Avi Ben Giora. : Mesél a bécsi tekergő 1.

*

 

Megérkezés

 

Amikor ide érkeztem, megunva a szocializmus építését, úgy döntöttem, hogy inkább a kapitalizmust fogom erősíteni. Akkor csak egy mód volt erre: a szökés. De mivel szabad országba költöztem, a változtatás joga már az én kezemben volt. Nem akartam változtatni a dolgokon, de a sors másképpen akarta. Akkor még álltak a falak. Pedig milyen jó lett volna, ha addigra lebontják.

Miután a lányom megszületett leszereltem a katonaságtól, és polgári foglalkozásba kezdtem. Nehezen rázódtam bele, de a gyereknevelés katonásdi mellett kicsit körülményesen kivitelezhető dolog. Mondjuk abban az országban, ahol éltem, és a mai napig állampolgára vagyok, nem sokat számit ez, mert az maga egy nagy laktanya. Az ember, ha akarja, ha nem, mindig kénytelen a hadsereg rendelkezésére állni. Az időpontokat sajnos nem mi választjuk ki, hanem ellenségeink, akik sajnos semmilyen szabályt nem hajlandók betartani. Feleségem szülei még a magyar paradicsomban éltek. Hiába akartam nekik jegyet küldeni, elintéztem volna, hogy Cipruson keresztül kijöjjenek látogatóba úgy, hogy a magyar útlevelükben egy légypiszok sem maradna, hogy Izraelben jártak, nem vállalkoztak erre. Persze mindenre volt perfekt védekezés. Sőt sikerült a nejem fejébe bogarat ültetniük. – Nálatok háború van gyerekem. Mi lesz, ha férjeddel történik valami? Egyedül maradsz, ki fog gondoskodni ott az unokámról? – Ilyen és más hangzatos levelek és telefonbeszélgetések után a nejem addig nyúzott, míg ráálltam az utazásra. De kikötöttem, még mielőtt elindultunk, hogy vissza nem megyek. Élek bárhol de a szocializmusból elegem van.

Pestre csak nagy nehézségek és pár szerencsés húzás után jutottunk be. Röhejes volt, hogy abban az országban, ahol születtem, és életem egy részét eltöltöttem, úgy néztek ránk, mint a kiközösített bűnőzökre. Az ő szemükben azok is voltunk. Majd három hét után készültünk visszamenni Izraelben. Ekkor jött a nagyjelenet, melyet bármely nagy drámai színésznő megirigyelhetett volna. – Maradjatok, ne menjetek vissza! – és mindent bedobtak, ami elképzelhető. Kivétel az apósom, aki azt mondta: – arról nem volt szó, hogy itt maradtok.

– Itt nem is! – jelentettem ki. – Maximum a szomszédban, ha kapok rá lehetőséget.

Így esett, hogy megint Bécsbe keveredtem. A város szinte semmit sem változott. Kicsit modernizálódott, de a hangulat ugyanaz volt. Valahogy meg sem tudnám határozni, de nekem nyomasztónak tűnt. Tél volt és hideg. Legelőször lakásról kellett gondoskodni. Egy régi gimnáziumi osztálytársam Bécs melletti villájában táboroztunk le pár napig. A férje egy gazdag üzletember, étterme volt. Dacára annak, hogy úgymond “ellenség”, mert szíriai származású, nagyon jól megvoltunk. Igaz „az üzlet, az üzlet” alapján, mert nem ingyen kaptuk a szállást. A félkész állapotú házban mindig fúrt, faragott. Amikor a nejem elment a városba intézkedni addig én ott dolgoztam. A ház alsó szintjét csempéztem ki, és utána még ki is festettem. Mondtam is a nejemnek, hogy innét húzzunk el, amint lehet, mert a puszta tetőért túl sokat számítanak. A kosztról mi magunk gondoskodtunk. Éttermük lévén, soha semmi ennivalót nem tartottak a házban. Sőt amikor házigazdánk anyja kijött látogatóba a lányához, a mi vacsoránkat ette meg jó étvággyal, és utána azt se mondta a lánya, hogy bocs.

