Pánik a buszon

Az eleje megtörtént, a vége már nem. (Má nehogy rámkenjétek!)

 

Novemberi végi reggel. Leesett az els? hó. A városvezet?séget, mint szokásos, meglepte az els? hó, így még mindig “szervezik” az utak havatlanítását. Emiatt sokan otthon hagyták személygépkocsijukat, “nehogy egy hülye nekik jöjjön” a csúszós úton. Mert az, hogy mindig a másik a hibás, az egy általános emberi hozzáállás Erdélyben és Magyarországon, Angliában és New Yorkban, Pekingben és a Fidzsi szigeteken egyaránt. Így hát már a végállomásnál is nagy tömeg volt, röpködtek a szentek és a nemi szervek. Még ebben az adrenalinnal terhes hangulatban is akadt egy 30 év körüli farmerkosztümös férfi, aki udvariaskodott. Megfogta a busz fogantyúját, s várt, hogy a férfiak tolongása után hátramaradt n?k felüljenek. Épp befért ? is, a legalsó lépcs?fokra. Ám visszapillantva meglátott egy futva közeled? 40 év körüli, piros ruhás n?t. Lelépett, helyére engedte, majd megpróbált ? is felülni. Ám nem volt hova. A férfi fél lábát feltette az alsó lépcs?re, majd szólt a piros ruhás n?nek, hogy próbáljon helyet csinálni neki.

– Hova menjek? – kapta meg a választ.

– Kérje meg a fels?bb lépcs?n álldogálókat, hogy csináljanak helyet.

– Nem látja, hogy nincs hely? – förmedt rá idegesen

A férfi kicsit hangosabban, de továbbra is udvariasan odaszólt a többieknek:

– Kérem, húzódjanak összébb, hogy én is fel tudjak ülni.

Senki sem moccant. Többen leveg?nek nézték. Egy id?sebb n? hátat fordított. A férfi megismételte kérését, már kissé élesebb hangon.

– Nem látja maga hatökör, hogy nincs hely? – mordult rá az id?s n? a válla fölött.

– Asszonyom, gondolom, le is akar majd szállni. Én a végállomásig megyek. Majd akkor arra gondoljak, hogy nem érdemes leszállnom, mert akad néhány hülye liba, aki esetleg nem enged majd felszállni, miután el?re engedtem ?ket?

– Nem látja, hogy nem lehet helyet csinálni! – szólalt meg egy másik n? is, akivel szintén udvariaskodott a férfi. – Szálljon már le, indulhasson a busz!

– Utoljára kérem, próbáljanak helyet csinálni, s ne kényszerítsenek arra, hogy megmutassam, hogy lehetne helyet csinálni! – felelte a férfi.

– Mozduljon már! – szóltak rá kórusban többen is. – Elkésünk a munkából.

– Kérem, ha ezt kívánják – értelmezte át az üzenetet nyugodt hangon a férfi. Megfogta mindkét ajtón a fogózkodót, s er?vel hirtelen felhúzta magát nagyot lökve az el?tte álló n?kön. Na lett felháborodás! Még hogy ilyen pofátlan, neveletlen alakot? Nem szégyelli magát n?kkel lökdös?dni? Felemlegették felmen? ági rokonait négy generációra visszamen?leg. Senki se fogta pártját. Csak egy férfi nevette el magát a második ülésen, elismer?en csóválva meg a fejét. Ám ? se kezdett ki szóban a libahaddal. Egy öregúr az els? ülésen volt a leghangosabb a mai fiatalság szidalmazásában. Ám akkora hely lett, hogy a piros ruhás n? mellé fellép? farmerdzsekis férfi mögé még egy viharkabátos huszonéves suhanc is felfért, aki addig látszólag céltalanul ténfergett a megállóban. A busz végre elindult.

A farmerdzsekis férfi és a piros kabátos n? egy pillanatig farkasszemet néztek. A férfi nyugodtan, mosolyogva, mint aki túltette magát az eseményeken, a n? gy?lölködve. A férfi megfogta a táskáját, s áttette a másik vállára, ne legyen a hátán. Ez a mozdulat a piros ruhás n?nek is eszébe juttatta a saját retiküljét, s odapillantott. A viharkabátos suhanc keze épp matatott benne. A n? felkiáltott:

– Mit csinál a táskámban? – rántott hirtelen a táskán. – Maga tolvaj!

A suhanc ekkor kést rántott el?, s a n? torkának szegezte. A n? megkövülve támaszkodott a fogódzkodó rúdnak, lélegezni sem mert, nemhogy megszólalni. Az els? ülésen a moralizáló öregúr mellett egy n? felvisított, erre mindenki hátrálni kezdett. Hirtelen lépésnyi ?r támadt ott, ahol eddig mozdulni se lehetett, de nem volt hova menekülni. A sof?r a kuckójában csak a visítást hallotta, nem látta mi történt, nem állt meg.

