak a nagy zeneszerz?k gyászmiséi, els?sorban Mozart és Verdi Requiemje, de m?sorra t?znek különleges, ritkán hallható darabokat is.

 

Karinthy Frigyes

Mindszenti litánia

 

                 Néhai K. E. fest?n? halálának évfordulójára

 

Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni
Az él?vel nem tudok én, viccelek és elfordulok
Nem nézek a szemébe órámat nézem sietek valahová
Mindig úgy érzem úgyis fölösleges és haszontalan
Hiszen nem tudok segíteni él?n nem tehetek semmit
Hiába néz rám remegve hogy majd csodát teszek
Én a fiatalságot nem tudom visszacsinálni
Egy f?szálat meg nem növelhetek az erd?n
Mir?l beszéljek hát mit hazudjak a többi ostobaság
Te is tudtad ezt mikor félszegen összenevettünk
S mondtad hát akkor menj ha nincs id?d majd legközelebb
Holott sejtettük mindketten, hogy legközelebb már
Vékony viaszfigura fekszik helyeden az ágyban
Egy szál leped?vel letakarva furcsa szokás
Döbbentté dermedt ibolyakék üvegszemekkel
Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly
Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges
Hogy az erd? az erd? a titokzatos korallerd?
Amir?l szóltál egyszer, hogy valahol a sötétben
(Ahonnan más “igazi” asszonyok testéb?l
Pufók kisbaba indul, így tanultad régen)
Egyszer csak elkezdett növekedni ijeszt?n
Ágakat és kacskaringós utakat görbített
Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel
Míg erd? nem lettél egészen valami tengeralatti
Különös táj amit meg is akartál festeni akkor
Indákkal a tenger alatt, cserjekorall
Korallbozót, aminek más nevet adtak
Azok a komoly és szigorú urak, akik voltak
Orvosok és hangosszavú erélyes n?k, ápolók
És cselédek a rosszszagú bérház folyosóján
Aminek emeletén vonszoltad magad a m?terembe
És hallottad, ahogy összesúgnak a hátad mögött
S innen tudtad – hogy az az erd? egy híres betegség
Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni
És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád
Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted
Így hát titokban egyedül a kis kávémérésben
Függönyt behúzva, szedted el? dobogó szívvel
A népszer? orvosi lapból kitépett cikket
Melyb?l sok latin szó közül kett?t értettél
Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis
És láttad Lethe öblét, az Enyészet Szigetén
Fekete pineák közt, Böcklin nagyszer? vásznán
Ami el?tt annyiszor álltál meg a müncheni házban
Visszacsavarogva, újra meg újra, a többi teremb?l
Huszonkétéves szép ifjú leány, lelkes növendéke
Hollósy mesternek, Lenbachnak, Velasquez b?völetének
S egy bolond fest?nek, aki el akart vinni Amerikába
De neked csak az volt az élet ami költ?i és regényes
Elza fiam most már elmondhatom én is tudtam
El?re, ami történt, látod, ki lehetett bírni
S eljátszottam fanyarul, hogy csacsi tévedés volt
Hogy az a pap bent volt nálad és énekl? hangon
Együtt mondtátok a miatyánkot mint az iskolában
És hogy milyen furcsa volt ez jó és félelmes egyszerre
Hát igen, tudtam én, hogy neked ezen át kell esni
Mégse beszélhettem, ami biztosan tetszett volna
Hogy milyen “fest?i” lesz az, kék ravatal
És gyertyák és szónok és magad kinyúlva
Naiv középkori szent boldog Mária-arccal
Mint egy Botticelli, akiért úgy rajongtál
Mesélhetek err?l, milyen szép volt az egész
Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva
Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat
Amit?l m?vész lettem magam is – bizony jó
Hogy már nem kell tartani azt az unalmas szokást
Hogy a haldoklónak nem illik beszélni halálról
Hát mit szólsz, Elza fiam, meghaltál, látom az arcod
Ahogy ámulva, énekl?, vékonyka hangon
Lelkendezel: “igazán? meghaltam? jaj de érdekes!”
És titokban büszke vagy rá, hogy veled ilyen “igazi” dolog történt
Mint a többi, feln?tt, komoly emberekkel
Apával, anyával, meg régi nagy fest?kkel
