ÉN VAGYOK ÉN, TE VAGY TE… XII. rész

– Jövő héten hozok haza egy kutyát – mondtam egy szép estén vacsora közben Eszternek.*

 

 

Még félig sem gyógyult állapotban éppen a napi pelenkamosáshoz készülődtem. Teljes odaadással gyömöszköltem a gyerekszaros pelenkákat a mosógépbe, amikor megcsörrent a telefon.

— Tes… — kezdtem volna illendően, ám rém lassúnak bizonyultam.

— Huhúúúúúú, sziaaa, megismersz?! — ordította földöntúli hangon odaátról egy ürge.

— Huhú, szia, nem — válaszoltam neki őszintén, hiszen gőzöm sem volt, hogy kivel keveredtem egyfajta sajátos kvízjátékba.

— De hülye hangod van! — méltatlankodott az alkalmi műsorvezető. — Sokat danoltál az éjjel?

—  Nem danoltam a lakodalmam óta, cimbora — nyugtattam meg a komát. — A gyermekem danolt az éjszaka, amitől álmos és morózus vagyok, továbbá azt hiszem, hogy nem én vagyok az, akitől bársonyos hangú válaszokat vársz a hülye kérdéseidre — fejtettem ki egy kissé ingerültem.

— Akkor te nem a Mágai Juci vagy — vonta le a végső következtetést az éles elméjű kvízpartner, majd megkérdezte: — Mér’ nem vagy te a Mágai Juci?

— Nyasgem — magyaráztam meg neki lakonikusan és letettem a kagylót. Eszter lázasan feküdt a kisszobában.

— Ki volt az ? — érdeklődött

— Mit tudom én. A családfám után érdeklődött, szerinte én a Mágai Juci kellett volna, hogy legyek — fejtettem ki neki előbbi épületes beszélgetésem lényegét. — Ne törődj vele, pihenjél.

Elszántan visszatértem a mosógéphez azzal, hogy a mosógép mégiscsak értelmesebb szerkezet a telefonnál, mert nem kapcsol össze-vissza és nem kell vele beszélgetni, ha nincs kedvem hozzá.

Újra bele kellett lépnünk a mókuskerékbe. Eszter is felgyógyult, én is munkába álltam és megállás nélkül forgott a verkli. Bölcsőde, óvoda, munka, pénzkeresés, létfenntartás, idegeskedés. Pihenésre idő nincs, barátokra, társaságra, szórakozásra, kikapcsolódásra idő nincs, dolog az rengeteg van. Társadalmi munka, kommunista műszak rogyásig. Országos mozgalom minden címen. Egy nap ezért, egy nap azért, egy nap amazért. Tele lett a hegedűtokom is azzal, hogy mindig ingyen dolgozzak valamiért.

— A fene látott még ilyet — dohogtam félig magamnak, félig hangosan.

— Mi lenne, ha egyszer ez az ország meghirdetné az egy nap a Péterffyért című kommunista műszakot? Én jól járnék, az országnak meg mindegy már, hogy egy nappal többet vagy kevesebbet dolgozik — mormogtam. Ezzel általában egyetértettek a kollégák, de volt egy kis sunyi mitugrász pasas, aki elég furcsán nézett rám az elhangzottak után. Tudtam róla, hogy pártbizalmi, de nem törődtem vele, annál sokkal fáradtabb voltam. Többek között azért, mert az ő testi épségét óvtam meg aznap éppen. Ugyanis a nap feladata az volt, hogy szereljünk össze egy vasvázas színt, amelynek tetőszerkezetét összecsavarozni felmászott ez a kis ember hat méter magasra, onnan nem mozdult sehova. Ott ült egyhelyben az acélgerenda tetején. Olyan tériszonya volt, hogy az első emeletről a földszintre kellett költözzön ahhoz, hogy az elsőről ki ne essen. Órákig csücsült a gerendán, a hőmérséklet fagypont alatt volt és még tán ma is ott csücsülne, ha nem kerítünk egy guruló állványt a közeli másik építkezésről és két kollégám segítségével le nem szedjük a jéggé dermedt embert.

Másnap érdekes telefonhívást kaptam a munkahelyemen. A városi pártbizottság X elvtársának titkárnője szólt, hogy x elvtárs délután beszélni akar velem. — Jó, mondtam —, itt leszek a helyemen, megtalál, ha akar. — X elvtárshoz azonban nekem kellett befáradnom, érjek tehát rá befáradni.

