Fáradtan érkeztem a hálóba, ahol szokatlanul nagy csend fogadott, mintha ők is velem akartak volna szolidárisak lenni. Aztán ráéreztem, itt valami új esemény okozhat ekkora változást. Hirtelen az új, idegen világ készült nyakon önteni a teljesen más gondjaival. Ki kellett lépnem végre a másik életterem varázsából.
— Mi bajotok van? Történt valami? — kérdeztem félve.
— Előbb fújd ki magad, majd aztán ráérsz megtudni.
— Jaj, mit? — estem kétségbe.
Hangzavar támadt, majd valaki leintette a társaságot:
— Még meg se kérdeztük, hogy van az apukája — és kérdően fordult felém.
— Köszönöm, nincs jól, de ne csigázzatok. Ki vele, mi történt?
Ekkor egymás szavába vágva közölték; „pipikénk” van.
— Micsoda? Egy tyúk?
Nem nevettek.
Vészjóslóan körülvettek és végre kibökték, hogy tetű van a hálóban, méghozzá nem is kevés. Van egy góc, és onnét vészesen terjed.
Kapkodtam a levegőt.
Ha valaki tisztában lehet azzal, hogy mit jelent ez, akkor egy fodrászcsemeténél senki jobban. Amikor egy vendég túl ápolatlanul jelent meg hajvágásra, apu először a füle mögött megemelte a bozontot, és ha ott apró fehér pöttyöket talált (bizony előfordult), akkor a nyakába se kanyarította a hajvágó köpenyt. Csendesen elnézést kért és közölte, hogy nem vállalhatja a kiszolgálást. Ha egyedül volt a kuncsaft, akkor kevésbé kellemetlen egy ilyen szituáció. — A többit el lehet képzelni egy kis fantáziával. — A halk visszavonulástól a felcsattanó sértődött dühkitörésig minden variáció előfordult. Aztán a vendég távozását az üzlet átmeneti lezárása és alapos fertőtlenítése követte.
A hír ezért úgy hatott rám, hogy azonnal viszketni kezdett a fejem.
— Mit kell most csinálni, fertőtlenítettek benneteket? — és már el
is tört nálam a mécses. Túl sok volt nekem addig is a rossz hírekből, ettől kicsordult a pohár.
— Persze. Rózsika néni itt volt, de most nem ér rá, várd meg, amíg bejön érted, ne bőgj. Igaz, mi már alaposan kibőgtük magunkat — közölték rezignáltan.
A hosszú várakozás alatt fáradtan dőltem végig az ágyamon. No, ezt rosszul tettem. Ki kellett volna ülnöm a háló elé, amíg rá vártam…
Amit megtudtam: az első ágy lakójától kaptuk az „ajándékot”, a szomszédja is tele van, de a következők fogyó arányban fertőzöttek. Lehet, hogy nekem még nincsen, mert az ötödik ágy az enyém, a szomszédomnak csak kevés és még csak friss a serkéje.
Rögtön az otthoniakra gondoltam és tovább sírdogáltam: „Mi lesz, ha valahol tetűt hagytam?”
Szerencsétlenségemre, csak másnap nézték meg a fejemet.
Egyetlen élő bogarat, azaz ahogy Domi néni becézte őket, „pipikét” találtak, két friss „tojással”. Nem kellett volna bent időznöm fertőtlenítés előtt, sőt ott is aludni.
Hosszú és keserves tortúra következett, bekenték a hajunkat egy irtó büdös irtószerrel, először kivétel nélkül minden lánynak, csak annak nem kellett többször ismételni, akinél egyáltalán nem találtak „lakót”. A Köjál kiküldöttei jó ideig ellenőrző vizsgálatra visszajártak hozzánk.
Zúgolódtunk, zúgolódtunk, mégis titkon örülhettünk, mert a sok vállig, sőt hátközépig is növesztett hajból a legváltozatosabb frizurák készítésével egymást és mindenkit el tudtunk kápráztatni, és azt mégsem vágták le. Rémálmainkban kopaszra nyírtak bennünket.