– Ne féljen, a hölgy nem akarja bántani! – szólalt meg a farmerdzsekis férfi atyai hangon a suhanc szemébe nézve, de nem mozdult. A suhanc szemmel láthatóan zavarba jött. Egy ideig habozott, majd a férfihoz fordult s a kést az ? nyakának szegezte. A n? elvileg fellélegezhetett volna, de úgy meg volt rémülve, moccanni sem mert.

– Fiatalember, megkérem szépen, távolítsa el azt a kést egy picit a torkomtól. Az autóbusz véletlenül egy gödörbe huppan, s elvághatja vele a torkomat! Az pedig egyikünknek sem lesz jó. Én elvérzek, önt pedig bezárják gyilkosságért. S akkor nem kapja meg a pénzem. Mert hát a pénzemet akarja, nem akar engem bántani ugye? – kérdezte a farmerdzsekis olyan hangon, mintha az óra állása iránt érdekl?dött volna.

A suhanc keze remegett. Vagy két centit eltávolította a kést. Szemmel láthatóan nem tudta miként reagáljon.

– Ne féljen, nem bántom. Ön kés nélkül is ura lenne a helyzetnek. Én csak amolyan vékonydongájú intellektüel vagyok, ön pedig egy kisportolt alkat. Ha akarnám, se tudnám bántani. Ne féljen t?lem.

– Pofa be! – üvöltötte a suhanc.

– S akkor miként mondom meg, hogy hol a pénzem? Mert azt akarja, nem akar bántani ugye? Ne féljen, nem bántom. S ugye senki sem akarja bántani? – Fordult nagyon lassan az autóbusz belseje felé. Onnan válasz nem érkezett. Mindenki ereiben meg volt fagyva a vér. A farmerdzsekis lassú mozdulattal fordult a suhanc felé.

– Látja, senki sem akarja bántani.

– Szedje el? a pénztárcáját! De azonnal!

– Ugye nem viszi el az irataimat? Annyi utánajárás van miattuk. S annyi kellemetlenségem lenne miatta. S ön úgy se érne semmit velük. Ha eltávolítja a kést a torkomtól, akkor lassú mozdulatokkal el?veszem a pénztárcámat, s ön el?tt kinyitom, megmutatom a tartalmát, kiveszem, s odaadom a benne lev? pénzt. De ha ennyire közel tartja a kést, nem tudok utána nyúlni. Nem a táskámban van. Ha gondolja, megnézheti. Ott nem tartok értéket, mert félek a zsebtolvajoktól. Na, távolítsa már el egy kicsit azt a kést a torkomtól! Úgy félek egy gödört?l! Tudja ezek a brassói utcák… S most, hogy síkos is az út… Fékezhet hirtelen…

A suhanc lassan távolította el a kést, gyanakodva nézve a férfit. A keze remegett.

– Én akkor most lassan emelem a kezem, ne féljen. Nem teszek hirtelen mozdulatokat. Megijeszteném vele, s véletlenül ijedtében megsebezhetne, s én azt nem akarom. S ön se. Ön nem akar bántani, csak a pénzemet akarja. – Mondta a férfi még mindig nyugodt hangon. A suhanc hallgatott.

– Most fél kézzel gombolni fogom a dzsekimet. Fél kézzel fogóznom kell, mert félek, hogy ha az autó fékez, nekiszaladnék a késnek – mondta a férfi, majd lassan kezdte gombolni a dzsekit. – Ne féljen, nincs nálam fegyver, nem szoktam az iskolába fegyvert vinni magammal.

Ekkor a busz fékezni kezdett, de a megállón túl. A megállóban nem mert megállni a sof?r. Túl nagy volt a tömeg. A farmerdzsekis férfi megfogózkodott két kézzel.

– Nem akarok elesni – magyarázkodott.

A suhanc is önkéntelenül megfogózott a kezével, amellyel a kést tartotta. Rémülten nézett a férfire.

– Ne féljen, nem bántom! – szólalt az meg még mindig nyugodtan.

Ekkor kinyílt a busz ajtaja. A suhanc leugrott, s elszaladt. Mindenki fellélegzett. Lassan tértek az utasok magukhoz. Végül az id?s n?, aki hatökörnek nevezte tért annyira magához, hogy meg tudjon szólalni.

– Szent Habakukk, micsoda bátor ember maga! Én összepisiltem volna magam ijedtemben.

A farmerdzsekis férfi nem szólt semmit, csak leszállt, s elindult.

– Hát nem végállomásig megy? – szólt utána meglepetten a piros ruhás n? is.

– Haza kell mennem átöltözni – fordult vissza a férfi. Így vizesen nem állíthatok a diákjaim elé. Rajtam röhögnének éveken keresztül.

A megállóból a busz után rohanó tömeg ekkor ért oda. A sof?r becsukta az ajtókat, s elindult.

– Még meg se köszöntem neki…. – kapott észbe a piros ruhás n?.

 

24látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

3 Komment

Hagyj üzenetet