Kavyamitra Maróti György : Szávitrí legendája 2.

 

Hullottak levelek, hullottak egyre, Kála Vén Fája alá avart teregetve: teltek és múltak a hónapok: tizenkét hónapot élt választott ura oldalán Szávitrí, szép királylány, h?séges, odaadó és mély szerelemben. Segítette amazt minden munkájában, gyámolította férje agg szüleit, és nem aranytól csillogó, gyémánttól roskadó, hivalkodó ruhákban járt, hanem faháncsból sz?tt egyszer? ruha födte szép testét. És vidámkodott is Szávitrí egyre, pedig szívében szörny? szenvedések kínja n?tt: egyre ott kongtak fülében Nárada szavai, és hatah-súlyként telepedett lekére a bánat és a szorongás.

És végtére már csak három nap maradt hátra az évb?l, három röpke nap csupán…

Ekkor tett Szávitrí szigorú fogadalmat: a három éji vezeklés fogadalmát tette, fogadta, hogy három éjjel és három napon át virraszt szakadatlan, szomjan és éhen, hiába mondták néki kik mit sem tudtak a közelg? Végzetr?l, hogy nem való fiatal n?nek ez a szörny? vezeklés, hiába.

És minden napfölkeltével közelebb és közelebb került a Végzet, és elérkezett az utolsó ébren töltött éjjel, és szólt magában nagyszer? Szávitrí, csodaleányka: „Holnap meghal a férjem.”

Eljött a reggel, és szóltak sokan az ifjú asszonynak: „Jöjj Szávitrí, jöjj! Vége a vezeklés három napjának, egyél, igyál vélünk!”

„Nagyszer? urak, szépséges hölgyek: még ezt az egy napot hadd töltsem vezeklésben, míg égi szekerén le nem gördül Szúrjá, a ragyogó Nap!”

Csakhogy, csakhogy a végzet semmi módon el nem kerülhet?, el nem kerülhet?, sem ima, sem vezeklés, sem semmi módon.

Déltájt lehetett: az utolsó nap utolsó dele lehetett – magason járt már Szúrja -, amikor Szatjaván homlokán s?r? verítékcseppek jelentek meg. Szíve akadozni kezdett, tétova léptekkel lépkedett h? felesége oldalán, aztán egy pipála fa alá d?lt, hátát annak támasztotta, és akadozó nyelvvel szólt Szávitríhez:
 „Édes hitvesem: kegyetlen fájdalom járja át testemet, szorítja mellkasom, tapogatja fejem, ezernyi t? szúrogat… Édes, szép, ifjú hitvesem: azt hiszem, én most meghalok…”

A lány mellé telepedett, ölébe vette izzadó fejét, fölé hajolva csókolta szemét, és úgy vonta magához az ifjú rádzsa testét, mint soha meg nem született gyermekükét vonta volna.

És az erd? mélyéb?l sötét árnyak kúsztak el?, ráborultak Szatjavánra, és a boldogtalan ifjú immár a halál álmát aludta hitvese ölén.

 

Különös, látomásos felh? kerekült most az Erd? fölé, és leborult fák lombjai között az erdei fövenyre, és a lány ámuló szemei el?tt kilépett a felh?b?l isteni Jáma, a halál eleven Istene, és szólt:

„A mindenható Úr vagyok, kihez a halandók térnek földi útjuk végeztével; elképzelhetetlen birodalmamba száll a purusa, mid?n földi útját bevégezte teste. Magam jöttem hozzád királylány – mert odaadásoddal, h? szerelmeddel kiérdemelted -, hogy megjelentsem neked: férjed földi útja véget ért, ládd kezemben e hálót! Halhatatlan részének egy szikráját ebbe húzom föl, és viszem. Minden, mi marad e világban, annak te add meg a végs? tisztességet, de tudd: az csak anyagi, evilági része az. A lényeg az enyém!”

És indult Szatjaván purusájával az isten: csakhogy a szerelem nem tud határokról, nem ismer korlátokat, nincs útjában halál, vagy bármi rontó, romboló hatalom.

Amint Jáma hálója emelkedett, Szávitrí és fölkelt kedvese holtteste mell?l, és szótlanul, de határozottan követte szerelmese valódi lényegét, az olthatatlan szikrát, melyet Jáma emelt isteni egekbe.

És ment, ment a királylány, Jáma nyomát követve ment…

Lábait törte szörny?, sosemjárt utak köve, sötétbe nézett tekintete: szörnyek tapogatták bokáját, combját, ölét, de ment Jáma után rendíthetetlen a lány.

Mígnem maga Jáma, ki a megszánást nem ismerte, megszánta Szávitrít, és szólt:

„Térülj vissza királyleány, térj vissza helyedre Szávitrí!”

„Nem tehetem, ó te fenséges!” – mondta a csillagszem?. – „El kell kísérjem kedvesem birodalmadig, szerelmesem, férjem, bárhová vigyed is, mert semmilyen Törvény – a tiéd sem – választhatja el a szerelmeseket. Nem! Sohasem!”

„Egyre gyöngébb és fáradtabb leszel leány! És magad is a halál felé lépdelsz, ki az én utamon jár, enyém lesz!” – figyelmeztette jó Jáma, jó Halál Szávitrít.

De a lány csak ment, ment, tovább ment, véle ment a Halállal.

Már a kapunál jártak, a végs? kapu táján, mikor visszafordult Jáma: alaposan megnézte magának Szávitrít, gyönyör? lányt, csillagég-szépszem?t, zuhataghajút, és szólt:

„Úgy legyen! Úgy! Megállta szerelmed a próbát. Éljen tovább férjed-kedvesed, a holdhomlokú,  legyen apa, legyen jó király, rádzsa, és gyermekeitek hosszú sora kövesse trónján. Tanultam újra: n?i h?ség túléli az élet elröppen? leheletét, legy?zi úrságomat, és a tiszta n?iség igaz szerelmének mindennél nagyobb hatalma. Er?sebb, mint magam, ki a halál vagyok…”

 

Erd?, erd? mélye újra.
 Szávitrí  ölében tartja izzadtságtól bemocskult kedvese fejét, törli homlokát, és ébresztget? szavakkal szólítgatja életbe halálból…

És igaz szerelem ébreszt? dobbanására ébred Szatjaván szíve dobbanása…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.