Mindenesetre, első dolgom volt a közelmúltban bejárt helyeimet értesíteni, hogy ellenőrizzék a hajukat. (!) Ezt elmondhatatlanul kínosnak éreztem! Szerencsére sehol nem hagytam kéretlen ajándékot. Tehát az én egyetlen, árva pipikém — valószínűleg — a visszaérkezésem után tette tiszteletét a dús hajkoronámban.
Ez az esemény aztán ismét új rendelethozatalt tett szükségessé: hogy minden új lánynál kötelező a tetűvizit, amire addig senki nem is gondolt volna. (Pedig milyen kézenfekvő!)
A „tettest” a mai napig nem értem. Akármilyen ápolatlan környezetből jött is, azt sejtenie kellett, hogy miért viszket a feje. Vagy úgy hozzászokott, hogy fel se tűnt neki? Esetleg nem is tudta, hogy az nincs mindenkinek?
Amikor elmondhattuk, ki, mit szeretne tanulni, meglepő közlése volt O. Erzsinek, aki a szeptember elsejei csoportunkkal érkezett és a 2-es szoba első ágyának lakója lett: Ő érzi magát olyan erősnek, hogy el tudna látni betegeket. Ápolónő szeretne lenni.
Erős fizikumú, magas, csontos, tenyeres-talpas, vidéki lány volt. Egyik lába kissé behajlítva merev, de strapabíró.
Mária néni elgondolkodva nézte, aztán azt mondta:
— Nem is olyan lehetetlen, megbeszéljük.
Vizsgálatokra kellett jelentkeznie és hamarosan „igen” döntés született. A csapzott Erzsi kivirult. Az leírhatatlan, amilyen boldog áhítattal jött be egy nap a hálóba, karján egy komplett, keményített kék-fehér nővérruhával, amit óvatos szeretettel végigsimogatva teregetett szét az ágyán. Meghatottan néztük. Neki ez, maga volt a CSODA.
Az előző napokban már járt a bácsik-lakta oldalon takarítani, ismerkedni. Ügyesnek bizonyult, hamar megszerették az ottani gondozónők, sőt a bácsik is. Ezután rendszeresen náluk dolgozott.
˜Mi pedig új, elég riasztó ismereteket gyűjthettünk be Erzsitől: Hogy a szép hátsó épületszárny akkor lesz a mienk, ha onnét kihalnak a veterán harcosok. Már az ágyak többségén nincs is lakó. Néhányan lézengnek csak, de ha összezsúfolják őket egy-két szobába, mi akkor sem foglalhatjuk el a felszabaduló helyeiket. Pláne, mivel egy szobában négy fiatalember is lakott. Ugyanazon szárnyban összekeverni a különböző nemű gondozottat, a koedukáció kizárt! Közös mellékhelyiségekkel rendelkező lakrészben idős és fiatal férfiakat a lányokkal, valóban nem is lehet összezárni.
Várni a bácsik kihalását pedig, elég kegyetlen dolog. Ezért rövid idő után inkább a kilakoltatás mellett döntöttek a magasabb fórumon. Ez sem túl humánus eljárás, de egyszer már bevált, amikor a huszonöt vak és csökkentlátó nénit ’63-ban áthelyezték a vakok intézetébe, mert már luxusnak bizonyult a nagy épületben tévelyegniük. A hadirokkantak akkor még jóval többen éltek a hátsó épületben. A már csak tíz körüli, egyre fogyó létszám azonban már senkinek nem okozott fejfájást — mindegy hova, menniük kell, mint előzőleg a néniknek!
Hogy az öreg fa átültetése mivel járhat, az egy elhanyagolható szempont!… Kit érdekelt?! A néhány fiú heves tiltakozása pedig végképp nem nyomott a latban!˜
Kanyarodjunk csak vissza O. Erzsihez.
Az eddigre alaposan megfogyatkozott hadirokkantak mellett jól bevált tanuló ápolónak. A munkájával, viselkedésével nem is volt baj. Pár nap után azonban gyanúsan vakarózni kezdett egyik-másik kisöreg. Nemsokára a gondozónők is. Megnézték egymás haját és azonnal kiderült a turpisság; tetű van!!! De honnét?
A nyomozás szálai Erzsihez vezettek és az ő hajában vastagon fehérlett az élő serke, meg nyüzsgött a sok bogár. Hatalmas pánik kerekedett.
