A boldogság napszínű falak közt tapogatja meztelen álmait, színevesztetten erek hálójába rémül a szív. Hallgat odabent, a szűk ketrecében tétova lüktetéssel vár, hátha zajra lép odakinn a rátalálás. Sorsok orkánná dúlt szelében erős karóra feszül a lélek, krisztusi az érzés, krisztusi a fájdalom, kapaszkodik, fogja, szorítja, pillevillanások keringnek körülötte, mint hulló szirmok az ősz álomra csukódó szemében.
Szeret, nem szeret, jön, megy, nyit, zár, lent, fent, kint, bent, kapaszkodó nélküli álomzuhanás a semmibe, a végtelen kékbe.
Míg él a pillangó és benne az álom, addig remélhet, lélegezhet szelídje ennek a rút világnak, ki vaddá lett, eltévedve önmagában. De a lepkét tű hegyére vágja a nincs-megbocsájtás könyörtelen ítélete, bábozódó csendbe font magánya beleszédül a hallgató világ méhébe.
Roppan a szárnya, nincs már álma, rétre takart zöldben vergődik a pillangó utolsó násza.
Égő könnyek parázslanak valahol két tenyérben, apró kezecskék kérnek, kérnek. Egy szakadt pillanattá nyújtózó árnyék, arcukra csókolja a reményt, Isten lehet talán, vagy csak egy képzeletnyi, játszi fény. Bennük születő álomarc, fehérlapra rajzolt kusza vonalak. Ágyuk felett feszül halk sikolya, keresztet tart térdre borulva az égboltra.
Tagad a világ, tagad az élet, már csak álmaikban keringőzik a fény a fénnyel.
Nyáresti égbolton a tiszta hold felhők közé ágyazza magát, csupasszá vedlett alatta a feslett lelkű világ. Zuhanó tűzkarikák égetik testét, hegek, sebek, hegyekről legördülő súlyos kövek. Sír a táj, fáj a táj, nehéz tartania már önmagát. Földön menetelő álomIstenek kiásnak, temetnek, árván hagyott szív-barlangokba titkokat rejtenek, bújtatnak, elárulnak, a félelem nem ismer határt, nincs kegyelem, nincs feloldozás.
Hazug a glória, hazug a dal, húrok nélkül hegedül egy álomlány ezüstfény vonóval.
A nő karjaiba zárja apró szentjeit, öleli őket, nem enged, nem kér, csak szakítja magáról a bőrére tapadt szerelem fájdalmas öleléseit, a szájára hazudott csókok íztelen emlékét. Ígéret szelencéjébe zárt könnyeket rejt két kezébe, és mesél, a varázslatról, a csodákról, Dorothy hajába kapaszkodó szélről, a Madárijesztő lüktető szívének daláról, a sárgaköves úton botladozó szeretetről. Pedig tudja már nincsenek csodák, Ózok sem nőttek fel a meséken túlra, a szivárványhidat felégette a rózsaszín álmodozás, hiába lapozna, a sötétség az összes színt ellopta.
Álomport hullajt öléből az éjszaka holdasszonya, mesék nélkül alszik el lába alatt a remény kóbor angyala.
Öles fát öltöztet az elszáradt kéreg, alatta üldögél egymagában a hiány, ő is vár, napok, hetek, évek, közben elmosódnak az arcok, sárgulnak a fényképek. Valamit visz a víz, sodor az ár, hullámokba kapaszkodik a leguruló napfény, de az egész, mint teljes szép eltörött, és félig üres lett, amely egyszer már félig megtelt. Bontatlan marad minden titok, a hold sem kerek, lehullott fényét széthordták vércseszárnyú hajnalok.
Álomöböl mélyén hallgat az est még, nincs aki fogná fényre nyíló tenyerét.
Művész formázza múzsáját, a költő papírra íveli sóhaját. Szem, száj, test, lélek, ihlet nélkül húzza magára rongyait, a zuhanástól való félelem újabb áldozatot követel. Reszket a koldus-nyár, elbúvik az ősz, tépi, tapossa a csontágakat a bakancsban lépdelő agg telelő. Az égre merészkedő bárányok szelídülve hallgatnak, a rendben káosszá nőttek a szavak. Gúzsba csomózódik a szívdobbanás, farkasokká vadult őrzők állnak az úton, kezükben az ítélet, minden kék-születés magában hordozza a fekete-halált. A kezdetben ott dallamozik a vég, vigadva tort ülnek az Istenek, elszakadtak az átmenet vékony szálai, a hiába könnyek a szükülő retina mögé reszketnek.
Magzatmagányba tekeredik a köldökzsinór, ringató méhbe rekedtek a meg nem született álomgyermekek.
Táncos csillag-szálak fonják körbe a szótlan jelent, a feloldozás harangjai is elhallgattak, szoborrá vésődött a ma, nem mozdul, nem szól. Fényév távolságra tán’ még nem dúl a harc, nincs háború, a kés sem csillan az asztalon, a vér kristálytiszta vízzé válik, nincs fáj, nincs magány, és a kút sem oly lélekveszejtő mély gödör. Mert a lélek remél. Mert akar.
Valahol ott az álmokon túl, túl messzi, túl az Óperencián, túl talán egy másik álom ringató partján.
Fakul az itt, élesedik az ott, vastag kontúrjában zokog a tudat, nincsenek szárnyak pedig úgy akarná, de már nincs hová futnia. Eltűnik a föld a lába alól, körülötte haldoklik az estvilág, az út nem vezet már sehova, ami kint volt eddig, az lassan bezáródik, vagy örökre kint marad a reggel ködében összeomolva.
Ín reccsen, csont roppan, irgalom nélkül feszül a lélek a keresztfán, átfolyik rajta a fény, kékmadár repül felette, szívén seb, és csak reped, reped …reped…
tán’, ha vannak még csodák, egyszer majd befoltozza a vérző réseket egy arra bolyongó álomIsten …
Legutóbbi módosítás: 2009.08.11. @ 10:47 :: Szilágyi Hajni - Lumen