Vadászi Árpád : Életmozi

Kórházi ágyon feküdt. Az ítéletet már néhány napja ismerte, az orvos a körülményekhez képest kíméletesen közölte vele – Fehér bácsi, sajnos nincsenek jó híreim. A betegsége nagyon el?rehaladott, úgy látszik er?sebb nálunk. Nem bírunk vele. A gyógyszeres kezelésekre nem reagál, pedig a legújabbakat próbáltuk ki. Nem tehetünk többet. Viszont megnyugtathatom, hogy fájdalmai nem lesznek – biztatóan megpaskolta az öreg májfoltos kézfejét és már a másik beteg felé fordult.  

Tudta ?, hogy nincs tovább. Már hetek óta komolyan készült rá. Nem csak úgy nagyjából, ahogy az embernek élete során sokszor eszébe jut, hogy majd egyszer meg fog halni, hogy egyszer majd ott fekszik valahol egy ágyon, egyedül, magára maradva, elmúlt élete felvillanó képein rágódva, sok mindent megbánva bel?le, és keservesen sajnálva, hogy vége, már semmi sem hozható vissza, semmi sem javítható, semmit sem lehet újra kezdeni. Nem, ez most más. Ez valóságos, ez már itt van, érezte hideg leheletét, hallotta egy meggörnyedt árnyék csoszogó, feltartóztathatatlan lépteit közeledni. Nem lehetett elkerülni, nem is akarta, csak szeretett volna a fényb?l a sötétbe méltósággal, félelem nélkül átlépni.  

Kint az égen éppen most zajlott a nagy kozmikus m?szakváltás. A nappal sietve kapkodta össze motyóját, rohanvást gy?jtötte magába napközben b?kez?en szétdobált fényét, néhány siet?s mozdulttal ledörgölte az égr?l és a felh?k aljáról a fehér, a vörös, a rózsaszín, a bíbor ezernyi árnyalatát. Az este már az ajtóban toporgott idegesen, kezd?dött az ? munkaideje. Megfontolt, komor kedv?, sötét tekintet?, régi szakemberként nem nagyon szerette a nyikhaj, csupa der?, optimista nappalt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is id?ben és rendben adta volna át a m?szakot. Most ? következett, itt volt az ideje, hogy kimérten, pedánsan felakassza a hivatali helyiség fogasára fekete kabátját. 

A kórteremben nem gyújtottak villanyt, a sötétség már betelepedett az ágyak közé, elvette a tárgyak kontúrjait, könny? fátylak mögé kényszerítette a szoba berendezését, és a falak közé szorult betegeket. A takarók, párnák fehér huzata világított csak, de ez is elég fényt adott Fehér bácsi számára, hogy fáradt, visszeres lábain csendesen visszasétáljon élete útján amilyen messzire csak képes volt, amennyire idejéb?l futotta.  

A szürke derengésb?l egy hároméves kisfiú alakja bontakozik ki, hatalmas sárga labdával a kezében. Úgy érzi az övé a legszebb, a legnagyobb az egész Balaton parton. Sokan hevernek a strand homokjában, az id? meleg, bár amikor ? leér a vízhez, éppen egy felh? mögé bújik a nap. Körülnéz, látja-e mindenki sárga kincsét, és elhatározza, olyan magasra hajítja, amilyen magasra senki nem képes, se a szomszéd Marika, se Robi, akivel egyébként is mindig vetélkednek, de még apa sem, aki pedig csoda dolgokat tud. Vesz egy nagy leveg?t, megfeszíti minden izmát, és a labdát az ég felé lendíti. Hihetetlen könnyedséggel emelkedik a gumi gömb, egyre távolodik a kisfiútól, úgy látszik, semmi nem tartja itt a földön, talán lyukat üt az égen, és kihullik a világból. – Egy ilyen ördögfiókától még ez is kitelik – mondaná anya, de egy csipetnyi pajkos, szeretetteljes mosoly azért ott játszana csillogó szeme sarkában. És abban a pillanatban, amikor a labda már nem emelkedik tovább, belepottyan az égi Balatonba, kibukkan a nap a felh?k mögül. De ezt a kisfiú nem veszi észre, úgy látja, hogy az ? csodálatos labdája egyedül, diadalmasan áll a leveg?ben, büszkén ontja a fényt a nap helyett, árasztja a meleget mindenkire, és kivételes kegyként külön végigsimogatja az ? rakoncátlan fürtjeit.  

Az emlékezet reflektorfénye most a koromfekete légópincébe hasít bele, kimetszve bel?le annyit, hogy látni lehessen azt a félelemt?l, éhségt?l, reménytelenségt?l félholt kamaszt, aki magzati pózba rándulva fekszik egy zsákokkal letakart mocskos ágyon. Napok óta nem evett, köhög, fázik, és iszonyodva hallgatja, ahogy a becsapódó bombák morzsolják a szomszéd ház tégláit, és a játszótér hintáira taszítják az egyensúlyukat vesztett magatehetetlen falakat. 

Felzúg az orgona. Ott állnak Marikával az oltár el?tt. A templom ablakán bezuhanó fény ezer színre szakad, és vidáman, fürgén szétgurul a padsorok között. Menyasszonyán gyönyör? fehér ruha van, csokor a kezében, az arca elé eresztett fátyol diszkréten takarja boldog, kipirult vonásait. ? is fess a sötét szmokingban, a násznépb?l jó néhány lány irigy Marikára, szívesen kapaszkodnának a menyasszony helyett most a v?legény jobb karjába, és hallgatnák együtt vele a pap ismer?s, mégis mágikus szavait: – Fekete Mária, akarod-e hites férjedül azt itt megjelent Fehér Károlyt……. 

Az es? hatalmas cseppjeivel hangosan veri a koporsó tetejét. A kopogás úgy hallatszik, mintha a halott dörömbölne belülr?l kétségbeesetten, így adva tudtára a körülötte állóknak, hogy ? még itt van, ? él, itt valami félreértés történt, szabadítsák ki innen, neki még dolga van az emberek között. A gyászolók nem mozdulnak, lehajtják fejüket, keser? emberkönnyeik együtt folynak végig arcukon a természet égi szeméb?l sírt bánatkönnyekkel. Fekete ruhában állnak, fejük fölé sötét eserny?ket feszítenek. A koporsó oldalán: Fehér Júlia élt 17 évet.  Nem lett volna szabad Julikát elengedni arra a kirándulásra. Meggondolatlanul kilépett a busz mögül, a dübörg? kamion akkor ért oda és elütötte. Azt mondják, rögtön meghalt, nem szenvedett. – Nem lett volna szabad elengedni! Istenem, nem lett volna szabad! – sikolt fejében egy hang némán.

Kifutott a film. Miel?tt Fehér Károly a kórterem sötétjéb?l átlépett volna a halál szurokfény? telkére, fejében még egy utolsó gondolat csinált helyet magának – Egy sakkjátszmában éltem az életem egyszer? gyalogként, hol fekete, hol fehér mez?re léptem. Nem tudom megnyertem-e a partit végül, de azt hiszem, becsületesen játszottam.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vadászi Árpád
Szerző Vadászi Árpád 98 Írás
Elhagytam az ötödik ikszet, mikor rájöttem, hogy a tollam viszket. Kiderült, ha vele a papírt vakarom, ha nagyon akarom a karom úgy lendül, hogy biztos lehetek benne szentül - mivel agyamban a hangya bent ül À“ amit leírok vele, rímmel lesz tele. Már sok mindent tollhegyemre tűztem, csengő-bongó szavakat szavakba fűztem, passzióként űztem, amit lebetűztem.