Egy szervezet által sikerült lakást találnunk. Elmentünk megnézni. Lerobbant volt, de én nem bírtam már tovább cérnával, na meg így legalább bent lehettünk a városban. Átmenetileg táboroztunk itt pár napig, a nem emberi körülmények között, mégis sokat kértek érte. Egy diákotthonba mentünk, ahol úgy gondoltuk kihúzzuk addig, amíg találunk valami lakásmegoldást. Közben persze én feketén dolgoztam. Ennek két kockázata is volt: először is ha elkapnak, hogy úgynevezett fekete munkás vagyok, 24 órán belül kitoloncolnak, a másik még rosszabb, hogy a munkaadó nem fizet ki. Fehéren, papírral dolgozni nemigen lehetett akkor. A munkavállalási papírokat nem volt könnyű elintézni. Pláne a mi izraeli útlevelünkkel. Feltételek az állandó lakhely, ami főbérlet, mellette be kellett mutatni valami kaucióként bankba lekötött pénzt is. Ha ezek megvoltak, akkor lehetett keresni egy olyan céget, amelyik hajlandó alkalmazni. Utána állíthattuk ki a kérelmet, amit pár száz schillinges okmánybélyeggel felszerelve beadhattunk. Az elintézés cirka három hetet vett igénybe és nem volt biztos a kedvező válasz, de nem lehetett más utat választani. Eleve a hivatalos itt–tartózkodást is ehhez kötötték.

Munka és lakás. Nagy nehezen sikerült találnom valakit, akinél a piacon feketén dolgoztam már, ő hajlandó volt bejelenteni. Sok esélyt nem adtam a dolognak. A lakáscím eleve létező, de mi van, ha kijönnek megnézni, hogy ott lakom–e? Ezt is meg kellett oldani. Egy zsidó gyáros belement abba, hogy amúgy is üresen álló lakását /ami nem a tulajdona, csak bérleménye volt/ kiadja nekünk, mint izraelieknek. Hosszas alkudozás után az árban is megegyeztünk. Eléggé megnyomta a ceruzát, de ha nem is jó, mégis normális körülményeket biztosított, központi fűtéssel és melegvízzel. A piacon egy szintén volt izraeli alkalmazott a boltjában minimálbérért. Élelmiszer boltjaiban kicsi imbiszeket is működtetett. Itt lettem alkalmazott. Hajtott mindenkit, mint a lovakat, nem tett semmi kivételt. Igaz nekem megígérte, kapok tőle egy standot, ahol árulhatok saját termékeket. Előzőleg ugyanis azzal kerestem meg, hogy talán tudna kölcsönt adni, hogy egy standot csináljak, ahol palacsintát, felafelt és keleti ételeket árulhatnék. Ez csak ígéret maradt, mert vagy nem akart konkurenst, vagy nem voltam neki elég megbízható. Mint melóst alkalmazott, persze sokáig feketén, és előfordult, hogy a járandóságomat „elfelejtette“ kifizetni, és ilyenkor kajtatni kellett utána. Nem nagyon volt ínyemre ez az életforma, hiszen én tapasztaltam már, milyen valahol emigránsnak lenni. Az elején az ember saját honfitársaira eleve rá van szorulva, de azoktól sok jóra nem lehet számítani. Van persze kivétel is, de kevés. Mindenki azt nézi, hogy hol és hogyan tudna jól járni.

Szóval hosszas kuncsorgás után hajlandónak mutatkozott bejelenteni. Csodák csodája, három hét után pozitív választ kaptam. A munkavállalási papír birtokában már könnyebben mennek a dolgok. Igen ám, de ezt csak én hittem. Mert itt semmisem megy könnyen. Illetve úgy, ha tudja az ember, kit és hogyan kell megkenni. Itt már akkor is dívott és virágzott a korrupció. De erre csak menet közben jöttünk rá. Mert hiába volt meg minden papír a tartózkodási vízumhoz, mégsem volt olyan egyszerű. Ugyanúgy, mint mindenhez, okmánybélyeg egy vagyonért és százegy kritériumnak megfelelni. Vártunk türelemmel, de sehol semmi. A nejem valami zsidószervezetben /mert csak ezekre tudtunk az elején számítani, és addig sok köszönet nem volt bennük/ talált valakit, aki mondta, van egy ismerőse, az elintézi soron kívül. Hiába kérdeztük mennyi a „taksa“, nem tudott rá mit felelni. Én nem nagyon akartam ezt az utat, de nem volt mese. Egy nap aztán egy idősebb osztrák hölgy bevitt minket az idegenrendészet központi székházába. Egyenesen a nagyfőnökhöz, mert szabad bejárása volt, és pár kedélyes szóváltás után előadta a tulajdonképpeni jövetelének okát. Papír stempli és miegymás, 15 perc alatt bent díszelgett az útlevelünkben az egyéves tartózkodási vízum.

