Avi Ben Giora. : Mesél a bécsi tekergő 10.

*

Szervezkedés

 

Reggel kissé szokatlan, ebben, az eddig rendkívül csendes házban ismeretlen zajra, veszekedésre, kiabálásra ébredtem. A lakók többsége öreg nyugdíjas volt. Csak a földszinten lakott egy, még aktív házaspár, na meg a házmester. A másik lépcsőházban fiatalabbak laktak, de a hangoskodás ismeretlen volt, nemcsak a mi házunkban, hanem általában egész Bécsben. Vasárnap vagy ünnepnap meg egyenesen úgy tűnt, mintha nem is laknának a városban. Elnéptelenedtek az utcák, és csak tíz, tizenegy felé kezdtek az emberek ébredezni. Nagyon sokan elmentek kirándulni, illetve az idősebbek a templomba, misére igyekeztek.

Ránéztem az órámra, hat múlt pár perccel.

– Menj, öltözz fel és szólj Menyuséknak, hogy hagyják ezt abba, mert nem hiányzik a balhé – küldött a nejem. Kelletlenül keltem ki az ágyból, magamra rántottam egy melegítőt és bekopogtam.

– Mi a fenét veszekedtek már korán reggel? Nem tudtok aludni? Ez egy csendes ház, tele idős emberekkel. Azt akarjátok, hogy kihívják a rendőrséget? Gondolom, nem örülnétek, ha vegzálnának, és esetleg visszazsuppolnának benneteket a lágerba.

– Bocs, igazad van, de a srác nem akart fizetni, pedig már második napja van itt. Mindenki fizetett csak ő nem.

– Menyus! Engem nem érdekel, hogyan szívatjátok a többieket meg egymást, de hagyjátok ezt abba. Én nektek adtam oda a lakást és nem egy egész kompániának. Azt csináltok itt, amit akartok, nem érdekel, hiszen kifizettétek, de vannak íratlan szabályok, amiket be kell tartani, és ha erre képtelenek vagytok, akkor sajnos el kell búcsúznunk egymástól. Gondolom, nem akarjátok. Szóval úgy szervezzétek a dolgaitokat, hogy lehetőleg problémamentesen lakjatok itt.

– Okey nem lesz többet ilyen. Gyere, igyál egy kávét és elviszünk a Máriára.

– Kösz, de ma később megyek be, mert elintézni valóim vannak.

– Este majd átmennénk hozzátok Ritával, mert pár dolgot kérdeznénk, megbeszélnénk.

– Majd bekopogok nektek, nem tudom, mikor jövök haza, és hát a gyereket sem lehet későn lefektetni

Megígérték, hogy megvárnak. Nejemnek beszámoltam a helyzetről, ő nem volt ilyen engedékeny.

– Te tiszta hülye vagy! Megengeded neki, hogy itt nyerészkedjen a te lakásodban? Mi is tudnánk pénzt kicsiholni ebből a belőle, ha akarnánk, de nem tesszük, mert egyszer nem akarunk bajt magunknak, meg nem szeretnék ilyen gusztustalanságokat, hogy egy másik szerencsétlent kifosszak. Megtették velünk mások, és én erre nem vagyok alkalmas. Majd én beszélek velük, nem tűröm, hogy kihasználjanak másokat. Mindenki pénzből él, de ez több a soknál. Ha ingyen adnák oda egy–két napra, én sem szólnék, de ez tűrhetetlen.

– Igazad van, de nem állok le vitatkozni velük. Sajnos nagyon hamar megtanulták azt, hogy mi a kapitalizmus, nem nézni senkit és semmit, csak a hasznot. Nem értem, hogy mi magyarok miért vagyunk ilyenek egymással.

– Elnézést, magyar nyelven beszélünk, de már nem vagyunk magyarok. Belül, lelkileg meg gondolkodásban, de én nem akarok ezek közé az emberek közé tartozni, és nem akarom, hogy azonosítsanak velük, mert én nem ilyen vagyok.

