– A lábam… Azt hiszem, eltörött – mutatok fájós bokámra, miközben végigtolnak a folyosón. Egy fiatal, húsz-egynéhány éves orvos az ügyeletes. Már kés? délután van, a baleset pedig reggel történt. A kínok kínját éltem át reggel óta, de nem tehettem semmit. A busz már elment, és a szállodában nem volt senki, aki bevitt volna a Központi Kórházba. A többiek kirándulni mentek. A közelben lév? várromot nézték meg, aztán lementek a völgybe ebédelni. Este érkeztünk, csak egyetlen éjszakát töltöttünk itt, reggel mentünk volna tovább. Nem szerettem volna, ha miattam borul a program, ezért nem árultam el a valódi állapotomat, nem beszéltem az egyre dagadó bokámról. A cip?t nem vettem le, de már nem is tudtam volna megtenni, mert a lábam úgy beleszorult. Minden mozdulat iszonyúan fájt, de az sem volt jobb, ha felpolcoltam, kis id? után változtatnom kellett a pozíciómon. Úgy beszéltük meg, hogy délután visszajönnek, és a menetrend szerinti helyi járattal bevisznek a kórházba. Egész nap kint ültem a szálloda kertjében, néztem a madarakat, figyeltem a természetet, mintha valamilyen enyhülést hozhatna a látvány. Arra jó volt a magányos nézel?dés, hogy rövid id?re elterelje a figyelmemet a lábam állapotáról, de a fájdalom csak er?södött, nemhogy enyhült volna.
A lejt?n nincs megállás, mondják. Ezt készséggel tanúsíthatom, mert emberfeletti er?feszítéssel sem tudtam megakadályozni a zuhanást, ami akkor következett be, amikor a lejt? elfogyott alólam, és rohanástól felgyorsult testemet képtelen voltam megállásra kényszeríteni. Annyi id?m volt csupán, hogy kicsit lökjek magamon, és a betonút közepe felé navigáljak, ami a küls? szemlél? számára inkább kapálózásnak t?nhetett. Nem sokan jártak hajnaltájt az erdei ösvényen, nagyszámú közönségt?l nem kellett tartanom. Annál inkább az arra haladó járm?vekt?l. Balra egy beláthatatlan kanyar, jobbra a hajnali ködbe vesz?, ismeretlen veszélyeket rejt? országút, alattam háromméteres mélység. Pontosan az út közepére érkeztem a bal bokámmal magam alatt, amely az érkezésem pillanatában igen éles, csattanó hangot hallatott.
– Hát, ezt el?bb meg kell röntgenezni, aztán meglátjuk – válaszolta a fiatal ügyeletes klikk nå. – Mindenesetre nagyon meg van duzzadva. Ebben az állapotban nem látnánk semmit a felvételen. Jegelni kell. A hétvégére benntartjuk. Nem lennék meglepve, ha m?teni kellene, legalább tizenöt darabra törhetett a bokacsont, és az ízület is megsérülhetett.
Nem volt megnyugtató, amit mondott, azt hiszem, akkor egy kis id?re elveszítettem az eszméletem.
Amikor magamhoz térek, már egy kórteremben fekszem. Körülöttem nyöszörg? emberek, némelyik igen rossz állapotban. N?vérek nyüzsögnek, mint egy felbolydult méhkas, olyan a kórterem. Az egyik n?vér odajön hozzám, és suttogva mondja, hogy „Baleset történt a bányában. Két csille összefutott, és néhányan megsebesültek. Egy vájárnak most amputáltuk az egyik lábát. A másik megmarad, talán. Maga csak próbáljon meg aludni. Adok valami nyugtatót, ha kell.”
– Kedves, de nem kérek, köszönöm – mondom nem túl meggy?z?en. Eltorzult arcomon láthatja a fájdalmat. Hozza a fájdalomcsillapítót, és vizet is kapok t?le.
– No, vegye be, és próbáljon meg aludni! Itt reggelig úgysem lesz nyugalom.
Próbálok, és amilyen fáradt vagyok, sikerül is. Remélem, nekem nem kell levágni a lábam! Lassan eltávolodnak t?lem a hangok, érzem, ahogy elernyednek a végtagjaim. Mit adott be nekem a n?vér? Már mozdulni sem tudok, csak zuhanok, el?ttem a háromméteres mélység.
Osztálytársak voltunk. Négy évig koptattuk a középiskola padjait, aztán összeházasodtunk. Mindig gyenge volt a bokája, gyakran kificamodott. Egy alkalommal, a suli lépcs?jén lefelé menet rosszul lépett, és ki is fordult a helyéb?l. Fájdalomtól eltorzult arca jelezte, nem a szokásos kificamodásról van szó, nagyobb a baj. Éjjel bedagadt a lába, és a fájdalom annyira elviselhetetlen volt, hogy apjával elmentek az ügyeletre. Az orvos megnézte a sérült lábat, és csóválta a fejét.
– Azonnal meg kell m?teni, nem várhatunk – mondta a helyzethez méltó komolysággal. A folyosó csendes volt, egy lélek nem volt rajtuk kívül a sebészeten. Az orvos álmából kelhetett, mert dörzsölte a szemét, és egy teli kávéscsészét szorongatott a kezében, amikor a n?vér kihívta a váróba.
– Doktor úr, nincs valami más megoldás? – kérdezte az apja az orvost, és ?szintén remélte, elkerülhet? a m?téti beavatkozás.
– De van – válaszolt a doktor némi kéjjel a hangjában -, borogatni kell! Holnapra elmúlik a duzzanat, két nap múlva már ugrálhat is rajta.
A röntgen nem mutatott ki határozott törést, de mit lehet tudni, begipszelték a lábamat, egészen térdig, és utamra bocsátottak. Egy hetet töltöttem el a fest?i szépség? hegyek között, aztán jöttek a barátaim, és hazafuvaroztak Pestre. Hat hétig hordtam a terhet a lábamon. A sors iróniája, hogy amikor a gipszet levették a pesti kórház sebészetén, és elküldtek, hogy megröntgenezzék a bokámat, akkor törött el, amikor ráléptem. A fibulából tört le egy darab. A felvételen látszott a friss törés. Még néhány hét járógipsz, és elfelejthettem a kirándulás kellemetlenségeit.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.26. @ 19:53 :: Horváth János