A hölgy egy fillért nem akart elfogadni, mert látta, is meg tudta is, hogy emigránsok vagyunk. Igaz most szabad akaratból. A piaci munkám le akartam váltani valami másra, mert amit a munkaadóm megígért azt nem akarta betartani, és kevesebbet fizetett a kialkudottnál. Járt volna pénz a gyerekem után is, de ezt előszeretettel lenyelte sok más juttatással együtt, az egészségbiztosítást sem fizette, a nyugdíjalapot sem. De ezeket már csak jóval később tudtam meg.

Rátaláltam egy elektronikai üzletre a Maria Hilfer egyik utcájában, a tulajdonos eladót keresett. Be is álltam hozzá. Bár ne tettem volna, mert hiába volt ő is izraeli és magyar, attól még nem lehetett megbízni benne. Közben, nehogy jól is érezzem magamat, újból lakásgondjaink is lettek. Az előző munkahelyem főnöke jóban volt a lakásadómmal, és valószínű, csípte az orrát, hogy egyik napról a másikra mondtam pát neki, hát alámtett. A “szállásadóm” közölte, egy hónap alatt költözzek ki. Ehhez a lakászhoz közel, volt egy úgynevezett “magyar kocsma”, ahova főleg magyar emigránsok látogatták. Itt mindig lehetett némi infohoz jutni, lakás, vagy munka terén. Üzemeltetője egy jugoszláv magyar, aki húzta az egyik lábát, és ezért rajta ragadt a “Sánta” ragadványnév. Jól kihasznált mindenkit, aki beállt hozzá dolgozni. Pénzt nem igen adott, helyette kosztot és kvártélyt. Készpénzt csak ritkán. A közönségnek adott hitelt, de ha már valaki sokkal tartozott, attól a legbrutálisabb módon kasszírozott. Elmentem egyik este oda, hátha hallok valamit. Sánta kosztot, kvártélyt ajánlott, ha beállok hozzá, sőt az asszonynak is ad munkát. Kedvezőnek látszott, de amikor mondtam, hogy nekem már papírjaim vannak, bejelentést és mindent akarok, fordított a meneten.

– Hát miért nem ezzel kezdted? Szükségem van egy társra az üzletben. Nem kellene sokkal beszállni, olyan harmincezer schilling elég lenne.

– És mit kapok cserébe?

– Hogyhogy mit? A nyereség felét.

– És ha nincsen nyereség, akkor felkophat az állam? Nem egyedül vagyok, hanem családdal.

– Olyan még nem volt, hogy ide ne tévedt volna be vendég.

– Na, de az még nem nyereség. Maga ad hitelt is, nincsen rendes kasszagép, honnét tudjam majd, hogy nyereség van–e vagy vesztesség? Mondani mindent lehet, vagy nem?

Nem tetszett ez a beszéd neki, és csak annyit mondott, még foghegyről, hogy ennél jobb ajánlatot úgysem fogok találni egész Bécsben. Szerencse, hogy a nejem tudta milyen hiszékeny vagyok és határozottan lépet fel velem.

– Először is ne menj oda többet. Kettő: nagyon jól tudhatnád már, hogy emigráns az  emigránst szereti palira venni, hiszen mást nem is tud. Osztrák nem fog neki bedőlni. Mert az nagyon hülye kellene, hogy legyen.

