Tegnap a hold pillérjén
sétáltál kézen fogva anyáddal,
ma csended szemében virraszt,
szelíddé gömbölyödött nyugalomban,
mennyei méhének magzata vagy.
Veled lélegzi ki-be álmaid földillatát.
Nem szól. Hangtalan gubbaszt,
mint esőverte, ázott madár
ablakod keskeny párkányán,
de a képzelet hajnalt üvölt…
Tükröd szilánkokra törik szét.
Te csak egy arc vagy a sok közül,
idegen saját testedben,
álarcba bújt, meztelen
valósága önmagadnak.
(…)
Kisszékeden ülsz, anyád
kócos hajad fésüli selymesre,
toporzékolnál, kiáltanál, fájnál,
de azok a szemek…
Fájdalommá száradt mély medrek.
És ő áll mögötted. Áll előtted.
Titkait rejti el benned.
Feldob az égig, majd elkap,
ölében álomba ringat.
Fekete-fehér kópiák…
Szakadás…
Nincs, aki vigyázzon rád. Falak
közé rejtőztél, az idő fogolyként
tart tenyerében. Nem enged.
Ökölbe szorítja játszani vágyó lelked.
Köréd omlik a megrepedt szívfal,
s amerre nyúlsz, szétpattan a csend.
És te ott ülsz újra anyáddal szemben,
a megterített asztalnál, díszletek nélkül,
valahol a világvégén, egy hegy tetején.
De már olyanok vagytok, mint két
egymásba lélegző idegen test,
felhőfoszlányokba kapaszkodó lélek…
S mintha már mindez megtörtént volna,
az est, a csillagok, repülés, zuhanás…
…anyád szemében virrasztasz,
magadban hordozod csupasz lelkét,
hogy estére gyenge testébe
simogasd a szótlan beletörődést.
De a komor éj sűrű lepkehálója kifeszül,
s karjait széttárva várja, hogy
ne fájjon a felfelé zuhanása,
és akkor te…
Te is könnyű leszel egy pillanatra,
ujjaiddal utolsó mozdulatként
kalász színű hajába kócolod
az elmúlás fanyar illatát…
Most felrepülnél utána a hold
pillérjére, hogy csillagként
beleéghess a fekete horizontba,
hogy a szemedbe rejtett titkait
visszalophasd tenyerébe.
Mert minden lázadó elbocsájtás
a világ peremére száműzve,
visszahajlik szelíd megbocsájtásba,
ahogy Isten akarta…
Anyáddal csendben, benned virrasztva,
egy örökkön ismétlődő élet balladájában.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