X elvtárs nekem Sanyi bácsi volt, mert Apám nagyon jó barátja volt azelőtt, mielőtt elvtárs nem lett és húsz évig laktunk egymás mellett.

— Jó napot, Sanyi bácsi — üdvözöltem, amikor beléptem az irodájába. Azt vártam, hogy fogadja, mint máskor, ám a „szervusz, fiam” elmaradt.

— Üljön le, Péterffy elvtárs! — szólt hidegen, szenvtelenül Sanyi bácsi.

— Mondja csak el röviden, mi a véleménye a kommunista műszakokról?

Ahá, megvan! — gondoltam. Ez a piszkos Szatki, ez a mitugrász,  ez jelentette azt, hogy én miket motyogtam tegnap délután!

Megbeszéltük az esetet, X elvtárs ismét Sanyi bácsi lett, megígértem, hogy ezentúl vigyázok a számra. Így is volt. Ezután, ha Szatkival találkoztam, mindig köptem egyet, mert úgy éreztem, hogy belerepült valami a számba és én szerettem, ha tiszta marad.

Az utóbbi hetek folyamatos hajszája nem maradt nyom nélkül. Két gyerek, feleség, munkahely, alacsony fizetés, egyre dráguló élet és minden más azt eredményezte, hogy idegileg nagyon elfáradtam. Kevés időm maradt arra, hogy kimutassam szeretetemet Eszter és a gyerekek iránt. Ettől aztán mindenki ideges, ingerült volt, híresen jól működő humorom sem működött, vagy ha igen, akkor inkább metsző gúnynak volt nevezhető, semmint jókedvnek. Éreztem, hogy nem sokáig bírom alkohol nélkül, és bár nem akartam, egy napon mégis elkezdtem inni. Aznap már tudatosan készültem rá, kivettem két nap szabadságot a legnagyobb munka kellős közepén és elmentem inni. Olyan fáradt voltam, hogy tulajdonképpen gondolkodni sem tudtam igazán, úgy véltem, hogy ez az elmebaj kezdete. Régebbi tapasztalataimból tudtam, hogy egy-két pohár ital számomra nincs. Vagy nem iszom semmit, vagy egy hétig részeg vagyok. Nincs átmenet. Amíg elértem a kocsmába, egyfolytában az alkoholra gondoltam. Az alkohol jó, az alkohol simogat, az alkohol szeret engem.

A második pohár után voltam, a harmadik előttem. Az alkohol szeret engem. Látod, Péterffykém, máris jobban érzed magad tőle. Most ezt megiszom, netán odébb állok. Nézd csak azt a manust, az kiszúrta, hogy nem szoktál ide járni. Ha kiszúrta, hát kiszúrta. Legyen boldog a felfedezésével, esetleg meg is izélheti. Hopp, hú, az anyját, ez jólesett. Na, akkor húzzam a csíkot innen, mert ez a pali még kiereszti a belemet a bicskájával. Mi a fenének vette elő azt a nagy bazi bugylibicskát? Sose fogom megtudni. Isten áldja kendeket, vizon’látás. Kinn vagyok, a bicskás bennmaradt. Kinn a bárány, benn a farkas. Bicskásfarkas. De hülye vagy, Péterffy, ennyi marhaságot megbeszélni magaddal. Ezt jól megbeszéltük. Ezt akartad, nem? Jó napot kívánok. Egy konyak és egy sör rendel. Oda a sarokba fogok ülni, ott nem zavar senki. Egészségemre. Ez jól esett, meg ez is. Az alkohol szeret engem, csak az a baj, hogy én is szeretem az alkoholt. Meg a családomat. A családom nem szeret engem. Mit fog szólni Eszter, ha hazaérek? Haha, ha hazaérek. Ez jó, mi? Nem, ez mégsem olyan jó. Eszter, ha szeretne, nem szólna egy szót sem, sokszor szeretne, és nem kiabálna velem. Már megint a kocsmában voltál? Nem, nem ott voltam. Egészségemre. Ez nem kocsma, ez egy presszó. A kocsmában olajos padló van, amire köpködni szoktak a részeg népek. Itt márványmozaik van, és én amúgy sem szoktam köpködni, csak ha Szatki jön. Nem jön hál’ az égnek, az nem kocsmázó típus, a fene a bütykét. Egészségemre. Szerencsére. Látod, Péterffy, már folyamatosan tudsz gondolkodni. Az alkohol szeret téged.