Nem is mentem oda többet, viszont az idő nagyon szorított. Sikerült aztán egy lerobbant lakást találni, ami olcsó is volt, csak rendbe kellett pofozni. Már úgy nézett ki, sikerül kis levegőt venni, de nem így történt.

 

 

   Üresjárat

 

Átmentem a másik munkahelyre, Nagyon hamar jóba lettem a mindenkivel. Félig–meddig családi vállalkozás volt. Magyar származású férfi vett fel. Ide nősült be, 56–os disszidens magyar lányt vett feleségül, az üzlet az övé volt. A fiúnak a nővére egy volt izraeli magyarral áll össze és ebből állt az egész “személyzet”. Úgy nézett ki, jó dolgom lesz itt. Nem is volt az elején semmi gond. Kevés volt ugyan a forgalma, mert ellentétben a többi hasonló üzlettel, ö csak márkás és drága árut tartott. Bóvlit és mindenféle magyarok által favorizált dolgokat nem árult. Sok osztrák is itt vásárolt. A papírjaim viszont nem akartak visszajönni. Mert hiába, a munkavállalási engedély specifis, csak arra a helyre szólt, ahova elsőre megkaptam. Erről senki sem tudott. Se én, se az új munkaadóm. Jóval későbben derült ki ez is, mikor már réges–rég nem dolgoztam itt. Aztán egyszer csak jött egy értesítés, hogy nem dolgozhatok nála, mert új munkavállalási engedély kell, azt meg nem adnak. De főnököm nem törődött ezzel, és újra kérelmezte az engedélyt. Közben a lakást is kezdtem renoválni. Éjszaka festettem, ami nem járt zajjal, hétvégén meg sittet hordtam. Lett is belőle nagy kalamajkám, mert a házmesternél kivertem a biztosítékot, hogy a kukákba szórom.

– Hova szórjam? – kérdeztem dühösen.

– Béreljen konténert, vagy vigye el kocsival az erre kijelölt telepre.

Kénytelen voltam leállni minden munkálattal, mert már az alattam lakó is elkezdett szekálni, hogy csepeg a fűtőolaj az ő balkonjára. Az igazság az volt, hogy emigránsnak, nem szabad azt, amit az osztráknak. Visszabeszélni és ellenkezni. Soha nem bírtam megtanulni. Még ma sem tudtam.

Jött a karácsony, és próbáltunk annyit összeszedni, hogy lejussunk Pestre a rokonsághoz. Nem kevés pénz kellett akkoriban egy ilyen kalandra. A két vonatjegy oda–vissza hatszáz schilling volt. Három magyar vízum egyszeri beutazásra, fejenként hetven schlling. És akkor hol van még a költőpénz, és ugye hiába rokonok, üres kézzel sem mehettünk.

Főnököm nagy bevételre számított, de az ígért nagy magyar „rohamok“ csak nem akartak jönni. Azért nem igen panaszkodhatott, azért volt forgalom. Kaptam tőlük ajándékot is, meg némileg kisegítettek anyagiakkal is, hogy utazni tudjunk. Jól, jött az a két hét „otthon“, de utána már vártak az itteni gondok. A főnök testvére kukacoskodni kezdett, hogy neki ez nem jó így, mert a fizetésem nem tudja jóváírni az adóban. Mivel nem tud bejelenteni. Még kétszer próbálkoztak, de nem ment. Persze magamban dühönghettem, miért nem tudtam a fenekemen maradni a piacon, ahol megvoltak a papírjaim. Na de itt semmit sem kötnek az ember orrára, mindent a dolgozónak kell megtudnia, és ha rosszul lépett, akkor már nincs visszaút. Ott álltam megint megfürödve. Se pénz, se posztó, bevétele csak a nejemnek volt, az sem fehéren, hanem feketén. Eltökéltem – már csak dacból is –, hogy nem adom fel, ha már eddig bírtam. Elvégre nem most kezdem a „nyugatot“, csak a hely és az általános szabályok nem ugyanazok. Minden ország először a saját polgárait tartja számon. Itt ettől nem kellett félnem. Az osztrák csak akkor dolgozik, ha már nagyon muszáj, és akkor sem akármit. Egyik szomszéd, aki szintén magyar volt, felajánlotta, hogy segít a lakásrenoválásban, ha én is segítek neki. Sőt ha akadnak fusi melói, akkor elvisz magukkal, mert volt egy haverja is, akit beszervezett. Egyik nap átjött, hogy talán tudna segíteni is valamit. Ismerőse nagyobb lakást akar, és hajlandó volna ráfizetéssel cserélni velünk. El is jött megnézni, és tetszett is neki. Az ő cserealapja nem volt rossz, de a legfelső negyedik emeleten, lift nélkül. Ráfizetni meg nem akart, mondván az övé már ki van tatarozva. Nem kötöttünk üzletet. Viszont megkérdezte, hogy nem akarok–e dolgozni náluk, mint „felhajtó“. Nem kérdeztem rá mi az, hogy felhajtó, mondtam, majd meggondolom. Szomszédomnak mondta, hogy „alma ata”, mert nem megy. De miben utazik ez a pasas, hogy felhajtót keres? Örömtanyát tart fen?