Ki tudja, miért nem számolt senki előre az ilyen és ehhez hasonló veszélyekkel? Nem kértek megelőző egészségügyi kivizsgálásokat sem, bármilyen fertőzést behozhatott volna akármelyikünk…
A fertőtlenítés utáni történet nem volt ennyire drámai. A mi Erzsink ott folytathatta a munkáját, ahol egy kis időre abbahagyni kényszerült.
˜˜
Az intézet jellegénél fogva szükséges volt, hogy a nevelőtanárok mellett gondozónők is felügyeljenek ránk. Sőt az egyre több, egyre nehezebben mozgó új lánynak több segítség kellett a fürdésben, egyebekben, no és az étkezések rendjét felügyelni, a tisztaságszereket kiosztani, orvoshoz kísérni, ápolni, esetleg megfelelő gyógyszert adni, ha megbetegedett valaki, és még számtalan dolguk akadt. Kicsit az anyáink napi gyakorlati, gondoskodó szerepét töltötték be mellettünk a gondozónők.
Az ilyen jellegű pálya sem lehetett valami népszerű. Kevesen jelentkeztek rá. Erzsi munkájára tényleg szükség volt.
Sajnos, mi gyámolításra szorultunk ugyan, de gyakran éreztük, hogy túlzottan gyerekként kezeltek, ami csak azért helytelen, mert eleinte nem tettek ebben kivételt az önállóbbakkal sem. Túl nyilvánvalóan gyámkodtak felettünk. Később, ahogy jobban megismertek mindenkit, bár mérsékelten, de hagyták a tehetségeseket kibontakozni. (No, még ebben is tettek kivételt — néha érthetetlenül!)
A két gondozónő, akikkel először találkoztunk, Juhászné Julika néni és Váczyné Rózsika néni. Aranyos teremtés mindkettő, mégis, egymás ellentétei. Koruk körülbelül egyforma, ebben még hasonlítottak, aztán vége.
Amikor hazaértünk, a belépés pillanatában tudni lehetett, ki van szolgálatban, mert ha meleg, de büdös fogadott, akkor Julika, ha pedig olyan huzat, hogy röpültek a függönyök, akkor Rózsika néni. Ez néha meg is tévesztett — amikor már százhúszan voltunk és több gondozónőnk is volt —, mert előfordult, hogy ők együtt kerültek egy műszakba. Hát, azon valamennyien remekül szórakoztunk.
Ugyanis ahogy végigment az épületben Rózsika néni, kitárt minden ablakot, közben a nagy kivágású csinos kis blúzaiból látható kerek formáit legyezgette, homlokát törölgette. Jött utána Julika néni és becsukott mindent, borzongva dörzsölgette a szigorúan gombolt fehér köpenye ujján át a karjait.
Az öltözködésben konzervatív, vékonyka Julika, magas-szárú, fűzős cipőben járt, haja egyszerűen dauerolt.
Rózsika köpenyének két szárnya repült, mint a függönyök őutána, könnyű kis szandálokba bujtatta titok-zoknis lábát. Erősen fehéredő, lazahullámos frizurája kifogástalan, a gallérján vagy pici kitűző, vagy színes kis muszlinsál virított és csupa gömbölyded volt mindenhol.
Kicsit mindig panaszkodtak mind a ketten, de ezt sem egyformán. Rózsika szenvedő hangon kifogásolt, finnyásan, kényeskedve tett mindenért szemrehányást. Julika szomorkás mosollyal, szerény-csendesen panaszolt, vagy komoly arccal kért.
Julika szívesen elvállalta az éjszakázást is néha. Rózsikának operabérlete és kamasz lánya volt.
Mindkettőjüket szerettük, de valami csacsi okból minden lány igyekezett fintorogva bírálgatni őket. Talán a rajtuk keresztül hozzánk érő felügyeletet érezték túl terhesnek, méltatlannak.
Julika néni többször kísért, egyszer segített felszállni a vonatra, ő Százhalombattára ment és odáig együtt utaztunk. Kedvesen, hozzátartozójaként kezelt.
A lányoknak Ari voltam, viccesen komolykodva Pápay. Mária néninek mindig Aranka. Rózsika néni volt az, aki minden lányt anyáskodva Mucikámnak, Mucuskámnak, engem Arikának becézett. (Rémes!)
˜˜
Még meg se ismerkedtünk az intézettel és egymással, amikor Mária néni bejelentette, hogy a tervezett szellemi vetélkedővel fogunk az ellenfélnek meghívott fiúintézetnek bemutatkozni. A mostani összetételhez állítják össze a kérdéseket, hiszen van négy gimnazistánk is, és a legtöbb lány elvégezte a nyolc általánost, tehát az iskolai anyagot fogjuk elővenni. Utána versenyre is kihívhatjuk majd a fiúkat, tanulásban és továbbtanulásban.
Csak a témaköröket közölték. A kérdéseket Domi néni, Mária néni és egy kintről bejáró, fiatal titkárnő dolgozta ki, nem bizonyultak nehéznek. Előbb mégis megijedtünk, de aztán hatalmas izgalommal készültünk.
A vetélkedni kijelölt és első sorba ültetett lányok nem hoztak szégyent az intézetre. A történelmi, irodalmi, zenei, némi politikai és gyakorlati kérdésekre elég sok ujj emelkedett a magasba, de a fiúk — bizony — nem nagyon jeleskedtek.
A meghívandók közé a fiúk igazgatóját, Túri Lászlót is besoroltuk. Róla a Május 1-úti intézetet ironikusan „Túri Akadémiá”-nak neveztük el. Ezegyszer el is kísérte a neveltjeit, Domi néni mellett ült a zsűriben és elismerően bólogatott, minket viszonzásul, udvariasan meghívott egy későbbi rendezvényükre. Aztán nem láttuk soha többé.
A vetélkedő után büfé nyílt a tálalóból, ahonnét két fehérkötényes lány üdítő szörpöt mért ki szódával és szendvicset árult pár forintért, amit előző este készítettünk néhányan.
Gyorsan átrendezték az ebédlőt és a szabaddá tett tér táncparketté lépett elő, ami felett egy rozoga lemezjátszó zenéje lebegett és néhányan lépegettek, hitték, hogy az tánc. Ez nekem egyáltalán nem tetszett, el is tűntem hamar.
Aztán másnap a Kisműhelyben csodálkoztam, mi az a szenzáció, amit olyan nagy lelkesedéssel lehet mesélni, hisz — szerintem — enyhén szólva: rémes volt. Bevallom, egyébként is csalódottan éltem meg az első rendezvényt, mert ekkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy milyen lesz a többi és kik fognak majd ide járni.
„A normális fiatalság életéhez akartok erőlködve hasonlítani? Nem érzitek, hogy az úgysem fog menni?” — gondoltam, és ebből ki akartam maradni. Mindenki elégedetten mesélt, én meg nem értettem, hogy mivel… Rossz hangulatomat nagyban befolyásolta apu betegsége is. Mindig hozzá kanyarodtak vissza a gondolataim. A lányok közt senki sem volt, akivel beszélgethettem volna a gondjaimról.
Gépiesen dolgoztunk, tanultunk és éltük a hétköznapokat. Közeledett az első gimnáziumi beszámolók ideje, ami erősen foglalkoztatott, hiszen ez az iskola fővárosi, sokkal nagyobb lehet a követelmény itt, ráadásul ismeretlen tanárokkal fogok szembekerülni.
Becsülettel készültem a zajos szobában. Nem ment könnyen, de kezdtek rám figyelni a lányok, hogy a komoly tanuláshoz csend is szükséges. Észrevétlenül szoktunk össze egymással és az adott körülményekkel. Lassacskán, mintha nem is lett volna már olyan szörnyű, mint az első hetekben.
Esténként tévét néztünk és néha páran már együtt mentünk ki a közeli, Lövőház utcai cukrászdába, ahová eleinte Árpival ültünk be a hosszú sétáink után.
Egy ilyen kimenő alkalmával a Margit-hídon összetalálkoztunk Janny Julival, akinek ép fiú udvarolt. Olyan fáradt voltam már, hogy meg-meg kellett állnom, kifújni magam, botozó kezeimet pihentetni. Árpi és a fiú azt találták ki, hogy így négyen üljünk le a sarki cukrászdában, ott beszélgethetünk tovább. Juli is a Kisműhelyben dolgozott, erős kezével a nehéz drótvázakat hajlítgatta szakszerűen. Sziduval egy szobában lakott, volt miről mesélnie. Egyre kíváncsibb lettem erre a Szidura!
Amikor háború után az országunkba görög gyerekeket menekítettek, akkor érkezett a kislány a pár évvel idősebb bátyjával Magyarországra, még ép egészségesen. A nagy Heine-Medin járvány egy Balaton melletti gyermekotthonban érte el. Négyvégtagos bénultan a Pető Intézetbe került, mint állami gondozott. Ott végezte el az általános iskolát a hetedik osztályig. Soha nem tudta teljesen átvenni a magyart, akcentusa mellé egy furcsa, egyedi beszédstílus is társult, ami különlegessé tette.
Mindenhol a szívébe lopta magát szinte mindenkinek. Jellemzően heves vérmérséklete okán a gondozónőknek nem egyszer kellett őt csillapítaniuk. Sokszor hangzott el feddő szeretettel:
— Egyem meg, azt a forró, macedón szívedet!
Testvére, Dimitrisz tovább ment Németországba, Szidu pedig itt maradt, majd az újpesti intézetben tanult tovább, később ott lett ő is szabás-varrás tanuló. Áldozatul esve, és nem elhivatottságból.
— Tud is varrni? — kérdeztem Julit.
— Á, dehogy! Szerintem egy zsebkendőt sem tudna kiszabni, beszegni — nevetett Juli. — Aligha találsz két lányt, aki itt nem kényszerből tanult varrni. Mindenki tudta, hogy ezt csak falból, időhúzásból végeztetik velünk. Viszont mióta a Marczibányi téren, az Iparművész Kisműhelyben lehet, azóta kivirult. Ott alkothat! Én ugyan megvarrok bármit, de utálom. Ezért kértem magam én is a Kisműhelybe, aztán szerződtettek is — folytatta Juli és elgondolkodva, kérdés helyett mondta. — Tudom, amíg tanulsz, te is átmeneti megoldásnak választottad az iparművészetet. Szerződést nem is fognak kötni veled, mert ők is tudják.
Ez igaz is volt.
Julival nem lettünk ugyan barátnők, de felfedeztem benne az imponáló öntudatosságot. Ez túl komolyan hangzik, de azon kevesek közé tartozott, akik komolyan vették a jövőjük tudatos előkészítését. A maga lábán akart megállni. Határozott tervei voltak. Két lába bénult le már nagyocska lányként és csípőkosaras, körsínes, térdzáras járógépben, két erős kezében bottal járt. Nagyon ügyesen pattant fel a járművekre. Ő volt az egyik, akiről a példát vettem, hogy nekünk legjobb viselet a hosszúnadrág, ápol és eltakar.
Ezek a séták, beszélgetések azonban még mindig a szobatársak mellőzésével történtek. Mintha csak vendég lennék ott!
Az esti TV műsorok kiválasztása, közös nézése aztán kezdte olvasztani a pipike-üggyel már megtört közömbösség jegét. A „nagyfilm” végén rendszerint kiürült az ebédlő, ahol a készülék állt. Ami utána következett, az valami komoly téma, zene vagy riport szokott lenni. Engedéllyel lehetett volna csak tovább ott maradni, amit nem kért senki. Egyszer aztán, mivel tudtam, később mi következik, előre kértem engedélyt és nem álltam fel a főműsor után.
— Lesz még valami érdekes? — kérdezték.
— Komolyzene — válaszoltam. No, erre majdnem mindenki elment, csak Budai maradt. Amíg lenyűgözve hagytam magamra hatni a csodás dallamokat, súgva megkérdezte.
— Mi ez?
— Kalaf II. felvonásbeli áriája Puccini Turandot c. operájából.
— Nem is tudtam, hogy ez ilyen szép.
A mellettem ülő, eddig kis zord, állami gondozottra pillantva láttam, milyen áhítattal hallgatja ő is. Így indult.
Véletlen is lehetett, hogy akkor kint maradt velem, de ettől kezdve jött és hívott másokat is, hogy zenével ismerkedjünk. Később együtt néztük végig Verdi „Nabucco”-ját és Puccini „Tosca” c. operáját is a televízióban. Sőt, az Erkel Színházat is együtt látogattuk, amikor ritkán alkalmunk nyílt, ott élőben is láthattuk a Nabucco-t, aztán a nem kevésbé nagy élményt adó Hunyadi Lászlót. A Zeneakadémiára is többször elmehettünk!