Kitüntettek téged is ezzel a komoly el?kel? dologgal
Igen bizony és még mit is akartam mondani
Tudom már, igen, hogy azóta voltam Münchenben
Ahol két évig kóboroltál valamikor régen
És mindig vágytál vissza, mert az bizony szép volt
Nagy jöv? várt rád mindenki mondta akkor
Csillogó karrier mint László Fülöp és a többiek
(De azóta sajnos megváltozott a világ)
Szóval voltam Münchenben, egy éjszakát töltöttem
Este érkeztem egyedül és reggel már vitt a vonat
Egyedül este ismeretlen város idegen bajorok
Rólam se tud senki l?dörgök magamban az uccán
S ekkor úgy rémlik jártam én itt nagyon sokáig
Nem kell kérdezni senkit, a te emlékeiden át
Otthon vagyok én – s bejártam éjjel a várost
Ódon uccáit, tornyokat és tereket, messze
S mindenütt ott léptél mellettem alig pihegve
Figyelted az arcom ráismerek-e, sötétben
S feleltem magamban hogyne ez a Frauenkirche
Ugye itt futottál, könny? lábbal rajztömbbel
Reggel a mesterhez – ez itt a Schack-Galerie
Itt másoltad Rubens sz?ke-fehér asszonyait
Lám, itt az árkádok alatt homálylik az a kis Bräuhaus
Ahol sietve ettél délben vidám bohémfiúkkal
Mert tegnap Joachim hegedült, itt szemben a Konzert-Salonban
Ezt meg akarod írni nekem – hol is? – ott a sarokban
Milyen csodálatos este volt, mekkora m?vész Joachim
Beethovent hogy érti és “talán mégis inkább
Hegedülni tanulok, mit szólsz hozzá? most
Isten veled, Fricikém, most megyek Margittal
Megnézzük azt az óriási Bavária szobrot”
Így bolyongtam Münchenben aztán egyedül ültem
Egy kis tabarinban éjjel rossz feketénél
S azon tün?dtem, torkomra nyelve a könnyek
Minden pezsg?nél részegebb, mámorítóbb italát
Hogy mi az a fájás, a kis fájás, mindig ugyanott
Szivemnek ugyanazon a pontján, valahol mélyen
Néha ritkán ha magamban ülök senki se figyel
De nem jöttem rá és reggel fütyült a vasút
És most még csak annyit, hogy másnap éjjel
Mégegyszer láttam Münchent két percre tovább nem
Éjszaka megint, utoljára, de most nem az uccán
Felülr?l láttam, bukdácsoló felh?k magasából
Csillagos ég alatt, villanylámpák hunyorgó ezer szemével
Aludt a Város, nem nézte senki fent az égen
Álomhajóját, suhanó, ezüstös marsbeli bálnát
Felh?k és holdfény taván rémes meseszörnyet
Busa fején regényes kis német vendégl?ben
Apró ablakok Vogel és Busch modorában
Mint a Fliegende és Jugend szines metszetein
S én onnan az ablakból mégegyszer láttam a Várost
Amint felpislant, vállat von, percre elámul
Aztán – álmos filiszter – fordul egyet az ágyban
Fülérehúzza g?zök és párák paplana-csücskét
Gondolván álmodott alszik horkolva tovább
S a hideg éjben három pont világít csak
?rfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem
Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt
Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély
Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb
És most már tudtam a szót, emlék az ? neve
Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben
Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én
Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se
Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók
Ablaka mell?l lesve ki fekete ködben
Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út
Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át
Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,
Ifjúság, remeg? remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly
Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen
Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél
Isten veled, eltün? mult, valaha valóság
Véled is, emlék, ismétl?d?, elfogyó kép a tükörben
S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör
Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad
Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten
Isten velem, isten velünk, isten veled, Elza fiam.