– Nem tudod mi az nála, hogy felhajtó? Az én értelmezésemben, az a pasas, aki felhajtja a kundét a kupinak, és kap részesedést.

– Na, pont erről van szó, csak nem kupi, hanem magyar üzlet. Lemész a buszokhoz reggel és szétosztasz egy csomó szórólapot a magyar turistáknak. Aztán amikor elkezdenek mozogni, akkor betereled őket az üzletbe. Az átlag napidíj három darab százas, de van úgy, hogy a forgalom alapján fizet. Három kiló, az biztos.

– Ez bejelentett meló?

– Milyen bejelentett? Te hülye vagy? A legtöbb magyar üzletben feketén melóznak. Illetve nem feketén, hanem azilosok, akik már valahova regisztráltak, mint bevándorolni szándékozók, és várnak az utazásra. Fekete melósok, de nem vesznek róluk tudomást. Jól jár az állam is velük, meg a csomó panziós. Az állam kaszálja a magyar üzletektől az adót. A panziós meg a napidíjat az államtól, mert valahol el kell szállásolni a sok menekültet, amíg kiutaznak. Az állam meg kap fejpénzt az UNO–tól.

– Akkor ez nem nekem van. Én nem vagyok menekült. Sima emigráns csak, aki saját szántából jött ide /de minek/, és le sem akar telepedni, simán dolgozni akar. Nem kell állampolgárság, semmi, csak megélhetés, mint a jugónak.

– Az nehéz dió. Még a jugó sem tud csak úgy idejönni, hogy jöttem dolgozni.

– Azt vágom. De ha ő kaphat jogokat, akkor én miért nem?

– Vedd tudomásul, ez az „ausnamek“, a kivételek országa. Egyiknek igen, a másiknak nem.

– Szerintem menj el a Barohoz felhajtónak. Közben nézek tovább, hátha találok valamit, na meg esténként tudsz fusizni is velünk. Most is úgy néz ki, a jövő héttől lesz egy komoly meló. Erről majd szólok.

– Na jó. Akkor szólj a Baronak, hogy megyek hozzá, ha a napi három kiló biztos.

El is kezdtem ezt a munkát. Na de magyarok abban az időben csak nagyon “kimérve” érkeztek. Jöttek, de pénzük az kevés volt, és csak bóvlikat vásároltak, ha vásároltak. Inkább a cserekereskedelemre akartak rámenni. Vagy forintot ajánlottak, vagy cigarettát, vagy ruszki pezsgőt és vodkát. Nagyritkán szalámit és orosz kaviárt. Ezeket könnyen kiszúrta az osztrák vámos, és el is szedte /legtöbbször magának, mert nem adtak semmi elismervényt a tudatlan magyarnak, hogy elkoboztak tőle ezt, vagy azt/. A cigarettával is ez volt a helyzet, de azt még át tudták csempészni, csak sokat akartak érte kapni. Ebben az időben a sima nagyipari “bartel kereskedelem” dívott, a fiktív árak. A magyarok hozták a kívánt árut, ami vagy szesz, vagy cigaretta, cserébe kapták a bóvli árut. A nyerő mindig az osztrák, illetve magyar kereskedő volt.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 457 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.