Sonkoly Éva : Régi tollal

A toll régi volt, erezett, famintázatú.*

 

Egy fiókban pihent szerényen, pedig ha kinyitották, mindent tudott. Látványnak is szép volt, csillogó arany hegyével, s volt még rajta valami arany pánt, meg egy szélesebb rész is, amelynek a végén kicsi arany golyó pergett. Ezzel állítólag jól illeszkedik a zsebekhez, de nem értette hogyan, mert ilyen még soha nem történt vele.

Egyelőre várt a fiók mélyén. Pedig szeretett nyomot hagyni a papíron. Szívesen írta azt a szédítő S betűt, meg a szépen díszített J-t is szerette. Mindkettőt olyan érdekesen kellett formálnia, ahogy a kéz vezette. Az a kéz, amelyet már jól ismert. Az S-nek több kanyarodása volt, mint amit más, közönséges tollak tudtak. A J különösen szépen ívelt, dőlt, majd végső formát kapott.

Mielőtt idekerült, az üzletben hallott némi lúdtollakról.

— Mit tudhatnak azok? — gondolta.

Aztán figyelt, s kezdte irigyelni őket. Kódexeket írtak. Nem tudta mi az, de olyan különösen hangzott, s elismerően. Már másként gondolt azokra a tollakra.

— Régen volt — mondták. Milyen rég lehetett? Nem tudta, csak gondolt rá.

Ő is régen vár itt a fiókban, de az azért régebben lehetett — erre jutott.

Egyszer valami tűrhetetlen, nyávogás-szerű hangot hallott. Azt mondták, megszületett, meg hogy egészséges.

Akkor őt is elővették, holmi adatokat, neveket írtak vele. A név, az tetszett. Benne volt az a kanyargós betű, amit úgy szeretett, így vidáman suhant a papíron.

Ezután évek teltek el magányosan.

— Kiszárad a tintám! — morgott magában, s az üveget nézegette, amelyben a tinta volt. — Remélem, jól lezárták! — pislogott álmosan, mert aki haszontalannak érzi magát, elálmosodik.

Egyszer aztán eljött az ő napja is. Elővették a dobozból, kitisztították. Arany részei csillogtak, boldog volt.

Szétnézett. Kilátott az ablakon, hó fedett mindent. A másik szobába vitték. Feldíszített karácsonyfa alatt szép csomagba került.

— Nem hiába vártam! — örvendezett.

Nemsokára apró kezek bontogatták dobozát. Nagy, kék szemek nézegették. Megriadt.

— Egy kislány! Jaj! Mit fog írni velem? Még olyan kicsi. Nem tudja majd úgy formálni a szép betűket, ahogy én szeretném! — ijedezett. Aztán megnyugodott. Visszatették a dobozba, s elrejtették egy másik fiók mélyére.

— Majd pár év múlva az iskolába is elviheted — hallotta —, addig itthon megtanulod használni!

Csend lett.

— Megtanulja! — bizakodott a toll.

Az az időszak érdekes volt. Könnyű kis kéz fogta, másként, nem dőlt oldalra, ahogy már megszokta. Sokféle formában kellett nyomot hagynia a papíron. Kerek formákat próbált a kéz, majd elnyújtotta ezeket.

— Nem hiszem, hogy jól csinálja — gondolta, s dühében pacát ejtett. Akkor félretették. Ezután vigyázott, hogy mégegyszer ne történjen baj. Szerette ő a papírt, de ez olyan furcsa, vonalas volt.

Egyszer aztán kikerült a lakásból. Iskolába ment. Olyan középiskolába, amit gimnáziumnak neveztek. Az utóbbi szóról már volt fogalma, de hogy miért van középen, azt nem értette.

Azért mégis jó volt ide járni, sok új dolgot hallott. Írók nevét. Írók? Ezen elgondolkodott. Vajon, ha őt vennék kézbe? Nem lehet az, elhessegette a gondolatot, hiszen már nem is élnek.

Dolgozatot szeretett írni, gyorsan elkészült, s utána kis tulajdonosa pergette az arany golyót ott fenn. Vidám hangot adott, de a tanár, aki mindig hosszan sétált, nem szerette hallgatni. Pedig ez volt az egyetlen dolog, amivel felhívhatta magára a figyelmet. Meg a csillogásával, amit sokan megcsodáltak.

Mindig figyelt, mindent tudni akart. Szeretett iskolába járni.

Kortárs írók — hallotta egyszer. Ez érdekelte. Mégsem haltak meg mind?

Ekkor már nem volt olyan jó, ha valaki más, aki mindig ír…

Olyan kicsinek érezte magát. Valamit nagyon szeretett volna. Maradandó nyomokat hagyni.

Arra nem is gondolt, hogy a kis dolgok el is veszhetnek az életben.

Vele pedig ez történt, de az álmait valaki megőrizte…

 

Legutóbbi módosítás: 2009.08.24. @ 13:00 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 577 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"