– Majd este úgyis bemegyek hozzájuk, mert beszélni akarnak velünk. Előzőleg ők akartak átjönni, de mondtam a gyerek miatt jobb, ha én megyek át, és azt sem tudom, mikor végzek. Na, de most mi se filozofáljunk, hanem készülődjünk össze és menjünk a dolgaink után.

Bevittük a gyereket az oviba, és indultunk is rögtön a követségre. Még nem volt kilenc óra, nem nyitottak ki, de már sokan álltak sorban a kapu előtt. Kijött a biztonsági őr, és megnézte mindenkinek az útlevelét. Többen izraeliek, csak pár osztrák volt közöttünk.

– Hölgyeim és uraim. Egyenként fogunk mindenkit beengedni, kérem, legyenek türelemmel. Akik követségi ügyekkel jöttek, azokkal sajnos nem tudunk foglalkozni. Kizárólag konzuláris ügyeket tudunk intézni, mert a nagykövetet visszarendelték Jeruzsálembe.

Többen is megkérdezték, hogy ez mit jelent, mert nem mindenki értette. Én is odafurakodtam a biztonságihoz, és megkérdeztem, hogy az én ügyemet el tudják–e intézni.

– Természetesen, csak fordítást nem tudunk csinálni. De van egy cím, ahol hitelesítik.

Beálltunk a várakozók közé. Sajnos csigalassúsággal araszoltunk előre, mert egyszerre csak két személyt tudtak beengedni a biztonsági előírások miatt. Már majdnem tizenegy volt, mire bekerültünk. Nem tartott sokáig az ügyintézés. Alig egy félóra alatt megküldték az adatokat faxon és állították is ki a hivatalos okmányokat. Utána megmondták, hol tudjuk hitelesíttetni.

– Te menj, és intézd el. Itt van még ötszáz schilling, remélem elég lesz. Nem hiszem, hogy többe kerül egy sima stempli meg egy aláírás – beszéltem meg a feleségemmel.

– Van nálam még nyolcszáz, ennél többet nem vagyok hajlandó adni még én sem.

– Ha elintézted, hozd be légyszi az üzletbe.

Lementünk még együtt a villamosmegállóba és mindenki ment az útjára. Már dél is elmúlt, mire beértem az üzletbe.

– Már azt hittem, nem engednek ki, és visszavisznek Tel Avivba – próbált viccelni Ernő.

– Volt valami forgalom? – kérdeztem, miután vázoltam, miért késlekedtem.

– Nem panaszkodhatunk. Majdnem 15 ezer van már válaszolta, aztán megkérdezte, tudnék–e valami megbízható, legalább ugyan olyan behajtót hozni, mint én. Rémülten nézhettem, mert megnyugtatott.

– Na nem akarlak kitenni, mert akkor nem intéztetném a papírtjaidat. De egyedül nem bírsz mindent.

– Ernő, utána fogok nézni, de én a Wágnerrel nem tudni kijönni. Amíg ő itt van, addig hadd áruljak kint. Lesz időm közben utánanézni árunak is, meg mindennek.

– Wagner miatt ne fájjon a fejed. Ha nem fog neki tetszeni, akkor elmehet máshova. Tudom, azt mondta, hogy téged nem szabad behozni az üzletbe eladónak. Én vagyok a főnök nem ő, tehát én döntök. Most telefonáltak különben, hogy csak holnap reggel érkeznek vissza, nem megy a tragacs, és a szerelő hólnapra csinálja meg a kuplungot. Kétszer annyiba lesz ez az egész, mintha spedicióra bíztam volna.

– Rendben. Akkor most mindjárt mondok valami fontosat. Megismertem egy magyar–izraeli fazont, aki most nyitott nagykert a Práter mellett. Megvett egy lerobbant házat és azt alakítatta át árudának. Jövő héten van a hivatalos megnyitó és hívott, aznap már lehet rendelni nála. Egy hónap liferscheint ad.

– És miket árul?

– Odamegyünk és megnézzük. Szerintem, lesz nála minden. Levis márka név alatt működik, és az árui is ilyen néven futnak. Zelmann a rendes neve. Márkás dolgai vannak, nem csak bóvli.

Aznap nem nagyon csináltam forgalmat magamnak, az járt a fejemben, kit is hozzak ide felhajtónak. Úgy kettő fele jött a feleségem is, hozta a fordításokat.

– Mennyit kértek ezért a rengeteg munkáért?

– Mondhatnám, olcsón megszámolta a nő, miután látta az izraeli útlevelet. Négyszáz volt az egész.

– Ezt akkor relatíve olcsón megúsztuk. Vidd be Ernőnek. Nem tudom, mikorra érek majd haza. Légyszi a pezsgőt meg a szalámit add már oda a házmesternek meg az alsó szomszédnak, hogy csend legyen. Habár eddig nem is reklamáltak, mint amikor renoválgattunk. Ja tényleg Petyó meg Miki is jönnek majd, hogy befejezzék a melót, ami rájuk maradt.

– Akkor jössz, amikor jössz, csak ne trappolj, ahogy szoktál, mert felébreszted a gyereket, és tudod, milyen virgonc lesz utána, éjfélig nem tudjuk visszaaltatni.

– Megpróbálok majd csendben, levetett cipővel bemenni. 

Ismertem a környéken sok jó felhajtót, de azok már mind foglaltak voltak, nem jöttek volna el egy félig bejáratott üzletbe, ahol elölről kell kezdeni a „szamárlétrán”. Vadonatújat, azaz „friss húst” meg nem akartam, akire oda kell figyelni, nem nyúlós–e, vagy csak azért jött–e, hogy a címeket gyűjtögesse, hogy honnét lehet szerezni olcsón, és főleg hitelre árut, aztán továbbadja jó pénzért a többinek. Körül kell néznem, de hol? Talán a Sántánál? Az nem a legjobb ötlet. Este leszámoltam, hiába is marasztaltak Ernő meg Judit, hogy menjünk el hármasban vacsorázni, elhárítottam, mentem hazafelé. Szokásos módon gyalog, le a Ringig. Közben sok ismerős sráccal találkoztam. A Ring sarkán Pék Őcsivel akadtam össze.

– Helló, mi újság?

– Semmi különös. Egy jó felhajtó kellene, és ennyi, nem tudsz egy szabad embert, aki van olyan jó, mint te?

– Kinek kell? Vagy te akarod eladni a saját helyedet? Ha meg vagy szorulva, tudok segíteni egy pár százassal. Ha te nyitsz, akkor holnap megyek hozzád, bármennyit is fizetsz az elején.

– Nem ilyenről van szó. Másról szól a dal.

– Nagyon titokzatos vagy. Ismerek egy gyereket a Kócost. Most pont brusztol a nejivel. A csaj egy bárban dolgozik a Simankónál. Tudod ki a Simankó?

– Honnan a fenéből tudnám? Mindenkit én sem ismerhetek.

– Nyolc éjszakai lokálja van és övé a Moulin is.

– Na és, mi van még? A csaj ott dolgozik és le kellett feküdnie a főnökkel, bla–bla–bla. A férj meg tudja az egészet, hízik a feje és megpukkad, de semmit nem tud tenni?

– Ha nem is egészen így, de majdnem ez van. Ha nem is nagyfőnökkel, de egy gazdag osztrákkal szűrte össze a csaj. Válni nem akar csak külön menni. Kócos sem a hűséges férj mintaképe, mert ő meg egy gazdag osztrák pipit szedett össze, akinek a Kärtneren van cipőüzlete. Van mit a tejbe aprítania. Igen ám, de a csaj nem akarja eltartani, és egyelőre kell a zsebpénz. Szeret nagy lábon élni. A gyerek perfekt németből, angolból, a franc se tudja mi volt Pesten. Mennyit fizetnek?

– Szokásos. Három kiló az alap, és ha jó a bolt, akkor prémcsi. Ha jó a bolt, a négy kiló összejön.

– Szólok neki. Mikorra küldjem oda hozzád?

– Jó lenne már holnap reggel.

– Rendben, akkor holnap reggel nyolckor jelentkezni fog nálad.