Menni kéne haza. Még ezt megiszom és megyek. Meg még egyet. Egészség… Meg még egy namégot. Mi az a namég? Hát az az, hogy na még egyet. Kész, kifújt. Pá. Holnap nagyon beteg leszek, amíg el nem kezdek újra inni. Jó lenne, ha holnap lenne.

Az alkohol szeret engem.

 

*

 

Elhatároztam, hogy változtatok eddigi életritmusomon. Akarva fogom akarni, hogy kevesebbet dolgozzak, több szabadidőm legyen, többet foglalkozzam Eszterrel és a gyerekekkel, legfeljebb egy picivel kevesebbet fogok keresni, de ott egye meg a fene, majd csak lesz valahogy.

Amikor ezeket a bölcsességeket az ember elhatározza, általában tisztában van azzal, hogy nagy sikerre nem számíthat. Így volt ez nálam is. Tíz év után otthagytam a munkahelyemet és olyan helyre mentem dolgozni, ahol egyszerűbbnek tűnt a munka. Emberekkel nem kellett foglalkoznom, elméletben kellett tisztába lennem munkám minden apró mozzanatával, rajzasztal, fehér köpeny, ceruza és mindenféle tudós könyvek voltak segítségemre új munkám végzésében, meg persze az a rengeteg tapasztalat, amelyeket kivitelezőként gyűjtöttem össze magamnak. A siker kapuja nyitva volt. A cégbeli munkák mellett egyre több magánmunka adódott, amelyeket eleinte munkaidőn túl, később már munkaidő alatt készítettünk el GMK keretein belül. Ennek az volt az előnye, hogy sokkal jobban fizetett, mint a vállalati munka, ezért amit csak lehetett, bevittünk a GMK-ba és most már munkaidő alatt és után is ezekkel a munkákkal foglalkoztunk. Ennek az lett a vége, hogy még többet dolgoztam, mint az előző munkahelyemen, viszont elég jól is kerestem és valahogy megtaláltam a helyes arányt a munkavégzéssel töltött idő és a szabadidő között. Nekem szerencsém volt, mert gyorsan tudtam dolgozni és aránylag pontosan is, miattam soha nem küldtek vissza egyetlen tervdokumentációt sem. Maradt időm feleségre, gyerekekre, társaságra is, ha nem is annyi, mint amennyit szerettem volna, de a lényeg az volt, hogy jól éreztem magam.

Egyetlen dolog volt, amit hiányoltam magam mellől, és az életemből, ez pedig a kutya volt. Elképzeltem, milyen tökéletes családi idill lenne: Eszter, gyermekek, kutya. Volt nekem (még ma is van) teknősbékám, de az nem ugatott és nem lehetett sétálgatni vele, tehát nem volt az igazi. Volt papagájom vagy három, nagyon szerettem őket, de az sem volt az igazi.

— Jövő héten hozok haza egy kutyát — mondtam egy szép estén Eszternek vacsora közben.

— Hukk…! — Mmh… mit? — nyögte ki Eszter, miután valamennyi friss levegő jutott újra a tüdejébe. — Mit hozol ide? — kérdezte tágra nyílt szemekkel, amikor újra beszédképes lett.

— Kutyát, azt mondtam — közöltem angyali nyugalommal a hátát veregetve. — Kutyát.

— Milyen kutyát? — hitetlenkedett Eszter.

— Olyat, amelyiknek négy lába van, fején van a füle és úgy csinál, hogy vau-vau.

— Nyilvánvaló, hogy te megbolondultál — állapította meg a tényt Eszter. — Szomorú, hogy ilyen fiatalon le kell mondanunk egy ilyen rendes szivarról, mint amilyen te vagy. Hogy akarsz ide kutyát hozni? — várta a magyarázatot.

— Vonaton. Szegedre kell érte menni, én már telefonon lebeszéltem az egészet. A vételárat is elintéztem. Szerdán megyek érte, ha akarsz, te is jöhetsz.

— A vak is látja, hogy nem vagy magadnál — folytatta Eszter az aggodalmait. Ki fogja gondozni, ki eteti, ki vigyáz rá, ki fog takarítani utána és ki lesz az, aki egyáltalán?

— Én — feleltem a világ legtermészetesebb hangján. — Majd én etetem, vigyázni tud saját magára, mert nem hülye, takarítani nem utána kell, hanem utánunk, általában emberek után, azzal pedig, hogy foglalkozom vele, nevelem, tanítgatom stb. egyúttal gondozom is.

