Ismertem egy aranyos kislányt, Sárának hívták. Nem volt rajta semmi különös. Olyan volt, mint a többi óvodás pajtása.
Szép, hosszú, szőke haja volt, és égszínkék szeme huncutul csillogott, ha valakire ránézett.
Senki meg nem mondta volna róla, hogy királykisasszony. Ugyanúgy szeretett játszani, mint a többi gyermek. Utálta a spenótot. Pedig királyi édesapja lelkére kötötte, hogy feltétlen meg kell ennie, mert különben egész életében pöttöm marad.
Ennek ellenére Sára királykisasszony mindenegyes alkalommal talált valami kifogást, hogy kibújjon a spenótevés alól.
— Doktor bácsi megtiltotta, hogy pénteken spenótot egyek. Pénteken, aki spenótot eszik, az megbetegszik — mondta az óvó néni nagy csodálkozására.
Az óvodában csak az óvó néni tudta, hogy Sára egy királykisasszony. A gyerekek még csak nem is sejtették.
Talán így volt jó. Ha tudják, hogy kicsoda, nem szívesen játszottak volna vele.
Egy nap aztán mégiscsak valahogy kiderült az igazság. Valószínűleg Sára szólta el magát.
— Apukám egy király — mondta a játék hevében.
— Nem is igaz — ugrott fel Gergő. — Nincsenek is királyok. Csak a mesében léteznek.
— Talán még váratok is van? — kérdezte egy másik kisgyermek.
— Hogyne lenne — felelte gyorsan a kislány. — Egy nagy, magas hegy tetején áll a kacslábon forgó várunk.
— Akkor hisszük el, ha látjuk — kiabálták a többiek, akik közben Gergő és Sára köré sereglettek. — Bizonyítsd be nekünk, hogy királykisasszony vagy!
— Hogyan bizonyítsam be? — tárta szét karjait Sára.
— Mutass valamit, legalább egy fényképet a váratokról.
— Nem lehet lefényképezni a várat. Varázsburokban van. Ha valaki megpróbálná, akkor nem sikerülne. A vár helyén csak egy nagy, fehér folt lenne látható. Múltkor is egy turista le akarta fényképezni, tudjátok, mi történt vele?
— Mi? — jött egyre több ovis Sára közelébe.
— Amikor elővette a fényképezőgépét a várunk egyszerűen eltűnt. Csak a hegy csúcsáról sikerült képet készíteni.
A gyerekek erre nem tudtak, mit felelni. Hitték is meg nem is. Mégis valami bizonyságot szerettek volna látni a várról, meg arról, hogy Sára királykisasszony.
— Akkor rajzold le nekünk ide a homokba a váratok! — mondta szinte parancsolóan az egyik kisfiú. — Úgy hiszem el, ha látom.
— Ha nagyon akarjátok — egyezett bele Sára, és keresett egy vékony faágat, amivel serényen rajzolni kezdte a kacsalábon forgó várukat. A gyerekek egymást taszigálva nézték, mi fog ebből kisülni.
A kislány ügyesen tudott rajzolni. Egykettőre egy meseszép vár rajzolódott ki az óvoda udvarának a homokjában.
A nagy csönd és az összesereglett gyerektömeg még az óvó néni érdeklődését is felkeltette.
— Mit csináltok, kicsikéim? — kérdezte és odament hozzájuk.
— Hadd nézzem meg én is! — mondta az óvó néni. — Valóban nagyon szép. Nem is tudtam, hogy ilyen ügyesen tudsz rajzolni. Rajzolhatnál nekünk ilyen gyönyörű várat papírra is. Kidíszítenénk velük az óvoda falait. Te egy igazi rajzoló királykisasszony vagy.
Nem is kellett több a gyerekeknek, amikor ezt meghallották, elhitték Sára minden szavát, amit mesélt, s mondott a kacsalábon forgó várukról és királyságukról. Még arra is megkérték, hogy egyszer majd elmehessenek vendégségbe, a várba. A kislány egyetértően bólogatott kicsi, szöszke fejével, és ravaszkásan összekacsintott az óvó nénivel.
Ettől a naptól fogva mindenki tudta, az óvodába egy kicsi királykisasszony is jár.
Elolvasta:
71
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Asszociáció – Van olyan ember, akinek mindig mindenr?l ugyanaz jut az eszébe…
A Mátrában, a dombok között sétálva örömmel látom, hogy a lepkék virágról virágra szállva, cikázva gy?jtögetik a nektárt. Történt egyszer, hogy Répalepke rászállt Citromlepke kedvenc virágára, és elkezdte kiszívni bel?le az éltet? nedvet. Meglátta ezt Káposztalepke, gyorsan elröppent Boglárkalepkéhez, és elújságolta neki:
– Képzeld, Répalepke lopja Citromlepke nektárját!
– Komolyan? – csodálkozott Boglárkalepke. – Azért ezt nem gondoltam volna róla. Azt hittem, elégedett a saját virágaival.
– Azonnal el kell mondanunk Citromlepkének – fontoskodott Káposztalepke. – Nem hagyhatja, hogy mások meglopják!
– Szerintem pedig ne szóljunk neki – tartotta vissza megfontoltan Boglárkalepke. – Hátha csak véletlen volt, és soha többé nem fordul el?.
– Te milyen naiv vagy! – kiáltotta Káposztalepke. – Hát nem tudod, hogy milyen irigy Répalepke? Mindenki virágát megdézsmálja, akinek szebb van, mint az övé. A múlt héten Tigrislepke virágaira is rájárt. Meglátod, nemsokára a tieid is sorra kerülnek!
– Én mégis azt mondom, várjunk még, hátha nem teszi napokon keresztül, csak most az egyszer. ?t is sajnálnám, ha ok nélkül összevesznének Citromlepkével.
– Hát, én pedig nem bánnám, mert nagyon utálom Répalepkét. Azt hiszi, szebb nálam, csak azért, mert a színünk ugyanolyan, de ? a nagyobb! Hát pedig nem! Én sokkal szebb, kecsesebb és légiesebb vagyok, ráadásul a virágaim is illatosabbak, mint az övéi.
– Ejnye, Káposztalepke, mi ez az öndicséret? Hát nem tudod, hogy saját magadról nem állapíthatod meg, milyen vagy? Majd a rovartestvérek és a virággyerekek megszavazzák, melyiktek szebb, ügyesebb, okosabb és – f?leg – erényesebb! Holnapra ki is írom a szavazás id?pontját, szétpermetezem a hírt. Várunk téged is a megmérettetésen! A zs?ri elnöke – természetesen – én leszek!