– Tudod, hol van az üzlet? Bent az udvar végén. Ezt azért mondom, mert nem biztos, hogy a kapuban leszek, hanem bent az üzletben. Az Ernő urat keresse.

A Ringen vettem egy német újságot, ami igencsak ritka volt tőlem, mivel az akkori német tudásom több mint hiányos volt. Elkezdtem böngészni a hirdetéseket és találtam is, amit kerestem. Igaz kissé messze, nem Münchenben, hanem Bochumban, de az ajánlatai, azok jók voltak. Igaz, ezek mind bolti árak, de oda lehet telefonálni és meg lehet érdeklődni, hogy foglalkozik–e viszonteladással. Az ottani MWS adó ugyanannyi, mint Ausztriában, tehát ez már eleve le is jön. Ennyivel olcsóbb az áru. A többit majd meg lehet tudni.

 

Beindul az ipar

 

Későn értem haza, de vacsora után átmentem még a Menyusékhoz. Persze megint egy csapat volt náluk, és nagyon fogyott a sör meg a valódi magyar cseresznyepálinka. Engem is nagyon kínálgattak, de két sör után abbahagytam.

– Menyus! Ha este 11–ig nem fejezitek be és hangoskodtok, akkor figyeljétek meg, balhé lesz. Én szóltam, ne én legyek utána a szemét állat, hogy direkt alátok tettem.

– Nem kell izgulnod. Én is tudom, és tízig mindenkit kihajtok innét. Azért kértem, hogy gyere be egy pár percre, mert azért te már jobban kiismered magad dolgokban.

– Már milyen dolgokra gondolsz? Az itteniekben semmi tapasztalatom nincs. Még nem beszélem annyira a németet, hogy én intézkedjek, minden hivatalos marhaságot a feleségem intéz.

– Nem, nem ilyen jellegű kérdés. Ritával össze kéne házasodnunk már itt, hogy hamarabb vigyenek ki minket. Azt már sikerült elintéznünk az Ausztrál követségen, hogy együtt futnak a papírjaink, és együtt mehetünk. Nos, a házasságkötéssel kapcsolatban akarunk kérdezni.

– Ember, én nem itt esküdtem a feleségemmel, hanem Izraelben. Valaki eltájolt téged. Ő itt sem járt addig a pillanatig, amíg együtt nem jöttünk. Olaszországon keresztül disszidált. Bécsből én disszidáltam, de az jó régen volt, és akkor anyámmal léptem olajra.

– Petyó mondta, hogy tőled kérdezzem meg, hogy ez hogy megy itt, mert te tudod.

– Petyónak jár a szája, mint a kacsa valaga. Vannak itt régi haverjaim, akik itt házasodtak össze, de nem értelek, mi a gáz. Itt sem mehet másképp, mint másutt. Bementek a magisztrátra, mondjuk a harmadik kerületibe, mert ez most közel van, és bejelentkeztek, hogy össze akartok házasodni. Nem kell semmi más, csak egy–egy igazoló papír, hogy nem vagy nős, illetve Rita nem férjezett. Ennyi. Szerzel két tanút és annyi. Valami pénz biztos kell okmányokra, erre–arra, de szerintem semmi gond.

– Na pont itt a gond. Én már voltam nős, de elváltam. Teljesen hivatalosan, de nincs nálam a bírósági határozat. Amikor eljöttem, ki a franc gondolt ilyen hülyeségre. Na már most, ha írok levelet az otthoniaknak, hogy küldjék ki postán ajánlva, a válásról szóló iratokat, azt holtom napjáig sem kapom meg. Minden nekem jövő postát, amit onnét küldenek a magyarok, ellenőriznek, és nem engedik ki. Valaki azt mondta, menjek be a magyar követségre, és ott kérjem. Na de az meg azért savanyú, mert ha oda belépek, nem biztos, hogy ki is tudok jönni onnan. Szóval nem kerülgetem a forró kását. Te vagy a feleséged tudtok utazni Magyarországra. Valaki lehozná a papírokat Sopronba, és te meg elhoznád ide. Persze nem ingyen kérem.

– Ezt tudom teljesíteni nektek. Írd meg, beszéld meg és azt is, hogy hol találkozzunk Sopronban. Adsz, amit adsz, csak a vízum és az utazás költségeit fedezd, mert most sajna nincs extra pénzem ilyenre.

– Szóval számíthatok rád?

– Ha mondom. Egy irat az nem egy szekrény, amit a Baró akart. Kétezer schillinget adott volna. Viszont tőled cserébe azt kérem, hogy ne bulizzatok itt. Tőlem annyi szerencsétlen menekültet engedhetsz ide, amennyit akarsz. Annyira vágod őket meg naponta, amennyire csak akarod. De ne hangoskodjatok, és lehetőleg ne nagyon mutatkozzatok, hogy itt laktok. A házmester meg a lenti lakó el van boronálva, ők nem fognak semmit sem csinálni, de a másik házból szinte alig ismerek valakit. Ott nem tudom kik laknak. Ha pedig Petyóval beszélsz, vedd rá, hogy fejezze be nálam a galériát. A csempézést meg a többit majd az apósommal én megcsinálom, vagy valaki mással. Az ő szolgáltatásaiból nem kérek többet.

A feleségemnek megemlítettem Menyus kérését. Nem nagyon örült neki persze, csak annyit fűzött hozzá, hogy egy papír az semmi, de nehogy pénzt vagy más értéket megpróbáljak kihozni nekik, mert ha a magyarok elkapnak vele a határon, abból nagy balhé van, és megtagadhatják a továbbiakban a vízumot.

Másnap reggel már nyolc előtt bent voltam az üzletben. Szóltam Bergmannak, hogy Kócos jön reggel.

– Ismered a pasast?

– Annyira, mint te. De aki ajánlotta, azt jól, és ő megbízhatónak mondta. Majd letesztelem, hiszen úgy is mellette leszek.

– Na, majd akkor meglátjuk. Előre szólok, ma nem lesz könnyű napunk. Érkeznek a Sharpokkal Bence meg Wágner. Egy részüket bepakoljátok a raktárba, a többit szét kell szállítani az üzletekbe. Plusz várható a spediciótol is egy halom áru, amit még akkor vettünk Wágnerrel, amikor kint voltunk. Azok palettán lesznek. Ellenőrizni kell a szállítólevelet, hogy az abban szereplő árumennyiség számszerűen stimmel–e, illetve ugyanaz–e, mint ami ki van írva. Utána raktár és üzletbe való pakolás. Szóval nagyon jó, ha már ma jön az, az új behajtó.

– Akkor kezdünk egy kicsit kikupálódni. Nyolcra mondta a srác, hogy ideküldi. Én átmennék a Meinlbe egy kávéra addig. Kell valami nektek?

– Persze a szokásos. Kell pénz, vagy elszámoljuk este?

– Jó lenne, ha adnál, mert anyagilag még nem állok a helyzet magaslatán.

A kapuban, mint általában most is megálltam egy pillanatra, hogy kicsit körülnézzek. Ekkor vettem észre Kócost. Nem ismertem még, de a neve igen találó. Hosszú, de nem elhanyagolt haja vállát verte. Látszott rajta, hogy ápolja. A házszámokat figyelte, ebből is gondoltam, hogy csak ő lehet. Rá is köszöntem.

– Szevasz! Gondolom te vagy a Kócos, akit Pék Öcsi küldött.

– Én volnék.

Mondtam, hogy menjen be, a főnök, Bergmann már várja, de inkább velem tartott a Meinlbe meginni egy reggeli kávét, és mégsem kell egyedül bemennie.

– Miért, félsz egyedül?

– Dehogy félek, de másképp néz ki, ha te mutatsz be.

– Nem oszt, nem szoroz a lényegen, mert itt én senki vagyok. Ugyanúgy behajtó, mint te leszel. Csak eztán fogok bekerülni az üzletbe, mint eladó, de az sem biztos még.

– Azt hittem, csak helyettesíteni kell.

– Nem. Végleges, állandó meló, már ameddig nem megyünk tönkre.

– Miért mennétek tönkre, mikor most megy a legjobban?

– Láttam én már olyat, hogy valaki aranyból szart csinált, mert elkapta a gépszíj. Van egy fazon bent, ő most az üzletvezető. Nagyon fent hordja az orrát, azt hiszi ő a csúcs az éjszakában. Pesten valami külkeres góré volt és itt is górét akar játszani.

Kócos nem volt valami beszédes, de nagyjából vázolta, amit már tudtam Öcsitől.

– És akkor most külön élsz az asszonytól?

– Hol így, hol úgy. A lakásunkat közösen béreljük. Mind a mai napig hozzáad a rezsihez, mintha ott is lakna, de legtöbbször nincs otthon. Nem vagyunk haragban, sőt jó haverok módjára viselkedünk. Az élet hozta így, külön mentünk, nem együtt keressük a boldoguláshoz vezető utat.

– Na gyere, menjünk – mondtam, miután bedöntöttük a kávét, és megvettem a reggelit is.

Bent az üzletben Kócos úgy viselkedett, mint az a bizonyos vőlegény. Nézegetett jobbról balra, Juditnak válaszolgatott a hozzáintézett kérdésekre. Én felvittem a reggelit aztán leszóltam Kócosnak, hogy jöjjön fel. Amíg ők beszélgettek, addig én visszamentem Judithoz.

– Mi a véleményed Judit?

– Ennek a pasasnak a szeme sem áll jól. Nagy csibész lehet, mármint a nők terén. Rá van írva.

– Mesélt valamit magáról?

– Egy fenét. Ebből az emberből kalapáccsal nem hózol ki két mondatot. Hogy különben milyen, az ki fog derülni, de hogyha nagy a munkakedve, akkor inkább elvonul egy csendes sarokba, és megvárja míg elmúlik.

– Nem valami biztató a véleményed.

– Ne vedd készpénznek. Én is tévedhetek persze.

– Ha van áru, márpedig van, akkor kipakolnék. Majd ha bent kell segítenem a rakodásban, akkor rábízom Kócosra.

Közben lejött az irodából és kezdett segíteni nekem.

– Ezekkel mit fogunk csinálni?

– Árulni fogjuk öcsém. Nem csak behajtani fogunk, hanem árulni is, de ne legyél már így berottyantva, nem fogsz belehalni.

Nem sokat árulhattam, mert megérkeztek Wágnerék is a tragaccsal. Nagyokat káromkodva parkolt be, mert szűk volt a kapunk, és nagyon ki kellett számolni a behajtást, különben karcolta a fal a kocsi oldalát. Azért valahogy sikerült.

Kócosnak elmagyaráztam, mi a teendője.

– Én pontosan tudom, mit hoztam ki, miből mennyi van. Nem adtunk el még semmit eddig. Szóval az árakat tudod, és ha valaki venni akar, akkor eladsz. Ha nem, akkor pakold be az egészet a táskába, amíg visszajövök.

Már azt úton összekaphattak, mert Wágner nagyon fújt Bencére és próbálta mószerolni Bergmannak, hogy miatta ment tönkre a kuplung, meg is tudta volna csinálni, csak nem akart a kocsi alá feküdni.

– Most ne pöcsöljetek, hanem rakodjatok. Nyomás, menjetek, mert megalszik a tej a szátokban.

Wágneren látszott, hogy majd meg pukkad, de nem szólt egy szót sem, csak annyit jegyzet meg, ő levezette a magáét és a dszumbujban nem hajlandó megint vezetni. Kezében egy listával és egy Parker tollal elkezdett rendelkezni, hogy mit, hova rakjunk. Bence csak állt, és nem mozdult.

– Wágner úr! Talán szíveskedne ön is beállni, és nem csak irányítani minket. Számolni meg olvasni mi is tudunk.

Már kezdte volna a szokásos mondókáját, amikor Bergmann rászólt:

– Menj fel a platóra és adogasd a dobozokat. Ott a lista a kezedben, hogy mennyi marad itt és mennyi megy ki az üzletekbe.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.