 

 

 

A mindenszentek és halottak napja körüli id?szakban rendre megszólalnak a nagy zeneszerz?k gyászmiséi, els?sorban Mozart és Verdi Requiemje, de m?sorra t?znek különleges, ritkán hallható darabokat is a budapesti koncerttermekben.

 

A requiemek sorát a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar kezdi pénteken este a M?vészetek Palotájában (Müpa). A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Ariel Zuckermann fuvolam?vész-karmester vezényli Mozart utolsó és befejezetlen alkotását. A szólót Celeng Mária, Schöck Atala, Szappanos Tibor és Rácz István énekli.

 

Mozart ‘Requiem’ Sanctus, Benedictus, Agnus Dei

http://www.youtube.com/watch?v=7rVhAsDMWqQ

 

Mozart halála után legkedvesebb tanítványa, Franz Xaver Süssmayr fejezte be a töredékben maradt m?vet. Még ma is vitatják, vajon Süssmayr rendelkezésére álltak-e Mozart által hátrahagyott vázlatok, vagy pedig saját ihletéb?l írta meg a hiányzó Sanctust, Benedictust és az Agnus Dei els? szakaszát. Vasárnap este – szintén a Müpában – Brahms Német requiemjét játssza a Magyar Telekom Zenekar, a zeneigazgató, Keller András vezényletével, közrem?ködik a Purcell Kórus.

 

A m? különlegessége, hogy a komponista német nyelv? szöveget válogatott össze Luther bibliájából a hét tételes darab megírásához. A korábbi requiemek latin szövegekre íródtak, csak Heinrich Schütz Musikalische Exequien cím? gyászszertartás-zenéje épült német nyelvre. Verdi Requiemje két alkalommal csendül fel az Operaházban, szombaton és hétf?n este. Bakonyi Anikó, Gál Erika, valamint két külföldi vendégm?vész, Stuart Neill és Peter Mikulás közrem?ködésével hallhatja a m?vet a közönség. Az estek karmestere Medveczky Ádám.

 

Verdi: Requiem (1:26:13)

http://www.youtube.com/watch?v=LsZEv7kAllo

 

Stuart Neill (tenor) színpadra lépett többek között a Metropolitan Operában, a milánói Scalában, a Teatro La Fenicében, a Bécsi Staatsoperben, a Covent Gardenben, a Teatro Colonban, a frankfurti Alte Operben. A 2008/09-es szezonban fellépett Radames, Manrico, Cavaradossi és Don Carlos szerepében Stockholmban és Milánóban.

 

Peter Mikulas szlovák basszista a pozsonyi Zene- és Színházm?vészeti Akadémián végzett. Vendégm?vészként fellépett a prágai Nemzeti Színházban, a Metropolitan Operában és több európai operaházban, többek között a római Teatro dell’Operában.

 

Kollár Imre, a MÁV Szimfonikus Zenekar m?vészeti vezet?je rendhagyó m?sort választott hétf? estére. A Budapesti Operettszínházban – új koncerthelyszínükön – Fauré Requiemje, Poulenc Stabat Matere és Verdi Quatro pezzi sacri (Négy szent ének) cím? kompozíciója szólal meg a három zenei világot elkülönít? két rövid szünettel.

 

Gabriel Fauré a César Franckot követ? nemzedék tagja, els?sorban templomi orgonista, de jelent?s pedagógus is, a Párizsi Conservatoire zeneszerzés tanára, kés?bb igazgatója volt. 1888-ban komponálta Requiemjét, amelyben a hagyományos latin gyászmise szövegét zenésíti meg.

 

Fauré Requiem Op.48 – Pie Jesu

http://www.youtube.com/watch?v=US9U4aXCfm8

 

Harmóniavilága, dallamai, hangszerelése jellegzetesen francia, igényesen finom, ellentétben Francis Poulenc nagyon kényes technikai igény? Stabat Materével – jegyezte meg Kollár Imre az MTI-nek, hozzátéve: Poulenc m?vét, amely a nagypéntek liturgiájához kapcsolódik és a megfeszített Jézust sirató Máriáról szól, 1950-ben komponálta.

 

Giuseppe Verdi utolsó m?vével, a Négy szent énekkel szinte átlépte a XX. századot: bár régi egyházi szövegeket zenésít meg, a stílusra a teljes megtisztulás jellemz?. A harmóniavilága olyan meglep?en bonyolult a Te Deum tételben, hogy már el?remutat Poulenc posztimpresszionizmusa felé.

 

 

 

 

Mindenszentek és halottak napja

 

Mindenszentek

 

III. Gergely pápa a 8. században indította útjára mindenszentek ünnepét. A pápa kiállt azért, hogy a vértanúk mellett a kereszténység elismerése után szentté avatottakról is emlékezzenek meg, ezért 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta. A történtekb?l kiolvasható, hogy a mindenszentek nem a vértanúk ünnepének új értelmezése, hanem attól teljesen független kezdeményezés.

Nem ismert, hogy a felszentelés az év melyik napján történt, a 8. századtól azonban november elsejét említik, mint az ünnep dátumát. Az sem ismert, hogy miért pont november elsejére esett a választás, talán valamelyik pogány rítus átvétele állhat a háttérben (kelta újév vagy hispán-gall ünnep).

Mindenszentek, akárcsak a minden vértanú ünnepe id?vel vesztített jelent?ségéb?l, a három ünnep közül a halottak napjának épült be egyedül a világi ünnepek közé.

 

 

Halottak napja

 

A népi kultúrában a mindenszentekhez szinte egyetlen szokás sem köt?dik, ezzel szemben a halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményr?l.

 

A halottak napja szintén önálló ünnep, a másik szokástól függetlenül alakult ki: Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldoztatokkal emlékezzenek meg. A szokás Nyugat-Európában a 12-13. században mindenhol elterjedt, így Magyarországon is. A szokás ismertsége napjainkban is töretlen, azon kevés hagyomány közé tartozik, amely életben tudott maradni a 21. század elején is.

 

 

 

Pilinszky János:

Imádságért

 

Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.

 

Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mell?l senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid id?re annál az eljövend? asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.

 

Add meg el?legként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés megsz?nik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog.

 

Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve és Mozartnak Mozart…

 

Mint a vándornak megérkeznie a tengerpartra, szívem és értelmem elhallgat már a távoli közelségedt?l is, meghallva a végtelen intelligencia hullámverését…

 

Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.

 

Fáradt vagyok, Istenem, kifárasztottak „kéréseim”, és megtéptek a világ „kérései”. Apostolod mondta, hogy a szeretet irgalmas, türelmes, nem kér, és nem panaszkodik. Add, hogy sose kívánjak „színen lenni”. A világnak amúgy is kötelez? olvasmánya a „z?rzavar kézikönyve”. Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre.

 

Ha mégis kérek T?led imámban valamit: ne vedd el t?lem, ne vedd el t?lünk a kérés nélküli imádságot. A kérés nélküli imában nemcsak én, de az egész mindenség hallgat, s hallgatnak azok is, akik – egy szinttel még mélyebben – torzsalkodnak, harcolnak, lázonganak és ítélkeznek. A nem kér? imádságban azonban, imádkozza bárki is, az egész világ térden áll a „teremtés egyességében”.

 

Valójában minden imádság, a kér? is, messze túlmutat önmagán. Jézus kérte, hogy kérjünk, de… „mindazonáltal legyen a Te akaratod szerint”. És: „…kezedbe ajánlom lelkemet”. A kér? ima természete nem azonos a földi kéréssel, mely legtöbbször – kivéve az éhség és szomjúság szavait – valamiféle mástól szennyes. A kér? imádság, amennyiben csakugyan eljut az imádságig, szinte automatikusan veti ki magából kérései homokzsákjait, hogy végül eljuthasson abba az egyetlen magasba, ahol – mindazonáltal ne a mi kérésünk és akaratunk teljesedjék, hanem az övé.

 

Igen, nem hiszek többé tulajdon kéréseimben. Istenben, az egyetemes békében nincs többé mit kérnünk, az egyetemes szeretetben nincs többé kire vagy mire féltékenykednünk, az egyetemes igazságba érkezve elképzelhetetlen bármiféle ítélkezés bárkivel vagy bármivel szemben.

 

Ezért imádkozni az imádságért: b?nösök és szentek közös kiáltása itt a földön, és a kérés nélküli ima jók és gonoszak számára talán nem egyéb, mint egy pillantást vetni az asztalra, mely örökt?l fogva terítve áll az atyai ház udvarán.

 

Ennél az asztalnál – Jézus isteni ígérete szerint – nem lesz többé se ellenség, se barát, se vér szerinti rokonság, se szül?, se feleség. Mindenki mindenkije lesz mindenkinek, áthatva az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetemesen beteljesült ígéretét?l. Ennél az asztalnál mindenkinek akad egy szék, s mindenki a maga eleve kijelölt, ezerszer áldott helyére kerül – annyi vita, helycsere és z?rzavar után.

 

 

A TEMET? MÃ?°VÉSZETE

 

Az él?k városai mellett ott a holtaké: emberi kéz építette össze ezt is, mégis egészen más az architektúra a temet?ben : felszabadul a gyakorlati élet céljaitól s keres valamit, a mit talán meg sem értünk egészen, csak úgy sejdítünk. Homályosan tapogatózó elménket ?srégi érzések vezetik s egyszerre ott találjuk magunkat egy sejtelmes kháoszban, a melyben gyenge lidércfények pislognak: bölcsek mondatai a lélek halhatatlanságáról, költ?k versei a nirvánáról, a saját szívünk vágya egy örökre elköltözött szív után. Észszel meg nem közelítjük a halál gondolatát. Csak ezek a messzi, messzi lidércfények adnak irányt sejdítéseinknek.

 

A megoldhatatlan, sötét misztériumból vallás lett s a halál szüntelenül ismétl?d? fenomenje rítust formált a temetésb?l. A halál pillanata leghatalmasabb perce az életnek s minden képzelhet? emberi páthosznak legnagyobbja. Elektra sír és Hamlet elborul a színpadon: de a halál pillanatában minden emberben száz Elektra és Hamlet s?r?södik egygyé. A temetés így lett a legtragikusabb ünnep. Minden páthosz 6 nagy gyászban tör ki. A temetés a legrégibb szertartása az emberiségnek: a páthosz szertartása, a mely minden egyébbnél er?teljesebben súrolja le rólunk azokat a gondolatokat és érdekeket, a melyek e világ bármely dolgához kötnének. Maga az, hogy a pathetikus nagy gyász szüntelenül ismétl?dik az emberek nyájában, az ismétl?dés hatalmas ritmusát adja neki. így volt ez hatezer év el?tt Mezopotámia füves síkjain, így van ez ma is, mindennap, a kerepesi temet?ben.

 

 

És a temet? mindenütt visszatükrözi a legnagyobb páthosz e ritmusát. Valami különálló, rokontalan város ez, sehol másutt nem látható k?- és bronzformákkal, más növények gyökereznek itt, más rendben sorakozik alkotmány alkotmány mellé. Kicsiny piaci szempontból nézve ezek a kövek és bronzok céltalanok, mert semmi m?ködés nem folyik le bennük, körülöttük, nincs ható funkciójuk. És valaki azt is mondhatná ebb?l a szempontból, hogy bár építészek csinálták ez építményeket, még sem architektúra az alkotásuk, mert hiányzik a gyakorlatias cél, a mely a jó építésznek sorvezet?je. Az okoskodás hibája a “gyakorlatias” szóban rejt?zik egyrészt, másrészt azoknak egyoldalú vélekedésében, a kik tagadják, hogy az architektúra lelki hangulatok kifejezésére is használható. Hányan gúnyolják a hangulat szót, a mid?n m?vészi appreciáció során említjük! És tudni sem akarnak hangulat-építészetr?l, hangulat-szobrászatról. A kik e fogalmakat meg szeretnék fosztani a létjogosultságuktól, azoknak a temet? sem lehet egyéb vállalkozási objektumnál. Azok ridegen és siváran állanak e faragott és öntött alkotmányok el?tt, a melyeknek majdnem minden része kisiklik a gyakorlatias építészet és gyakorlatias szobrászat köréb?l. Persze, mindig a java munkákról szólunk. És miután nem találnak e m?vekben gyakorlatiasságot, a melyet sikerült vagy nem sikerült megoldásnak min?síthetnének, egyúttal elvesztették a lábuk alól a kritikai talajt s nem tudják tisztán megítélni, jó-e, rossz-e valamely m? odakünn a temet?ben.

 

Pedig széles szárnyalású m?vészet a halál páthoszának m?vészete. Neki köszöni a világ a leghatalmasabb m?vészi ensemblet: a Mediciek sírját. Páratlan m?vész emelte azt Firenze egyik kápolnájában; utána száz és ezer kisebb talentum ékesítette a temet?ket olyan m?vekkel, a mikben kisebb er?vel csillan meg valami annak a nagy m?nek tartalmából.

 

 

A temet? tehát különleges, magában lezárt m?vészeti problémává lett néhány nagy m?vész kezén. S ennélfogva m?vészeti gondolatokat költöget az oly emberek elméjében, a kik nem érzéketlenek az artisztikum iránt. E gondolatokat olykor egyes kiváló sírdiszít? m?vek élesztik, olykor pedig maga a temet? összhangja, annak a szomorú nagy kertnek genius loci-ja.

 

S?r?n sorakoznak egymás mellé, szépen összerendezhetjük tehát s ha elmélyedünk bennök, talán kapunk olyan képeket, a melyek ezt a különleges m?vészetet jobban megértetik velünk vagy ráterelik valamely m?vész figyelmét a probléma új oldalaira.

 

A ki a tárgygyal foglalkozni kivan, annak egyet ajánlunk : tegye félre hirtelen ül felbukkanó gondolatait olyan órákra, a mid?n az élet apró küls?ségei nem zavarják. Minden tiszta logikájú, evidens gondolat kizárja e m?vészet lényegének átérzését. Azok a tiszta és evidens gondolatok nagyon is durva világossággal cikáznak a homályon, a mely a temet?t és a halált fedi s vaksötétté teszik a dereng? félhomályt is. Ha Pet?fi, a mid?n a Tiszát megénekli vala, e nagy víz mennyiségi analízisére gondol: e világos és evidens gondolatok menten meggátolták volna abban, hogy gyönyör? sorait megírja

 

Szerencsére az élet bajai olykor elzsibbasztják lelkünket, ki?zik bel?le az aktív gondolatokat. S hirtelenül fogékonyakká leszünk a napi élet érdekein túl terjed? érzések, benyomások iránt. Azt hiszem, hogy a nagy m?vészeknek gyakran voltak s vannak ilyen óráik. Akkor jönnek ezek a sejdítések : messzir?l, mint a vándormadár, eleinte alig hogy látjuk, majd egyre észrevehet?bb formában, de mindig oly magasan fölöttünk, hogy csak homályos körvonalaikat látjuk.

 

S ha ily órákban fogja el lelkünket a kérdés, hogy ?sid?k óta miért s miként építik az él? emberek a holt emberek városait s miért és miként férk?zik a m?vészet a halál problémájához, talán kapunk rá valamicske-választ is.

 

A ki egyedül és zavartalanul jár a temet?ben: nem érezhet semmi olyat, a mi a halált borzalmasnak mutathatná. Csak akkor tátong fel hirtelenül az élés és nem élés közt való megkülömböztetés, ha egy közönyös hang a napi élet valamely kérdését veti bele szemlél?désünkbe. A köznapiasság a páthosz egyetlen legy?z?je. Tiszta szívvel és egyedül járva a holtak városában, csak a nagy közösség gondolata járhat át minket. Mind testvéreink, a kik itt pihennek s testvérként szál-lünk le mi is hozzájuk, hogy átalakuljunk valami mássá, mint a mik most vagyunk. Sírjuk van és sírt kapunk mi is, fakeresztet, követ vagy bronzot, új lakóhelyet megmásult egyéniségünk számára, más házat, mint az él?k házai; De a házat nem a gazdája építteti, nem lehet olyan, a mint a milyennek ez kívánná. A mecénás ízlése nem tapad a m?höz. M?vészek készítik, a kik talán nem is ösmerték az elhunytat, vagy a kik el?tt ? közömbös vala. És jól van ez így. Az a halott, a ki odalenn fekszik, nem az az egyéniség többé, a ki éltében volt, az él? jellemzése tehát nem lehet jellemzése a holtnak. Mi tehát a m?vészi sarkpont abban a processzusban, a mid?n az építész vagy szobrász elméjében lassankint kialakul a m? képe ? Ha igazi m?vész, úgy a m?ve csak visszhangja lesz annak, a mit lelke húrjain a halál és a temet? gondolata kelt. Nem-e ilyen a Mediciek sírja is? Mit fejez ki, kit jellemeznek e hever? férfi- és n?alakok? Kinek életrajzára céloz nak, kit dics?ítenek? Medici L?rincet talán? De mi volt Medici L?rinc egyénisége Michelangelo lelki élményei közt, hogy ?t dics?ítené? Múló emlék, a küls? világ egy bár fényes, de parányi jelensége, Azt az óriást, a ki egy egész világot épített önmagában, meg nem ihlette: Michelangelo a puszta campagnán kószálva s a próféták zord könyveit olvasva formálta magában a halál szimfóniáját. E hideg k?formák el?tt állva mindig az az érzés járta át a lelkemet, hogy a halál nagy páthoszához soha él? ember gondolata közelebb nem férk?zött, mint ez a géniusz. A mid?n ez a felséges búvár leszállóit e feneketlen mélységekbe, vájjon szüksége volt-e a Mediciek emlékére, hogy az megihlesse ?t? Soha. A ki a halált nem érezte él? lelkében, ehhez hasonlót az nem teremthet.

 

 

Így lesz a temet? nagy megnyilatkozásává a leghatalmasabb emberi páthosznak. A síremlék egy m?vésznek a halálról való érzését foglalja látható formába. De ez az érzés szertelen nagyságában világosan meg nem fogható, pontosan meg nem határozható : sejdítés, köd. Ki tudná szigorú formákba rögzíteni azt, a mi biztos határ nélkül való ? A nagyerej? is csak közeledhetik feléje, csak elmosódott daguerrotipet adhat róla. De k? és bronz biztos és határolt fonnák : miként alakítsa a m?vész, hogy kifejezze vel?k ezeket a kialakulatlan érzéseket ?

 

Az építésznek vannak obeliszkjei, oszlopai, párkányai, falai és oromzatai. Mit kezd az obeliszkkel, a mely érzéstelen geometria ? Mily terhet rakjon oszlopaira, hogy azok ott állhassanak ? Talán tet?t, párkányt, vagy oromzatot ? De mit keressenek ezen a helyen olyan épülettagok, a melyek a gyakorlati életnek céljaiból születtek meg? Nem volna-e irónia az él?k- köznapi életér?l beszélgetni a holt ember pihen?helyén? Nem volna-e ez a leg-sivárabb köznapiasság, a halál hatalmas páthoszának megöl?je ?

 

Az építész, ha lelke képes a temet? páratlan hangulatát magába szívni, messzi elveti magától a piac e formáit. Velük ezúttal semmi dolga sincs. Formáit ezúttal nem vezetheti le a gyakorlati cél követelményeib?l, mint egyéb alkotásainál. Neki azt a hatalmas érzést kell kifejeznie, a mit szivében a temet? pá-thosza. keltett. Csak egy vezetheti: a hangulata. Mint egy zsarnok, úgy rendeli alá ennek- az egyetlen vezet?elvnek fantáziája. minden formakészletét. Új tagok támadnak, távolról sem hasonlók azokhoz, a melyek az él? emberek hajlékait díszítik. Megfejthetlenek és céltalanok magukban: egyetlen feladatuk, hogy összevéve a legnagyobb kérdésr?l szóljanak a többi emberhez. Vagy legalább arra hangolják, hogy fogékony legyen a temet? tartalma iránt.

 

 

És mit kezdhet az él? formák mintázásával foglalkozó szobrász ? Lehet-e reális ott, a hol semmi kézzelfogható sem adatik ? Utánozhat-e k?vel, bronzzal valamit, a mit csak homályos érzésünkkel sejdítünk ? Állítson-e monumentumot egy egyéniségnek ott, a hol minden egyéniség megsz?nése bizonyíttatik ? Utaljon-e képben a megholt cselekedeteire, jellemére, tehát olyan dolgokra, a melyek csak a többi ember emlékezetében élnek, de a nagy univerzumban nyomtalanok? Ha így cselekednék, talán derekas, de köznapi munkát végezne, a mely nem lecsapódása a temet? nagy páthoszának. A szobrászt is csak az vezetheti, a mi az építészt : a hely hangulata. Az ? formáinak is csak egyetlen feladatuk lehet: a legnagyobb kérdésr?l szólni a többi emberhez. Vagy legalább arra hangolni ?ket, hogy fogékonyok legyenek a temet? tartalma iránt. Nemcsak a talentum erejét?l függ itt minden: az ?szinteség a dönt?. Okoskodva és lassú korrektúrákkal formálva ily m?vet : kiszámított munkánál egyéb nem születik meg. A ki a temet? páthoszát nem érzi, igazán kifejezni sohasem fogja. Más világ az, teljesen elkülönített az él?két?l: nem mindenki tud abba belemélyedni, nem mindenki érzi meg a tartalmát. Tudjuk, hogy e sorok nem adtak semmi kézzelfoghatót. Csak azok számára íródtak, a kik bele tudják ringatni magukat a temet? nagy melancholiájába. De a ki elsétálgat a temet?ben, kap ott kézzelfogható formákat is: ezer és ezer síremléket. Hogy közelebb hozzuk a kérdést olvasóinkhoz, három új és m?vészi síremlék képét közöljük itt. Az egyiknek szerz?je Donáth Gyula, a másodiké Kallós Ede, a harmadiké Margó Ede szobrász és Márkus Géza építész. És figyelmeztetjük a szemlél?t arra, hogy tekintetét éppen e m?vek impon-derabiliáira függeszsze. Donáth m?vén ne a témát nézze, ne azt, hogy íme egy géniusz eloltja, az élet fáklyáját. Hanem nézze a rendkívüli attit?döt, a szokatlan fordulatot, a mely az izmokon és az egész mozdulaton általvillan és megérteti velünk, hogy valami rendkívülir?l, a közönséges eseményeken felülemelked? momentumról van szó. Kallós m?vén pedig tekintsen leginkább a herma-f? messzinéz? szemébe s szívja magába e rejtélyes pillantás delejét. E szempár szinte túltekint értelmünk horizontján is. A ki megérzi e tekintetet, annak sokat, de bet?kkel ki nem fejez-het?t fog az mondani. Ez a plasztika privilégiuma. A harmadik síron pedig nézze meg, mint n?nek ki e k?formák a földb?l, gyakorlatias ok nélkül, pusztán azért, hogy szokatlan komoly tömegükkel, vonalaikkal belénk oltsák a rendkívüliség pathoszat. Miért öltöttek éppen ilyen formát a k?tagozatok? Nem lehet ezt formálisan elemezni. Érzés dolga.

 

Sok érték rejlik e m?vekben. Megérdemlik, hogy elmélyedjünk beléjük.

 

LYKA KÁROLY

Forrás:

M?vészet, Szerkesztette: Lyka Károly  Második évfolyam, 1903    |   Els? szám    |    p. 38-45.

http://www.mke.hu/lyka/02/muveszet_02_temeto.htm

Új Ember, 1979. október 7.

http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/tima_544.html

MTI – kulturpart.hu

http://www.kulturpart.hu/zene/16175/rekviemek_halottainkert

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1132 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva