Avi Ben Giora. : A Szinájban 15-16.

*

15.

 

Péntek reggelre összeállt már minden. Lázban égett az egész banda. A fontosabb melókat megcsináltuk, vagy legalább előkészítettük, hogyha visszajövünk, akkor ne kelljen sokat bíbelődni az újraindításnál.

– Mikor indulunk? – ostromoltak a többiek.

– Fogalmam sincs. Csak azt tudom, Meni meg fog nyúzni, mert én biza nem voltam lent Éjláton vásárolni. Van két bitang 25 literes kaniszter, amit fel lehet tölteni vízzel és sziruppal. Az egy darabig elég.

– Nem mondod komolyan, hogy egy deci sört nem vettél az útra – estek nekem.

– De igen. Négyig nyitva van még minden, ne majrézzatok. Veszünk lent Éjláton, ami még hiányzik. Legalább nem leszek azzal megvádolva, hogy teljhatamúlag magam döntöttem és költöttem. Na de tudjátok mit? Keressük meg Menit valahol, gondolom, az étteremben van, és vegyük rá, hogy ne húzzuk tovább az időt. Szervezés csodája ez az egész, de én vagyok a hunyó érte. Már tegnap este meg kellett volna állapodni abban, hogy hol találkozunk, és hánykor indulunk. Azt imádom az egészben, legyen az bármi is, hogy mindig improvizálni kell. Lehet, hogy ez a megszokott, de unalmas már. Gideon, te maradj itt, és gyűjtsd össze a hevrét, akik jönnek. Én eltűzök az étkezdébe, megkerítem Menit. Mire visszaérek legyetek menetkész állapotban. Pakoljatok fel, hogy azonnal indulhassunk.

Felpattantam a dzsipre, és mint ahogy az amerikai filmekből ellestük és megtanultunk, kipörgő kerekekkel hajtottam el. Kishíján összecsókolóztam az úton egy teherautóval, mert előztem egy előttem döcögőt, és szemből meg éppen jött egy másik. A sofőr az öklét rázta utánam és néhány keresetlen szava is volt, de mentem tovább. Beálltam a parkolóba, ami nagy feltűnést keltett. Ha látta volna valamelyik MP–s, nem úszom meg büntetés nélkül. Mivel nem volt sehol szabad hely, a nagyfejeseknek fenntartott parkolóban hagytam a kocsit de úgy, hogy tőlem se ki, se be nem lehetett megmozdulni. Becsörtettem az ebédlőbe. Péntek lévén kevesebben voltak, akik tudtak, azok már reggel leléptek, akik meg maradni voltak kénytelenek, inkább eltűntek már hűsölni az uszodába. A legtöbb baka, ha nem volt kötelezettsége, ezt tette. Eleve a bázison a kaja volt a legkevesebb. Mármint az időben való kaja. Mert a katona az mindig éhes, de utálja, ha az evés is időre és parancsra megy. A péntek az eleve egy laza nap, és ilyenkor a konyhások legnagyobb szomorúságára kell háromig nyitva tartaniuk. És persze, mikor jön ilyenkor a legtöbb baka? Nyilván három előtt tíz perccel. Nem neki kell utána leszednie, mosogatnia és estére terítenie, hacsak nem kiszúrásból vagy büntetésből a konyhára osztották bepéntektől. Mert bizony akkor az egész hétvégéje kaka. Akik eleve a konyhán kénytelenek dolgozni, elosztják egymás közt, hogy ki marad inspiciálni és ügyelni, hogy minden rendben menjen, és a beosztottaknak ő adja a parancsot. Cseppet sem kellemes neki sem, mert dacára, hogy csak az ukázt adja, ott kell mégis lennie. Meni éppen beszélgetett valakivel, miközben tömte magába a kaját.

– Bocs, hogy zavarlak, de fontos.

– Még pénteken sem lehet nyugodtan lenyelnem az ebédet? Mi a frász van megint, ami nem tud várni?

– Ne idegeskedj, csak egy üzenet. Ha végeztél, gyere, ahogy tudsz a körletbe a parkolóhoz. Ha tudsz, akkor siessél.

– Avi, mi a fenéért vagy te mindig ilyen sejtelmes? Nem tudnád részletezni egy kicsit, hogy most tényleg komoly–e a dolog vagy ráérek még tíz perc múlva is indulni.

– Indulni szeretnénk és rád várunk.

– Most akartok indulni, a legnagyobb hőségben? Nem vagytok eszeteken. Négy után max, de még akkor is meleg van. Meg akartok főni?

– Hadd ne részletezzem, mert az én hibám. Nem voltam lent vásárolni és az egész hevré persze meg akart lincselni, de megbeszéltük, hogy inkább előbb indulunk, és együtt vesszük meg, ami még hiányzik.

– Örvendek. A szervezés csúcsa vagy. Te hívod meg a körletet féligmeddig, és semmit sem rendeztél le, ahogy kell.

– Igazad van, de ne itt tárgyaljuk meg. Az idő megy.

– Van egy ötletem. Hol akarsz vásárolni Éjlaton? Csak a SEKEM meg a flancos szuperek vannak nyitva. Délben minden bezár, péntek van. A szuper az drága, tehát azt hagyd ki. A SEKEM félig kifosztva, de négyig nyitva. Találkozzunk a SEKEM előtt, ott várjatok rám. Akiknek nem jut hely, azokat majd én viszem magammal.

– Nekem jó. De négyig legyél ott, ha lehet.

– Ott leszek!

Szerencsém volt, hogy amíg bent beszéltem Menivel senki sem akart ki– vagy behajtani a parkolóba. Gyorsan kifaroltam és mentem vissza a mi körletünkbe. A két dzsip indulásra készen állt.

– Meni hol van?

– Jön majd utánunk. Akik nem akarnak most indulni, azok várjanak itt a közelben, őket Meni hozza.

– Mi az, hogy aki nem most akar? Mindnyájan most akarunk már menni. Meni jöjjön utánunk egyedül. Nem gondolod, hogy már mindegyikünk a kapunk kívül szeretne lenni?

– Jó–jó, de hogy megyünk le három dzsippel ennyien?

– Kicsit összehúzzuk magunkat. Na mindenki a kocsikra! – adta ki a parancsot Gidon.

– Hé, azért ne olyan hevesen. A kapuig valahogy eljutunk még anélkül, hogy Szimat úr, alias Smulik úr emberei ne vegyenek rólunk tudomást De utána? A kapun ki is kell menni és köztudottan a forgalomban max. négy ember ülhet egy kocsiban. Nem azt fogják elővenni, aki fent ül a kocsin ötödiknek vagy sokadiknak, hanem azt, aki vezet.

– Ugyan már, ne aggodalmaskodj – szólalt meg Sosi. – Akik most vannak szoliban, azok le se tojnak minket. Csak a kilépő érvényességét fogják nézni, az meg rendben van.

– Meggyőztetek, tudom milyen az, amikor mehetnékje van a katonának. De ha gond lesz, akkor szépen leszállnak a feleslegek, és megvárják Menit.

A három dzsip úgy nézett ki felpakolva a cuccokkal és az emberekkel, mint valami vásári batár, nem mint harci jármű. Már ki akart tűzni a csapat, amikor valaki megszólalt.

– Kéne egy walki talki is, ha gubanc van, akkor legyen valami összekötetésünk is egymással.

– Mi a francnak? – torkolták le többen is. – Jó, hogy a nagy géppuskát nem akarod állványra tenni a dzsipek orrába.

– Tényleg – jutott eszembe. – Egyáltalán hoztok fegyvert magatokkal?

– Minek és kinek? Kirándulni megyünk, nem gyakorlatra.

– Nem egészen. Akinél nincs fegyver, az azonnal menjen vissza érte. Elvégre szabadságra sem fegyver nélkül mentek. Elég egy tár, nem kell az összes.

Mindenki húzta a képit, de egy szó nélkül visszamászott mindenki az M–16 fegyveréért. Sajna ezek is helyet foglaltak, de mit volt mit tenni. Végre elindultunk. A bázis a megszokott pénteki kihaltságban leledzett. Minden kihalt és néptelen volt.

– Meninek nem kéne szólni, hogy ne keressen senkit sem?

– Nincs rá szükség. Írtam neki egy cetlit és az ajtajára tettem.

– Juvál, ha nem lennél, ki kéne találni – helyeseltek többen is.

A kapus átvizsgálta unottan a papírokat.

– Hova mentek így, mint az esküvői menet? Csak nem a tengerre?

– Hová máshová?

– De jó nektek! Én estig itt főhetek. Csak holnap jutok talán le.

– Ne szomorkodj. Holnap már te is élvezheted.

– Az igaz, de nem biztos, hogy lesz, aki levisz majd.

– Súgok valamit – fordultam az őrhöz. – Csak mert nem szívóztál, hogy hányan ülünk egy kocsin; ha reggel hétkor ott vagy az étkezde parkolójában, akkor egész biztosan le tudsz menni. Két nagy busz is viszi le az embereket Éjlátra a strandra. Csak legyen rendes eltáv papírod, mert ki tudja, ki lesz az ügyeletes. Ha Smulik bent van, akkor igen csak kell, mert az a kedvenc időtöltése ilyenkor, hogy a buszról szedi le azokat, akiknek nincs papírja eltávra. Kösz az infót és a jó tanácsot.

 

 

16.

Nem minden nehézség nélkül, de sikerült levergődnünk Éjátra. Hatalmas feltűnést keltettünk a három felpakolt dzsippel, és ahogy helyet foglaltunk rajtuk. Aztán leparkoltunk a SEKEM előtt. Mindenki úgy nézett ki, mintha nyakon öntötték volna egy lavór vízzel. Totál elázva az izzadságtól.

– Na eddig megvolnánk, nagyjából – jelentettem ki kissé megkönnyebbülve, mert bizony magamban ideges voltam, hogy eleve hogy jutunk le így megrakva és emberekkel még megspékelve. – Ki akar bemenni vásárolni?

Persze mindenki szeretett volna, de látva a pénztárak előtt kígyózó sorokat, egymásra kezdtünk mutogatni.

– Na ez így nem megy! Húzzunk sorsot – javasoltam –, de előtte írjunk egy listát.

Elékerült egy pakli gyufa és háromnak a fejét letördeltük. Akik majd a fejnélkülit húzzák, azok mennek be izzadni.

Jigál, Gidon, és Dália húzták ki a fejetleneket.

– Jut eszembe, mit irtatok Meninek, hol várjuk? Remélem nem ezt a parkolót?

– Miért, mi bajod van vele?

– Nekem ugyan semmi, de ha nem vennétek észre, mi vagyunk a fő attrakció. Utálom az MP–t, és ezeket biztosan nem tudjuk majd elzavarni vagy „lekenyerezni”. Nem szeretném, ha akár egy is idetolná a képét.

– Ugyan Avi, ne aggodalmaskodj. Ki fog ebben a rohadt melegben itt inspiciálni? Ha meg még is akadna, semmi szabálytalan nincs három felpakolt dzsipben. Minden papírunk rendben, elmehetnek oda, ahová gondolom.

– A fene egye meg, most majd itt szobrozhatunk, amíg Meni megjön. Itt még fürdeni sem lehet, hiába van itt a tenger az orrunk előtt.

– A strand viszont nincs messze. Száz, kétszáz méter kutyagolva. Mi lenne, ha most négy ember elmenne egy órára, és utána mehetne a következő turnus.

– Efi, a javaslatod jó. Akkor hoci vissza a gyufát, és húzzunk sorsot.

– Állj! Akiket most kisorsolunk, az a második turnus lesz. Először hadd menjenek azok, akik most bent izzadnak. Szerintem ez a fair.

Megállapodtunk, és mire kijöttek a kiválasztottak két teli kocsival, meg is lepődtek, hogy azzal fogadtuk őket, hagyják a „szajrét” ránk, menjenek le, fürdeni.

– Most van fél kettő. Negyed háromra gyertek vissza, hogy mehessen a következő turnus. Négyig, remélem mindenki sorra kerül majd.

– Amit Menitől mi kapunk, azt nem tesszük kirakatba – csacsogta Dalia.

– Én tartom a hátam, ne aggódjatok. Tudom, én vagyok a szervezés csodája. Szeretek improvizálni.

Az első csoport el is indult a strand felé, mi meg javaslatomra nekiálltunk csoportosítva, tervszerűen pakolászni.

– Így legalább tudni is fogjuk, mi hol van. Az első tragacsra tegyük a sátorlapokat és az edények egy részit. A másodikra a felszerelést, a kaját és két hűtőt, ami az aksiról megy. Ami marad, az a harmadik dzsipre, illetve Meni dzsipjére megy.

Szétválogattunk mindent. Ezek a kocsik úgy voltak kialakítva, hogy az oldalukra ládákat helyeztek el, a felszerelések szállítására. Minden centit ki kellett használni, hogy minden elférjen, és utána le is lehessen zárni. Persze ezzel, hogy ki–be pakolgattunk, még népesebb csoportnak keltettük fel a figyelmét. Éppen jött vissza az első „turnus” a strandról, nyomukban az MP–vel.

– Na mit mondtam, a franc aki megeszi. Itt hozzák a „vendégeket” nekünk.

Furcsán festettek, mivel a két katonai rendőr teljes glancban–flancban volt, míg akiket kísértek, fürdőruhában, hónuk alatt szorongatva a „mundért”.

– Miben lehetek segítségükre az uraknak – fogadtam őket, teljes nyugalmat erőltetve magamra.

– A te katonáid ezek? – bökött egyikük a díszes társaság felé.

– Igen! Mi velük a probléma?

– Nincs náluk semmilyen papír sem. A ruhájukat ledobálták őrizetlen a tengerpartra. Micsoda fegyelmezetlenség ez?

– Az, hogy nem volt náluk papír, az valóban fegyelmezetlenség, illetve figyelmetlenség. Amiért csak ledobálták a holmijukat az a másik, de ki lopná el a ruhájukat? Igazad van, mindenre gondolni kell manapság. Viszont mehettek volna eleve úgy is, hogy semmi sem árulta volna el azt, hogy katonák.

– Ne bizalmaskodj itt velünk, készítsed te is a papírjaidat, meg a többiek is. Magyarázni, meg ne nekünk magyarázz, hanem majd bent az őrsön.

– Kár a benzinért fiuk. Mi szabadságon vagyunk, és kirándulásra indulunk éppen. A papírjaink rendben vannak, és azért meg nem vonhatsz minket felelősségre, hogy mundérban vagyunk. Lehetnénk civilben is.

Átnyújtottam a papírjainkat a két bakának, akik belemerültek a tanulmányozásukba.

– Miért nem hordja a rangjelzését? – fordult az egyik felém.

– Nem látja jóember, hogy először is már nem tényleges katona vagyok? Másrészről meg szabadságon, eltávozáson.

– Próbáljon meg szépen beszélni velünk. Az, hogy továbbszolgáló és tiszt, nem jogosítsa fel magát, hogy így beszéljen velünk.

– Na ácsi gyerekek! Az nem rám tartozik, hogy ti vagytok beosztva szolgálatra, és péntek van, meg cirka negyven fok. De ha akarjátok, elkezdhetünk katonásdit játszani. Kezdeném azzal, hogy ha nem is egy fegyvernemnél szolgálunk, akkor is a felettesük vagyok maguknak, tehát megkövetelhetem a normális beszédet. Én tegeződtem eddig és viccesen beszéltem, de ha akarják, változtathatunk ezen.

Az egyikük valamit megérthetett, mert ránézett a társára, de az egy buzgó mócsingnak bizonyult és tovább folytatta.

– Nincs menetlevelük, hogy hova mennek. Másodszor egyedül magának jár a katonai kocsi, mint tisztnek. Harmadszor többen vannak a három kocsira, mint ami szabályos lenne.

– Mondja fiam. Maga most itt leckéztetni akar minket a melegben? Nem lenne egyszerűbb szépen arrébb állni, és nem bíbelődni holmi feljelentésekkel, papírokkal és még külön fáradoznia kellene, hogy beszállítasson minket a bázisukra, ahol a főnöke biztosan a francba kívánná magát a buzgóságával együtt. Higgye el, én már régi baka vagyok, tapasztalatból mondom, de nem akarom befolyásolni, csinálja, ahogy akarja.

Közben nagy port kavarva, beállt mellénk egy másik dzsip, amiről Meni kászálódott le.

– Titeket nem lehet egy percre sem egyedül hagyni, mindjárt valami balhét csináltok?  – dohogott.

Az MP–s előadta a történteket úgy, ahogy történt, de most persze látva, hogy két tiszttel áll szemben, azt hangsúlyozta ki, hogy az első „turnus” milyen fegyelmezetlenségeket követett el.

– Mondd te, hogy szoktál bemenni a tengerbe fürödni? Ruhástul? Gondolom nem, mert tiszteled annyira a katonai egyenruhát, hogy nem koszolod össze, na meg még szükséged van rá, hogy ne vizesben kelljen tovább utazni. Ami a fegyelmezetlenségüket illeti a katonáimnak, saját hatáskörömben fogok intézkedni. Uram, kellemes további szolgálatot és jó sabbeszt kívánok önöknek.

A két MP–s visszaadta az összes papírt, tisztelegtek Meninek és eloldalogtak.

– Pakoljátok fel magatokat a járgányokra és nyomás innét. Nem akarom a szabadság hátralevő részét holmi kis ugri–bugri katonai rendőrökre pazarolni. Avi, te egy vadbarom vagy, hogy Éjlát legforgalmasabb pontját választottad ki a találkozásunkhoz. Ezt megbeszéljük még. Rafi Nelsonig megyünk egyhuzamban, és ott maradunk éjszakázni is. Jellah!

 

 

  /folyt. köv./

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.