A zene szinte minden fajtája sokunknak a legvonzóbb kikapcsolódás volt.
A hálóban egyébként is emberibbé kezdett alakulni a légkör. Mint ahogy miden alkalmat kihasználtunk a Kisműhelyben is, hogy értelmesen beszélgessünk. Mégis meglepett, amikor Szidu, az ő eredeti stílusában megszólított:
— Te, új lány… hogy is hívnak?
— Nekem szóltál? — fordultam hátra és azt láttam, hogy elpirulva néz félre, de bólogat. A lányok rögtön közbeszóltak egymás szavába vágva:
— Ha tudnád, mióta akarta, hogy helyette mi szólítsunk meg, mert ő ilyen szégyenlős.
Én is zavarba jöttem, nem tudva, miért kellett tőlem tartania. Nemsokára megértettem, a tartózkodása nem a személyemnek szól. Nyitott és érdeklődő természete ellenére mindig a szégyenlős zavara bizonyult jóval erősebbnek, bárkivel szemben. Ez a bátor megszólalása aztán elindította az ismerkedésünket. Egy délután bejött a szobánkba tankönyvvel a kezében, hogy segítsek megoldani pár feladatot, hisz neki azt mondták, hogy én „értem a matematikát”. Ettől kezdve egyre többet beszélgettünk.
Nem csak én figyeltem fel őrá, Szidu is megérezte, hogy bennem jóbarátra talál. Hamarosan az ő munkaasztalukhoz ültettek és már benne is voltam a vidám társaságban.
Nagy szükségem is volt a borongós gondolataim elterelésére, mert otthonról egyre jöttek a rossz hírek. Bekövetkezett, amitől tartottunk. Apu nem ment át az utolsó egészségi szűrővizsgálaton, foltot találtak a tüdején, aminek következménye duplán sújtott le a családra: Aggódtunk érte és a megélhetésért, mert az üzletét bezáratta a Köjál.
Kétségbe voltunk esve.
Ráadásul az öcsém bevált a sorozáson!
„Ha be is hívják, miből élnek meg otthon és miből fizetik az én tartásdíjamat?”
Nevelőnőm Domi nénihez küldött, hogy azonnal kiegészítsék a megírt kérelmemet a tartásdíj-csökkentés kérésével.
Szobatársaimtól a Kisműhely dolgozóiig, Mária nénitől a gondozónőkig fokozott együttérzést kezdtem tapasztalni: A vizsgákra nyugodt felkészülést biztosítottak, kérhettem és kaptam Dezső bácsitól délelőtt egy-egy óra szabadságot, és engedélyt az intézettől egy olvasólámpa használatára. Villanyoltás utáni plusz egy órát tanulhattam.
Sőt, amikor elmondtam Mária néninek a gondjaimat, és hogy Zsuzsáék szüretelni mennek Ozorára, ők hívtak, bíztattak, hogy velük utazzam ismét haza, azonnal rábólintott ő is, hogy minél többször lássam aput, és szeretteimmel együtt legyek. Így szeptember és karácsony között kétszer is hazautaztam.
Kezdtem felfogni, hogy mintha sínen lennék. — „Különben sem olyan szörnyű az intézet… Nem is tart örökké!” — győzködtem magam egyre. Addigra már a lányok még a csomagolásban is segítettek.
Otthon nem engedtek kifogyni a mesélésből. Szüleim fellélegezve figyeltek fel, hogy nem kényszerből megyek vissza, az új kötődés már fontos nekem.
Szidu sorsa megérintette őket, róla is sokat kérdeztek. Anyu megemlítette, hogyha én is úgy gondolom, hívjam meg hozzánk akár a nyári szünetre.
— Ki kellene hozni, hogy családi körben lehessen egy kis időre… jól érezhetné magát.
— Hát, nem is tudom, hisz olyan tartózkodó, talán nem is merne eljönni — gondolkodtam el…
— Azért csak említsd meg neki — bíztatott az én anyám, aki a szeretetéből mindig, minden rászorulónak tudott adni.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:47 :: Adminguru
