dudás sándor : Horgászat éjjel

A Tisza-hídon túl a járm?vekkel zsúfolt f?út elkanyarodik Debrecennek mi egyenesen tovább tartva, s jóval oldottabb benzinb?zben, nyugodt tempóban kerekeztünk tovább a Százlábún. Id?nk b?ven, sötétedésig akár kétszer is elérhetnénk a horgásztanyát, ami csak valami nyolc kilométer. El?ttem Bébé úr hórihorgas alakja enyhén hol jobbra, hol balra imbolyog, aszerint, melyik pedált tapossa éppen. Olyan tersánszkys figura, imádja a mókát, vidámságot. Kerékpárja csomagtartóján zöld vászontarisznya, es?kabáttal, horgászkellékekkel dugig tömve. A biciklivázra er?sített, hosszú, üvegszálas botok végei túlérzékenyen rezegtek.

Tekertük magunk alatt az aszfaltkígyót, futtattuk hátra a fákat – egyhangúan fogytak a kilométerek. Végre a szandai kanyarban felt?nt a Csollák-kocsma. Narancssárga falán nagy, hívogató mutatóujj, piros cserepes teteje felett, a magasban a közelít? alkony sugaraitól enyhén kipirult felh?lányok mosolyogtak csábítón. Betértünk.

Korsó szül korsót, a jó sör pedig szavakat ültet a szájba; elbeszélgettünk a különböz? halfogási fortélyokról, a hallé-f?zés titkairól. Emlékek, mesék, álmok, amiken továbblép az élet, hogy lépteinek nyomán új s újabb emlékek, mesék, álmok szülessenek. Csónakterhel?nek sem utolsó a frissen csapolttal tele has: ahogy a csónakba belelépünk, s azon nyomban el nem süllyed velünk a lélekveszt?, csak-csak felszínen maradunk hajnalhasadtáig, egyre könnyebbítve magunkon, s egyben a csónakon is, kipisálva a temérdek habmentessé tett söröcskét.

 Bébé heteken át, láthatóan (mert, ugye, én nem hallottam) nagyokat sóhajtva nosztalgiázott. „Ekkora, de tényleg ekkora halak voltak…” Kezei között egyre n?tt a távolság… Végül, mintha adut vágna ki: „Horgásztál már éjjel?” Nem. Miért horgásztam volna? „Akkor nem tudod, mi az! Fent, lent csillagok, mélységes csend… A csendet jól ismerem… „De komolyan! Péntek délután lemegyünk a Holt-Tiszára. Amit fogunk, mind a tiéd. Keresztanyád halászlét f?z, megsüti, amit akartok. Péntek éjszaka. Nos?” Amit fogunk… jól mondja – dünnyögtem.

Nem valami újabb furfang?

A közelmúltban a szó szoros értelmében, mellel rám nyomulva, azzal jött nekem: „No, ezt nem bírod megfújni!” Kópésan kicsit hátrált, s jókora furulyát húzott el? a háta mögül. Az arcizmai jelezték az elfojtott nevetést – észbe nem kaptam! Körülvettek bennünket a kolleginák, kárörömre szomjasan, kisf?nök voltam, és lesték: mi lesz.

– Nem-e? – fortyantam fel, természetemhez híven. – Add csak ide!

Bébé még a vonakodást is megjátszva, adta a furulyát.

Én meg, ahogy kezemben a furulya, s ujjaim a lyukakon, mély lélegzetet véve számhoz emeltem…

Mit látnak hint?porral lefújt szemeim? Remekül szórakoznak a hölgyek, nagy nevetések, nem hallottam ugyan, de láttam a hahota torzította arcokat, fülig szaladt szájakat, hasra szorított kezeket, torz görnyedezés tette tejessé a metakommunikációt. Talán olyan is akadt, aki bepisilt… Mire a babapopsira valótól úgy, ahogy megszabadítottam ábrázatomat, Bébé nevetve somfordált kifelé a m?helyb?l… Megállj csak! – kiáltottam utána.

A forintos-bohóctréfával adtam vissza.

Sokan ismerhetik. A tölcsért a nadrágba igazítjuk, szájjal fölfelé, a fémpénzt, homlokról, háromszor kell beleejteni. Nem nehéz. Bébének kétszer sikerült. Harmadszorra, miközben igazgatta homlokán a forintost, egy el?készített, jó pohár vizet zúdítottam a tölcsérszájba. Igaz, ami igaz, nem tudott volna annyit pisálni, amit?l nagyobb folt lett volna a nadrágján! A kolleginák? Viharos jó kedvvel hajladoztak, mákvirágok a viharban…

És ez az éjjeli horgászat?

Nem folytatni akarja?

Álltunk a csónakban, Bébé úr akkurátusan pakolta ki tarisznyája tartalmát, miközben engem már a guta kerülgetett. Rám nézett. „Hová siessünk? Messze még a reggel.” Sötétedett er?sen, alig láttam a szájmozgását. Mondom: Nyakunkon a sötétség, nézz oda, alig vereslik az ég alja. Segíteni se tudok. Mi, és hol van abban a tarisznyában? Az se tudja, aki belerakta! Bébé fülei eldugultak, két siket közül ? volt a dolgosabb, rakta ki a fenekez?ket, horgokat, csalikat. Karbidlámpát vett el?, majd két decis üveget pillantottam meg a kezében, sárga szín? lik?rrel tele, éppen csak felmutatta, dugta is vissza gyorsan a tarisznyába.

Beállt a csillagfényes éjszaka. A tó hullámai egyre döngették a csónakot, messzir?l jöv? üzenetek, megszokhatatlan ritmusütések. Lestük a karbidlámpa fénykörében a víz fölött moccanatlanul ível?, üvegszálas botokat, idegrendszerünk kapásra felajzva.

Sejtelmek, neszek er?södtek fel az éjszakában, kiélez?dött a figyelem.

Kiszolgáltatva a hatalmas természeti er?knek, t?rtük, ha nem éppen békésen is, vérszomjas szúnyogok ezreinek meg-megújuló rohamait.

Versek jöttek értem… elbocsátottam ?ket. Nekem az alkotáshoz egyfajta józanság, tisztánlátás szükséges, amit csak a nappal biztosít, a természetes fény.

Éjfélre már elfogyott türelmem, nem tudtam többé figyelni a kapásra, nem is érdekelt már, nem tör?dtem vele. A durva anyagú es?kabátba burkolóztam. Lassan körözött a félálom felettem.

Arra neszeltem fel: Bébé forgolódik a deszkaülésen. A sötétben éreztem felém vágó pillantásait, látni véltem értetlen arckifejezéseit. Elszánta magát, a csónakorrból kiemelte a karbidlámpát, és arcára irányította a fényt, hogy leolvashassam szájmozgásáról, amit mond, és mondta: Furcsa. Hát nem furcsa… ilyet még nem láttam… Lát most – dünnyögtem álom és ébrenlét határán, és figyelni kezdtem azt a „furcsát”.

A kapásjelz?k finoman mozdultak, kissé felemelkedtek a víz felszínén, picikét úsztak, majd leálltak. Kis id? múlva aztán újra, anélkül, hogy megrezzentek volna a botok, kapást jelezve. A négy horgászboton feszül? damil lassan húzódott a nádszálak felé. Egyszerre csak azt veszem észre: Bébé húzza, rángatja a nádszálakra teker?dött m?anyagzsinórt. Miután hiába próbálkozott, akkor jött csak igazán t?zbe! Kiderült hamarost, hogy a másik és a harmadik horgászbot zsinórjai is szépen rátekeredett a nádszálakra, és alighanem el lehet búcsúzni nem csak a jó fogás reményét?l, hanem a damiltól, a fenekez?t?l, a horogtól, a csalitól…

Tudtuk már, pézsmapockok munkálkodnak olyan serényen a dugók körül.

A hullámok szüntelenül verték a csónak oldalát. Minden víznyelv csettintve oldalba bökött: ne-a-ludj, ne-a-ludj… Két gyönyör? ponty ugrott fel a víztükörb?l, kitátott szájukba kapták szemeimet, és elnyelték a csónakot, Bébét, az éjszakát. Farkuk, uszonyuk, ezüstpikkelyes testük verte a csónakot… Mi vagyunk az okosak, a szépek – mondták. Úgy tátogott szájuk, mint az embereknek kellene felém. Gyere velünk, bemutatjuk birodalmunk… Gyere hát! Algapaloták, csillagvirágok, gyöngyöket rejt? kagylók között úsztunk, láthattam mindazt, amit elképzelni lehet, ami a lélek csöndjében él igazán.

 

Legutóbb szerkesztette - dudás sándor
Szerző dudás sándor 753 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.