— Akkor jól figyelj ide — fogott bele Eszter egy hosszúnak tűnő magyarázatba. — Ha ide kutyát hozol, én hazamegyek a mamához.

Ebben maradtunk, kutyáról nem esett szó tovább egészen szerdáig. Szerda reggel felébredtem, gondosan elkészültem, közben feltűnt, hogy Eszter is milyen korán készülődik.

— Add ide a bevásárló kosarat légy szíves, abban hozom haza a kutyust — kértem.

— A kosarat majd én viszem — válaszolta konok daccal a hangjában Eszter.

— Ááá, hát te is jössz? Örülök neki, de akkor pucoljunk, mert lekéssük a vonatot, és nem érünk oda időben — vidámkodtam.

A majdnem három órás úton úgy ültünk egymás mellett a vonaton, mint aki még sosem látta egymást. Eszter egész lénye merő méltatlankodás volt, én pedig jókat röhögtem magamban, hetedik érzékem szinte megsúgta, mi fog történni.

Megtaláltuk a tenyésztő házát, egy kedves fiatalasszonyt, aki odavezetett minket az alomhoz. Aki látott már hathetes angol cocker spaniel kölyköket és szereti a kutyát, elképzelheti, hogyan néztek ki. Csupa gömböc, csupa fül, csupa szőr hurkák visítoztak boldogan anyjuk mellett, majd olthatatlan kíváncsisággal kezdték el a cipőnket és nadrágszárunkat rágni, mintha ez egyébként is megszokott napi teendőjük lenne.

— Kant vagy szukát szeretnének? — kérdezte a tenyésztő. Te jó ég, gondoltam, hát van erre szebb, illőbb kifejezés is, mint kan meg szuka…

— Mindegy, hogy kisfiú, vagy kislány — válaszolta Eszter, aki egy fél perc alatt óriási változáson ment keresztül. Mosolygott, visongott, gügyögött, kacagott, attól függően, a kutyusok éppen milyen új mókát eszeltek ki. — Talán ő a legaranyosabb — mutatott egy kis fiúkutyára, aki éppen akkor rágta rojtosra az esernyőjét.

— Az a helyzet, hogy őt meg akartam tartani — gondolkodott el a tenyésztő —, de ha őt választják, hát legyen. Úgy látom, ő is kiválasztotta magukat — nézett kiskutyáira szeretettel és sóhajtott.

— Sok örömük lesz benne, ha foglalkoznak vele — mondta búcsúzóul.

Újszegeden voltunk, át kellett gyalogolnunk a Tisza-hídon ahhoz, hogy valamelyik irányba a vasútállomást elérjük. A kosarat, benne az ebgyermekkel úgy vittem, mint aki hímes tojásokon lépked, közben mindenkinek nekimentem, mert nem az utat néztem, hanem a kutyát, ki ne essen a kosárból. A kosarat magam elé tartottam és egykézzel egyensúlyoztam, mint valami bányászlámpát. Semmiért nem adtam volna a kosarat, úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére.

— Vigyázz arra a kutyusra! — hangzott Eszter szájából folyamatosan az intelem.

— Nem látod, hogy azt csinálom? — szóltam idegesen. — Szinte légpárnákon közlekedem, úgy vi… bocsánat, nem akartam… gyázok rá. Bocsánat, nem tud kitérni? — reccsentem rá mindenkire. — Itt mindenki holdkóros, hogy ilyen hülyén tudnak menni az utcán?

— Add ide azt a kosarat — hangzott az ellentmondást nem tűrő utasítás  —, ha így haladsz vele, a kutya nem éri meg a delet. Úgy lóbálod szegényt, mint nagyanyám a parazsas vasalót! — korholt Eszter és kiszedte a kezemből a fuvareszközt. — Még csak az kell, hogy beleejtsd a Tiszába.

— Jó, hozzad te. De nagyon vigyázz rá — tanácsoltam.

Az eb eközben békésen szunyókált a kosárban kiválóan kialakított vackán, álmában nagyokat rúgkapált és ezer ellenséget legyőzött ádáz csatában.

Gond nélkül hazaérkeztünk. Valamilyen hírforrásból az egész utca népe tudomást szerzett arról, hogy Pétrffyék kutyát fognak hazahozni, ezért rendkívül népes sereg várt bennünket a ház előtt, csak a rezesbanda hiányzott.

