Kavyamitra Maróti György : Az Utazó

Két nappal az ötvenhetedik születésnapja után kezd?dött.
A születésnapról amúgy joggal állapította meg, hogy a legsavanyúbb íz? volt egész életében, pedig volt néhány szomorú születésnapja, mióta tizennyolc éve egyedül maradt és élt egy kicsiny, bérelt lakásban.
Kutya és macska nélkül.
Egyedül.
Mindenesetre ez a születésnap az átlagosnál is rosszabb volt, és nem csak azért, mert mindenki elfeledkezett róla, senki, egy árva szóval sem mondta, hogy valameddig még éltesse Isten, hanem mert a szokott életmódjánál is szegényesebb volt.
A férfi csekélyes nyugdíjból élt, abból fizette bérelt lakását (mióta elvált feleségét?l bérelt lakásokban élt), és ha váratlan kiadások jöttek, akkor az a tizenöt-húszezer petákja sem maradt, amib?l amúgy élni szokott.
És kevéssel a születésnapja el?tt az a váratlan kiadás bejött, így semmilyen születésnapozásra (ebéd, pezsg?, képeslapok magától-magának, torta) nem futotta.
Hagyjuk hát ezt a születésnapot, és haladjunk két nappal tovább!
Két nappal az ötvenhetedik születésnapja után elutazott a lánya, pontosabban visszautazott választott és új honába. Repül?géppel utazott természetesen, és a férfi kikísérte a repül?térre.
A férfi soha nem utazott repül?gépen, ami azt illeti, még a repül?téren sem járt soha, és most csodálattal figyelte lányát, milyen könnyedén intézi a dolgokat, mennyire otthon van a repül?téri tennivalókban; intézte, amit kell,  „becsekkolt”, vagy hogy?
Aztán a hatalmas eligazító tábla ragadta meg figyelmét, melyen gyakran változtak a legkülönböz?bb városnevek, ahová gépek indultak illetve ahonnan gépek érkeztek.
Komolyan mondom, gondolta magában a férfi, egyik-másik csak a mesékben létezik, nem gondolnám, hogy valódi helyek.
Eivissa, Assomada, Gozo, Tenerife, Antalya, Bagdad: ilyen meg még ilyenebb városnevek sorjáztak azon a hatalmas eligazító táblán.
Aztán a gép elrepült lányával – hosszan, olyan hosszan nézett a gép után, amíg csak lehetett -, sóhajtott egy nehezet, kicsit párás lett a szemüvege, és elment a rossz illatú, soha egészen ki nem szell?ztethet? bérletébe. Ez a lakás nyaranta, mikor koradélutántól akár este kilencig – naplementéig – sütötte a nap, elviselhet?, élhet? volt, ám októbert?l – amikor már hat után elkezdett sötétedni – valóságos kelepcévé vált. Tévéje nem volt, az áramfogyasztáson spórolni kellett, így hát októbert?l februárig ült egy fotelban a férfi, és nézte sivár szobája egyetlen világító tárgyát, az akváriumot. Így élt: tévé, kutya, cica nélkül, homályos szoba homályos árnyai közt.

A következ? napokban vissza-visszatért a repül?térre: sokáig nézte az útbaigazító nagy táblát, ahol újabb meg újabb ismeretlen, de gyönyör? városnevek bukkantak föl. Egy hét múltán már nem is volt egyéb programja: munkája, fontos dolga nem lévén, minden napját a repül?téri váróban töltötte.
Két zsemlébe parizert tett, azt délid?ben megette, és aztán majdnem sötétedésig kint maradt.
Sötétedés után hazament, bebújt a hideg betonágyba, és álmodott: repül?utakról, messzi városokról, északiakról és délvidékiekr?l; gyakrabban délvidékiekr?l, a szobában úgyis elég hideg volt. Az óceán partján játszadozó tigrisekr?l álmodott az öreg, meg ismeretlen, egzotikus ételekr?l.

Egy nap a légikiköt?ben találkozott Nagyvilági F?cs?vel, aki megszólította, meghívta egy kávéra. És sokáig, elmélyülten, hosszasan beszélgettek a bárban, aztán egymás kezébe csaptak: a megállapodás létrejött.
Immár csak id? kérdése volt, hogy az Utazó repül?re szálljon.

Az els? egy-két alkalommal még – mi tagadás – elszorult torokkal lépett be a repül?tér hatalmas várójába, és óvatos félszegen lépkedett a m?márvány padlókockákon, de aztán hamar otthonossá vált.
Néhány hét telt el, és – mert a Nagyvilági F?cs? alaposan ellátta ?t munkával, átlagban másfél hetente jelentkezett új megbízással – már oly könnyedén intézte az ügyeket ott a reptéren, de az idegen városok repterein is, mintha világéletében ehhez szokott volna.
Lassan megismerte az összes jegyellen?rz? kisasszonyt, megismerte a légikisasszonyokat is, s?t rövidesen jó néhány pilótával is tegez? viszonyba került.
Az sem volt már ritka, hogy egy-egy kapitány meghívta a parancsnoki fülkébe; hovatovább a parancsnoki fülkék is elveszítették varázsukat, szinte megszokottá váltak.

Ami viszont egy pillanatig nem vesztett varázsából, az új meg újabb Városokkal való találkozás izgatott öröme volt. Eleinte csak európai – mondjuk így: közeli – városokkal és városok nevezetességeivel ismerkedett meg az Utazó, mert Nagyvilági F?cs? méltán látta, hogy lassan kell haladni, hogy nem lehet azonnal rázúdítani a sosem utazott Utazóra a világ minden újszer?ségét, még belekábulna, vagy öreg, beteg szíve egyszerre fölmondaná a szolgálatot.
Ám aztán, néhány hónap múlva, tágítani kezdte F?cs? az Utazó látkörét.
Következett Közép- és Dél-Amerika: és repült az Utazó a szép nev? Veracruzba, a mesebeli Huehuetenangóba, a guatemalai Santa Rosába.
Meg Rióba, persze, Rióba is.
Néhány hónapig úgy kapta a megbízatásokat, hogy Latin-Amerika fel?l Afrikához közeledjék (így repült Madeirára meg Porto Santóra), aztán egyetlen merész húzással a Nagyvilági F?cs? immár afrikai megbízásokkal látta el: és elröpült az Utazó Marrakechbe, Loméba, Lusakába, egyéb furcsa helyekre.
És látta az Utazó Acapulco mellett a nevezetes Süvegcukor-hegyet, tetején a monumentális, tárt karú Krisztus-szoborral; és evett acarajét Montevideoban, ahol ezt az ételt minden utcasarkon árulják.
És megnézte Genova mellett a híres Kék Barlangot, és látta a bogotai Theatro Municipialban a Bohéméletet, Verdi csodálatos operáját. És még mi mindent, mi mindent látott az Utazó!

A nagy, sarki ABC-ben, ahová évek óta járt vásárolni, külön pult és pultoslány volt a hentesáruknak, külön a zöldségesnek, és a dohányárut meg a pénztáron túl, lényegében a bejárati ajtónál árulták, így hát az Utazó gyakran négy helyen egymás után mesélt, amikor érdekl?dve kérdezték, hogy miért nem volt néhány napig vásárolni.
Eleinte titokzatoskodott, hisz esküje kötötte, de aztán elmondott ezt-azt, már amennyit lehetett. Mesélt a messzi városokról, ahol épp járt, nevezetes, csodálatos, mesebeli helyekr?l, és a pénztáros, a felvágottas, a zöldséges, meg a dohányárus hölgyek ámulva hallottak olyan utakról, melyekr?l álmodni sem mertek.
Gyakran látott az Utazó az ABC-ben egy kedves fiatal párt, kik szintén megálltak olykor, és belehallgattak történeteibe. A lány – nagyon szép lány volt ám – tágranyílt szem? odaadással hallgatta az Utazót; a fiatalember meg egyfajta csodálkozó-ironikus mosollyal ajka körül. Ez a mosoly kicsit zavarta az Utazót, nem tudta pontosan a mosoly jelentését: kételkedést fejez-e ki, avagy lenézést, mely abból fakad, hogy a fiatalember járt már azoknál a csoda helyeknél csodálatosabb helyeken is.

Egy nap az Utazó meghallotta az ABC-ben, hogy a párocska utazásról beszélget, utazásról, melyre rövid id?n – tán napokon – belül sort kerítenek, és amely út Ghánába fog vezetni.

A fiatalember egyszerre otthagyta kicsit a párját, odébb sétált cigarettát venni, az Utazó pedig kedvesen megszólította a lányt: „Ha Ghánába utaznak, el ne mulasszák a szerengeti nemzeti parkot megnézni! Képzeljen el kisasszony egy majdnem 30000 négyzetkilométernyi szavannát az óceán partján, mindenféle furcsa fákkal, embermagasnyi f?vel. És az óceán partján játszadozó szelíd tigrisekkel…”
A lány látható érdekl?déssel hallgatta az Utazót, ám a fiatalember már jött is vissza, és meghallotta az öreg utolsó szavait.
„Mi van?” – kérdezte rekedtes, kemény hangon.
„Semmi.” – válaszolt az Utazó. – „Csak épp a szerengeti parkról meséltem a kisasszonynak, hogy el ne mulasszák megnézni, ha Ghánába mennek.”
„A szerengeti nem Ghánában van, hanem Tanzániában, bácsi.” – mondta a fiú keményebben, mint akarta. – „ És nincs tengerpartja, csak a Viktória tóval határos. Különben meg” – f?zte még hozzá -, „Afrikában nem élnek tigrisek.”
„Nem, nem.” – mondta az Utazó. – „Pontosan emlékszem: ott van Accrától északra a park, majd 30000 négyzetkilométeren terül el, hisz jártam ott, nem is egyszer….”
„Maga bátyám, nem járt sehol, amennyire én gondolom; mindenesetre a ghánai szerengeti parkban biztosan nem, mert az Tanzániában van.”
„Hát szerintem nem. De lehet, hogy rosszul emlékszem.”
„Sehogy sem emlékszik, mert nem járt maga bátyám se Tanzániában, se Ghánában. Na, menjünk!” – fordult a fiatalember a lányhoz, és elindultak az ajtó felé. Az ajtóból a fiú még visszafordult, és azt mondta:
„És Afrikában nem élnek tigrisek!”

Az öreg hazabaktatott; kiszáradt a torka meg a szája, hát megivott egy pohár hideg vizet, és attól összeborzongott. Hamarosan emelkedni kezdett a h?mérséklete, belázasodott, fázós reszketéssel izzadt a hideg ágyban, és sokáig nem jött álom a szemére.
„Még hogy én ne tudnám, hol van a szerengeti?” – dörmögte. –„Hisz a saját szememmel láttam.”
Lassan, nehézkesen elszunnyadt aztán, és az óceán partján játszadozó tigrisekr?l álmodott az öreg, meg ismeretlen, egzotikus ételekr?l, amiket ott evett, a ghánai szerengeti nemzeti parkban.

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.