A környező házak apraja-nagyja sikongatott a boldogságtól és mindenki meg akarta simogatni, valamint az adományokból összegyűlt mintegy fél köbméter mennyiségű csontot átadni neki.  

— Ő még pici, nem ehet csontot, nem bírja megrágni, még csak hathetes! — tiltakoztam élénken, ám csak néhány gorombaság elhangzása után álltak el attól, hogy a velős-csontot a kutyába tömjék.

— Jaj, de aranyos! Jaj, de cuki! Ó, de édes! Négy lába van! — ilyen és ehhez hasonló felfedezéseket tett a lakosság. — És mi a neve?

— Mi a neve? — néztünk össze Eszterrel. — Tényleg, mi a neve? Mi legyen a neve?

Elképesztő fantáziával Belzebubtól Naftalinig minden javaslat elhangzott, végül pici leányom oldotta meg a kérdést.

— Legyen Bobó — közölte. — Az olyan kis jó.

Bobócska tehát túlélte a fogadtatása megpróbáltatásait és innentől kezdve teljes jogú családtaggá lépett elő.

 

*

 

Bobócska egy kicsit átrendezte a lakásunkat. Ami lógott, azt lecibálta, ami textil volt, azt kirojtozta, a bútor lábait megrágta. Szerencsére szívós munkával viszonylag hamar leszoktattuk az anyag megmaradása elvének állandó bizonyításáról, gyorsan szocializálódott és a továbbiakban szeretetre méltó, kedves, játékos társunknak bizonyult.

Amikor Bobócska belakta magát hozzánk, levettem a szekrény tetejéről a legnagyobb bőröndünket, kinyitottam a szekrény ajtaját és Eszter ruháit hatalmas gonddal kezdtem pakolgatni.

Eszter nézte egy darabig, majd kissé félénken megkérdezte:

— Meg tudod mondani, hogy mit csinálsz?

— Hogyne — lelkesedtem. — Azt mondtad, hogy ha ide kutyát hozok, te elmész. Hát, itt a kutya…

— Hülye! — hangzott a reakció és harsány kacagások közepette öleltük meg egymást.

 

*

 

Eddig, ha volt valamennyi szabadidőm, annak eltöltését a külső szemlélő számára rendkívül látványos semmittevésnek látszó módon tudtam eltölteni. A látszólagos semmittevés azonban élénk agymunkát takart. Feküdtem a heverőn és közben egyfolytában azon járt az eszem, hogyan tudok megfelelni a saját magam által felállított követelményeknek. Semmivel nem voltam elégedett azok közül, amit addig az élet bármely területén produkáltam. Munkám, teljesítményem, magatartásom, emberekhez való viszonyom, életszínvonalam anyagi és erkölcsi téren egyaránt hagytak kívánnivalót maguk után, mindössze Eszter és a gyerekeim voltak azok, akik az életem pozitív oldalát jelentették. Akkor még nem tudtam, hogy alapjaiban ez is elegendő lenne egyfajta boldog élethez, ha megfelelően fogom fel és értékelem életem nagy ajándékait. Én magammal voltam elégedetlen, magamon akartam lényegesen sokat javítani és alakítani, az nem jutott az eszembe, hogy vannak alapvető tulajdonságok is a világon, melyek az emberrel együtt születnek és azon változtatni nem lehet. Mindent, amihez hozzáfogtam, nem is a saját magam által elvárt tökéletességgel, hanem az illető tevékenység által megkívánt legjobb színvonalon akartam megoldani. Maximalistának mindössze csak azért nem nevezném magamat, mert csak olyan dolgokba vágtam bele, amelyhez úgy éreztem, konyítok is valamit. Minden egyes vállalt feladatból azonban sokkal többet akartam kihozni, mint amiért egyáltalán elvállaltam vagy megbíztak vele.

Kutyám volt, nagyon sokat kellett vele foglalkoznom, nekem azonban nem volt ennyi elég. Minden létező szakkönyvet elolvastam a kutyákról, természetes volt, hogy a kutyások országos egyesületébe is beléptem tagként, mert ha valamit csinálunk, akkor azt ne tessék-lássék módon csináljuk, hanem úgy, hogy annak értelme is legyen. Az egyesület helyi szervezete elég hamar észrevette, hogy az átlagosnál jobb kommunikációs képességgel rendelkező, jól szervező, lelkes pasas akadt horogra, ezért elküldtek különböző kutyás tanfolyamokra is, amelyek elvégzése után magam is úgy véltem, hogy rengeteg hasznos tudnivalóra tettem szert. Egy év elteltével már különféle vezető szerepeket töltöttem be a kutyás szervezetben és egyike voltam azoknak a kutyásoknak, akik a legtöbbet tudták az ebekről elméletben és gyakorlatban egyaránt.

Ha valakit valami érdekel és szereti csinálni, nagyon hamar megtanulja a szükséges hozzávaló tudományt. Híre is ment a városban, hogy van egy őrült, aki mindenkinek segít mindenfajta kutyás probléma megoldásában, és ami a fő, hogy mindezt ingyen teszi. Ha nem lett volna éppen elég dolgom magamtól is, akkor a helyi kutyás szervezet nagyfőnöke protezsált valakinél.

— Zsolt, itt egy telefonszám, hívd fel, tanácsot kér a kutyájával kapcsolatban.

Többen állatorvosnak hittek, ezeknek az embereknek nem tudtam segíteni. Akadtak mókás esetek is, rendszerint egyedülálló hölgyektől.

— Nem eszi meg a madártejet Blökike, mit csináljak?! — jajveszékelt egy hölgy, aki később igen hálás volt nekem. Azt javasoltam neki ugyanis, hogy próbálja meg talán a kutyaeledelt, mert az való neki. Akadt írásos panasz is:

„Tisztelt kutyás! A szomszéd kutyája állandóan átpisál a kertembe, tönkremegy a vetemény. Mit csináljak?” Negyedórás beszélgetés után helyretettük a gondokat.

Egy nap délelőttjén telefonhívás érkezett.

— Jónapot, Vargáné vagyok. Szeretném, ha kiállításra való felkészítésben segítene, én ugyanis járatlan vagyon ilyen kérdésekben — jelentkezett egy hölgy.

— Pétrffy, kezét csókolom. Szívesen segítek, de ahhoz látnom kell a négylábút. Merre laknak? — informálódtam lelkesen, mert az ilyen feladatokat szerettem a legjobban. — Úgy jön ki a lépés, hogy ma délután éppen ráérek — biztattam a hölgyet.

Megmondta a címet, felírtam és elköszöntünk egymástól. Pár másodpercig ott maradtam a telefon mellett állva és arra gondoltam, hogy milyen érdekes, de kellemes beszédstílusa van ennek a nőnek. Kicsit tagolt, sok különbséget nem tesz a rövid és a hosszú magánhangzók ejtése között és mindehhez rendkívüli mély, de mégis nőies hangfekvés párosul.

— Zsolt, hogy állsz a csatornázás hossz-szelvényével? — térített magamhoz a főnököm kérdése.

— A mivel? Ja, az egy óra múlva készen lesz, adom ellenőrzésre — zökkentem vissza a valóságba, és visszaültem a rajzasztal mögé.

Munkaidő eltelte után telefonáltam Eszternek, hogy későbben megyek haza, mert mennem kell kutyázni. Eszternek lassan már kezdett megtelni a fapapucsa is az én kutyás ügyeimmel, de mert látta, hogy szívvel-lélekkel csinálom, megértő volt.

— Jó, de ne maradj soká — nyugtázta szokás szerint.

— Nyugi, lefekvés előtt hazaérek — ígértem és kocsiba ültem. Útközben megpróbáltam magam elé képzelni a kellemes hang tulajdonosát. Szőke, telt, érzéki asszonyt képzeltem el egy ronda szőrös kövér és kopasz férj mellett, a férj olyan kövér volt, hogy a forgalmat is eltakarta előlem, aminek következtében többszöri karambolt is csak a sors különös kegyelméből kerülhettem el. Megérkeztem szerencsésen, kiszálltam a kocsiból, fölmentem a lépcsőn és becsengettem.

Nem nagyon hittem a szememnek. Szőke, arányosan telt, nagyon széparcú és nagy érzéki hölgy nyitott ajtót.

— Jó napot — mondta azon a hangon, amitől engem elhagyott minden önbizalmam, minden saját magamba vetett hitem és minden kutyás tudományom.

— Kehi-… khm… csókolom… szokott lenni khmm… hangom is, csak most valahogy elfogyott — nyögdécseltem. — Péterffy Zsolt vagyok…

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Articles
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest