Nagyajtai Kovács Zsolt : ÉN VAGYOK ÉN, TE VAGY TE… VII. rész

Másnap mindenkit felhívtam telefonon, és földöntúli boldogsággal újságoltam, hogy meg fogok nősülni.

 

 

… Ha az ember csak kínozza saját magát, ha csak bántani tud másokat, ha tudja, hogy valamit elrontott, de nem tudja, hogy mit, akkor mégiscsak jobb, ha befejezi. Ha lenne erőm ahhoz, hogy odaát, a szüleimmel… de nincs. Csak felgyorsítani tudom azzal, hogy iszom. Jól érzem magam a kocsmában. Csak a kocsmában érzem jól magam. Ott szólnak hozzám, kérdeznek, szeretnek, mert szeretek beszélni és értelmes dolgokat szoktam mondani. Ott szeretnek, máshol nem. Ne is szeressenek. Ha az ember nem tudja, mit rontott el, ne akarja tudni utólag, úgysem ér vele semmit. Mit csesztem el? A szerelmet? Magamat? Eszterrel az életemet? Az egész életemet? Csak az Eszterét? A gyerekeimét is? Van visszaút? Hol van? Talán, talán még egyszer meg lehetne próbálni. De minek? Hogy annál fájóbb legyen, ha majd kiderül, hogy mégsem sikerült. Mit kéne tennem, hogy sikerüljön? Nem tudom végigcsinálni. Az alkohol nagy úr, engem már megfogott, az övé vagyok, és én nem tiltakozom. Az alkohol nagy úr. Innom kell, mert nem innom nem szabad…

 

 

*

 

Leszerelésem után aggódva figyeltem Apámat. Napról napra fokozatosan romlott az állapota, de ő erről nem volt hajlandó tudomást venni. Ekkor már rokkant nyugdíjas volt, fizikai állapota nem engedte, hogy bármiféle munkát is el tudjon vállalni, persze a lehetőségek közül sem válogathatott kedve szerint. Vállalkozását már régen feladta, részben az erős fizikai igénybevétel miatt, részben pedig azért, mert sem Anyám, sem én nem tudtunk volna már segíteni neki. A legfőbb oka azonban a konkurencia volt, hiszen többen rájöttek, hogy kis ügyeskedéssel, befektetéssel, technikai fejlesztéssel igen jól jövedelmező kenyérkeresethez lehet jutni, Apám pedig semmiféle ügyeskedésre nem volt kapható, a befektetésnek pedig nem voltak meg az anyagi feltételei. Magyarul, nem volt egy büdös vasunk sem félretéve. A nővérem akkor már évek óta férjnél volt, gyermeke volt, ő csak erkölcsileg tudott volna segíteni, így Anyám keresetéből, Apám nyugdíjából és az én fizetésemből próbáltunk legalább az átlagot megközelítő színvonalon megélni.

Apám minden reggel rendszeresen felöltözött, elment a sarki újságos pavilonba, pár szót váltott ismerősökkel, régebbi barátokkal, majd hazaindult. Rövid reggeli sétája után kimerülten rogyott bele kedvenc foteljába, arcát a kezébe temette és fogalma sem volt róla, hogy figyelem. Amikor észrevette, pár másodperc alatt összeszedte magát, mosolyogni és beszélgetni próbált velem, de egyik sem sikerült igazán. Már évek óta nem ivott, arcán az elfogyasztott jelentős alkoholmennyiségnek nem volt nyoma, csak a betegségnek. Tudtuk, hogy rákos, ő maga is tudta, de soha egy percre sem adta fel. Utolsó látogatásomkor a kórházban a helyi futballcsapat hétvégi eredményét kérdezte tőlem és nagy kínok között mosolygott, amikor győzelemről számoltam be neki. Azt hitte, nem veszem észre, mennyire szenved.

Másnap meghalt. Anyám ment be hozzá aznap látogatni, de már nem találkozott vele. Amikor a ruháit tartalmazó csomaggal Anyám hazaérkezett, nem is kellett szóljon egy szót sem. Kérdően néztem rá, ő bólintott és így is megértettük egymást. Anyám tekintetében benne volt az elmúlt harminc év minden egyes momentuma, fiatal éveik, a boldog és kevésbé boldog időszakok, testvéreim és az én születésem, két testvérem pár napos kor utáni elvesztése, a létért folytatott harc, melyben mindketten helytálltak. Ebben a tekintetben benne volt Apám, aki hatvankét éves volt, amikor meghalt.

 

 

*

Apám temetése után ketten maradtunk a szoba-konyhás lakásban Anyámmal. Anyám állandóan elfoglalta magát munkával, kereste a lehetőséget, amellyel az eddiginél is többet dolgozhatott, mindegy volt, hogy mit, csak munka legyen. Munkaköre olyan volt, hogy annak ellátása otthoni tevékenységet is igényelt átlag napi fél órában. Anyám ezt a fél órát messze túlteljesítette, senki olyan precíz, pontos heti és havi elszámolásokkal soha nem jelentkezett a főnökénél, mint ő. Ha pedig a napi munka minden tekintetben elkészült, már nem lehetett keresve sem többet cicomázni rajta, akkor főzött, mosott, vasalt, takarított, meszelt, varrt és minden olyan fölösleges dolgot megcsinált, amit egy háztartásban még csak elképzelni sem lehet.

Az én gondolkodásmódomat erősen megzavarta Apám halála. Megvoltam én egyébként majdnem minden szempontból, össze is voltam rakva tisztességesen, csak éppen túlságosan is elcsendesedtem. Jártam dolgozni, onnan hazatérve esténként nem tudtam magammal mit kezdeni. Éreztem, hogy nagyobb felelősség nehezedik rám, mint eddig, hiszen én lettem a férfiember egyedül a családban, de ezt a felelősséget nem tudtam hova elhelyezni. Éreztem, hogy Anyámat mentesíteni kellene a rengeteg nehéz munka alól, mert ő is belefáradt az addigi életébe, de nem tudtam, hogy mit tegyek. Segíteni akartam neki, de azon kívül, hogy a fizetésem egy részét elfogadta, semmit nem tudtam megváltoztatni az ő életében.

Nem volt barátnőm, nem udvaroltam senkinek. Andor volt az egyedüli, akivel különböző lelki bajaimat meg tudtam beszélni, hiszen Anyámat nem akartam terhelni a problémáimmal, a nővéremnek pedig megvolt a saját élete és bár mindketten ajánlgatták, hogy ha szükségem van valamire, csak szóljak nekik bátran, mégsem akartam a gondjaimat megosztani velük. Nem volt semmilyen különleges bánatom, mindössze arról volt szó, hogy nincs többé Apám és én tulajdonképpen csak éltem bele a világba minden különösebb cél nélkül.

Délutánonként vagy esténként üres óráimat eltöltendő különféle hírű és kinézetű kocsmákba kezdtem járni, mindig szigorúan egyedül. Itt leültem egy asztalhoz, egykedvűen sörözgettem, figyeltem az embereket és rájöttem, hogy ritka muris fajta az emberiség. Válogatott fejek tértek be egy-egy italra vagy többre az ivóba, volt közöttük fehéringes, nyakkendős palitól kezdve marhaszaros gumicsizmát hordó pacákig mindenféle. Volt, aki két percet töltött ott és volt olyan, aki reggel, nyitás óta ott csücsült. Különböző tanulmányokat készítettem gondolatban ezekről a fazonokról, magamban igen jókat mosolyogva, hiszen minden apróságot megfigyeltem rajtuk, amit meg lehetett figyelni. Belépés a kocsmába, köszön-e vagy sem, hogyan fogja a poharat, hogyan nyeli le a piát, hogyan távozik, satöbbi, mind-mind megfigyelési szempont volt, melyek alapján kategorizáltam a pofákat. Az eszembe sem jutott, hogy esetleg én is lehetek valaki megfigyelésének a tárgya.

Sokszor elgondolkodtam a jövőmről is. Mi lesz akkor, ha meg akarok nősülni? Miből akarok saját lakást venni, önálló életet élni? Miből akarunk gyermeket nevelni? Megannyi kérdés, amire szerintem az ördög sem tudta a választ. Félretett pénzem nem volt, a fizetésem pedig arra volt elég, hogy eltartsam magamat. Esténként elsörözgessek, és rendes ruhában járjak, de hogy ebből még takarékoskodjam is, az teljesen lehetetlennek látszódott. Mindezeken a dolgokon kellően elkeserítettem magam, ezért úgy gondoltam, gyógyírként fog hatni az, hogyha kicsivel többet iszom és kicsivel kevesebbet eszem.

Kilátástalannak ítélt jövőmet újabb gond tetézte. Andor barátom egyre sűrűbben panaszkodott különböző rosszullétekre, fejfájásra, megfázásra és ehhez hasonló bajokra. Miután én mindkét fülemet kellően „ellőttem” a hadseregben és állandó vendége voltam a fülorvosoknak, egy napon magammal vittem őt is. Panaszai alapján röntgenfelvételt készítettek az orr- és arcüreg tájékáról, azonnal beutalták Budapesten ugyanarra a klinikára, ahol az én füleimet próbálták meg működőképes állapotba hozni. Együtt feküdtünk egy kórteremben, egymást követő napon operáltak bennünket, a műtétet ugyanaz az orvos végezte. Különböző fondorlatos kérdések után az orvos, akivel igen jó viszonyban voltam betegségemből eredően, nekem kinyögte, hogy Andor rákos, gyógyulása az orvostudomány állásai szerint nem képzelhető el. Természetesen nem hittem, hogy az én barátom ilyen beteg lehet, hiszen a műtét után jobban lett és régi jó szokásunkhoz híven megröhögtettük az egész klinika súlyos és kevésbé súlyos betegségben szenvedő teljes betegseregét. Kétségbe vontam az orvos véleményét, meg voltam győződve arról, hogy élete legnagyobb tévedését mondta ki. A kisördög azonban ott bujkált bennem és nem hagyott nyugodni. Mi van, ha mégsem téved? Ilyen kegyetlen lenne az élet egy vidám, jókedvű, magával ragadó egyéniséggel szemben? A válasz nem túl sokat késett.

 

 

*

 

… Innom kell, mert nem innom nem szabad. Ezt valahol már olvastam, csak eredetiben nem ivásról, hanem írásról…”Csak akkor írj, ha nem írnod nem szabad”. Valahogy így szólt az idézet, de hogy ki volt, aki ezt mondta, nem jut eszembe… Persze ha nem ittam volna ennyit, akkor működnének az agysejtjeim és emlékeznék rá. De én ennyit ittam, és kész. Nekem így tetszett. Valakinek nem tetszik? Nem érdekel. Nem érdekel, nem érdekel. Innom kell, mert… na, gyerünk. Lujzika, kiskutyám, jön a gazdi nemsokára. Maradj itt szépen. Neked legalább hiányzom, ez is valami. Ajtó bezár, kulcs zsebbe, irány az egyenes. Vigyázni kell, merev vagyok és súlytalan. Egy-két ital és helyrejövök. Szevasz, Petya bácsi, egy szokásost. Késtem? Nem mehet minden simán… Még egy szokásost kísérővel. Ez jó, ez jó. Megvan az asztalom is, csüccs, lehet bámészkodni. Ez jó. Az alkohol nagy úr…

 

*

 

Két műtét között szorgalmasan bejártam a munkahelyemre, dolgoztam tehetségem és tudásom szerint, magánéletemben azonban sok változás nem következett be. Délután, este irány a kocsma, másnap minden kezdődött előlröl. Egyik nap reggelén beállított a főnökünk az irodába, oldalán egy nagyon csinos, kissé keleties arcú tizennyolc éves leányzóval. Közölte velünk, hogy ő Sári, ő lesz nálunk a gépírónő és fogadjuk őt szeretettel. Sári mindenkivel kezet fogott, ahogyan ez akkoriban is illett, mi fogadtuk, megmutattuk, hol lesz a helye és ijesztgettük, hogy annyi munkája lesz, amennyibe bele fog gebedni. Sacika helyet foglalt és szó nélkül várta a gebesztően sok munkát, ami azonban váratott magára. Valahogy éppen úgy állt mindenki a saját feladatával, hogy azok szövegrészét csak napok múlva lehetett leadni gépelésre. Szokásunktól eltérően csendben ültünk a helyünkön és dolgoztunk, a jövevényre való tekintettel megszokott hülyeségeink azon a napon elmaradtak, Sári pedig úgy ült az írógép mögött, mint egy ijedt veréb. Pár napon belül azonban az ijedség elpárolgott, újabb pár nap múlva pedig már úgy ugráltatott bennünket, mintha ő lett volna a cég igazgatója. Azonkívül be nem állt a szája, állandóan mesélt magáról mindenféle történeteket, mi pedig azon gondolkodtunk, fiatal korára hogyan tudott ennyi élményt összegyűjteni eddigi élete során. Hajlottunk arra, hogy az előadott sztorik jó részre talán nem is vele estek meg, ő csak ezt szerette volna. Később kiderült, hogy nem volt igazunk. Sári nagyon tetszett nekem, de ezt minden igyekezettel palástolni akartam. Egyszer ebédszünetben ketten maradtunk az irodában.

— Te Péterffy, te olyan bamba vagy — közölte velem minden átmenet nélkül, úgyhogy az én kezemből kiesett a ceruza és csuklani kezdtem. Ránéztem és kissé idétlenül tudakoltam:

— Mán mér vónék én bamba?

— Hogy miért, azt nem tudom. De most úgy nézel ki, mint egy faiskolát végzett ló — jelentette ki magabiztosan és fölényesen mosolygott rám.

— Idefigyelj, Péterffykém. Napok óta figyelem, hogy összeakadnak a lábaid, ha ide akarsz jönni hozzám, keresztbe állnak a szemeid, és nem tudsz egy összefüggő mondatot kinyögni — részletezte tőle nem megszokott szűkszavúsággal. — Miért nem hívsz meg valahová délután beszélgetni?

— Hmm… izé, khm… — feleltem rendkívüli zsenialitással, majd végre eszembe jutott valami értelmes is.

— Azért, mert összeakadna lábam és csak nyögdécselnék veled. Te mondtad — mormogtam, de lassan kezdtem összeszedni magam. — Egyébként miért gondolod, hogy beszélgetni akarok veled? Mondta tán valaki? — kezdtem kíváncsi lenni.

— Nem mondta senki, de a vak is látja rajtad, Péterffykém, hogy beszélgetni akarsz velem — volt a válasz. Tudtam, hogy igaza van. Jónéhány napja figyelek magamon bizonyos jeleket, amelyek arra engednek következtetni, hogy szívesen töltenék vele több időt.

— Igen? És miből látja a vak is a beszélgethetnékemet? Talán bizony a hajam színe enged erre következtetni, vagy valami más? — Kezdtem visszanyerni magamat és bősz kísérleteket tettem arra, nehogy a tekintetemből vagy valamelyik mozdulatomból észrevegye, hogy igaza van. — Egyébként pedig van nekem keresztnevem is, jobb körökben ezen szólítanak, és ráadásul szeretem is — folytattam egyre nagyobb szájjal.

— Nekem mindegy, Péterffykém, hogy neked milyen színű a hajad a fejeden — maradt a hagyományos megszólításnál Sári. — Egyébként nem a nadrágon múlik a dolog. Nagyot csodálkoznék, ha nem lenne igazam. Tehát, megyünk munka után valahová, vagy nem megyünk munka után valahová? — kérdezte. Hangsúlyából érezhető volt, hogy komolyan gondolja, amit gondol.

— Mehetünk — fejeztem be én is a kötözködést. — Egyébként igazad van, valami azt mondatja velem, hogy meg kéne beszéljünk bizonyos dolgokat. Menjünk tehát a Szortyogóba, ott csend van és nyugalom.

A délután hátralévő része nehezen akart eltelni. Mindkettőnk fejében a munka utáni közös program motoszkált. Én semmiféle munkára nem tudtam összpontosítani, de nem is akartam törni a fejemet semmilyen munkával kapcsolatos megoldásokon. Sokkal fontosabb volt a gondolat, hogyan is fog a délután eltelni.

Munkaidő végén a kollégáknak kissé gyanús lett, hogy feltűnően nehezen, lassan pakoltunk el az asztalunkról, holott máskor mindig az elsők között húztuk el a csíkot. Tiszteletben tartva azonban az ember hülyeségeit, senki nem tett semmilyen megjegyzést és szép lassan ketten maradtunk az irodában.

  Induljunk — hangzott el a jelszó és együtt hagytuk el az iroda épületét. Mindketten úgy éreztük, hogy legalább száz ember figyel bennünket, mi pedig mint a besurranó tolvajok folyton hátrafelé tekingetve szaporáztuk lépteinket és rá kellett jönnünk, hogy a kutya se törődik velünk. Szépen elballagtunk a város akkor egyetlen valamirevaló szórakozóhelyére, ott leültünk és beszélgetni kezdtünk.

Szó esett arról, hogy Sári zsenge kora ellenére rendkívül mozgalmas, eseménydús életet élt, szó volt jelenlegi helyzetéről, törekvéseiről, néhány éven belül megvalósítani szándékozandó céljairól. Énekesnő szeretett volna lenni, csakhogy az ehhez szükséges kitartás, tanulási, önképzési vágy, minden elkötelezettség hiányzott belőle. Sajátságos elképzelése volt az énekesi pályáról, figyelembe véve a cél elérésére fordított időt és energiát, amely gyakorlatilag egyenlő volt a nullával. Semmilyen szempontot nem tartott fontosnak ezzel kapcsolatban, hite szerint az éneklés rém egyszerű dolog volt.

A dalnok kiáll a színpadra, előadja a művet, a mögötte játszó zenekar megadja a dal hangulatának megfelelő zenei aláfestést és kész, punktum, a tehetség megszületett, sztár lett, ünneplik, rajongják és egyebek. Dől a lóvé meg minden egyszerre. Természetesen soha nem jutott fel a világot jelentő deszkákra, de még a mikrofonig sem. Nem lett belőle semmi. Mellesleg az általa kiválóan tehetségesnek tartott zenekar is megérte a pénzét, mert néhány hét után feloszlott, és a zenészek a továbbiakban prózai foglalkozásból kívántak megélni.

Kiderült még, hogy Sacinak tizenhat éves kora óta folyamatosan van férfi partnere, megszámlálásukhoz a két kezén levő ujjai mellé a lábujjait is bele kellett vonni, ha pontos adatot akart mondani. Édesanyjával lakott együtt, édesapja régen meghalt.

Eseménygazdag életével, határozott modorával és nem utolsó sorban csinos bájával engem tökéletesen levett a lábamról. Amikor élete történetének ismertetésekor odáig jutott, hogy férjhez akar menni, gyakorlatilag eldőlt a sorsom (szerencsére nem végleg). Természetesen azonnal megkértem a kezét és természetesen ő azonnal igent mondott. Késő este kecmeregtünk haza, és azon az éjszakán nem sokat tudtam aludni. Lelki szemeimmel már láttam magam, mint boldog férjet és apát, aki feleségével együtt tolja a gyermekkocsit, és mint valami habókos, sületlenségeket gügyög gyermekének kiegyensúlyozott családi életet élve.

Másnap reggel mindenkit felhívtam telefonon, aki valamennyit is számított az életemben és földöntúli boldogsággal újságoltam, hogy meg fogok nősülni, Anyámmal pedig személyesen közöltem a nagy hírt, aki azon nyomban kétségbeesett sírásra fakadt.

— Éhédes kihisfihiam — zokogta — te megbolondultál. Hát hol fogtok lakni? Egyáltalán, hogyan fogtok élni? A világon semmitek nincs, hát hogy lehet egy házasságba így belefogni? — zúdította rám az egyébként teljesen helyénvaló kérdésözönt Anyám, én azonban hajthatatlan maradtam.

— Majd szépen mindent apránként megszerzünk — hangzott a megfellebbezhetetlen válasz. — Lesz lakásunk, berendezzük, dolgozunk és élünk — lelkesedtem tovább.

Tulajdonképpen vérig sértve éreztem magam amiatt, hogy Anyám nem boldog a tervemet illetően. Nem értettem és a személyem elleni merényletként fogtam fel a nővérem, valamint a baráti köröm aggodalmait, az pedig különösen idegesített, hogy mindannyian szellemi képességeim hirtelen jött zavaraira gyanakodtak ahelyett, hogy velem együtt örülte volt. Huszonhárom éves voltam és nősülési szándékomat illetően abszolút tántoríthatatlan.

— Ha valakinek nem tetszik, hát nem tetszik — mondtam nagy bölcsen. — Meglátjátok, pupákok, hogy olyan lesz a házasságom, amilyenre példa nem volt még sehol (ebben igazam is lett, csak ellenkező előjellel). Boldogok leszünk és kalap.

A következő három hétben mindent megszerveztem, ami egy esküvőhöz szükséges volt. Tanácsháza, étterem, albérlet, fényképész, ruha, gyűrűk, semmi sem maradt ki a számításból, csak az esküvői meghívók. Szerencsére még időben eszembe jutott, tehát ez is pótolható volt.

Kollégáim mindig is tartották magukat a „tisztelt barátaid agybaját” elv alkalmazásához, az én esetember azonban még ők is kivételt tettek és kétségbeesve próbáltak lebeszélni erről a — szerintük — marhaságról. Én mindenkit meghallgattam, majd néhány keresetlen gorombasággal tudtukra adtam, hogy amit én elterveztem, azt meg is csinálom, a sors engem úgy segéljen. A baj csak az volt, hogy néhány normális pillanatomban magam is tisztában voltam azzal, hogy butaságot csinálok, de nem volt visszaút. Ha kigondoltam, hát kigondoltam, akkor az úgy is lesz.

Megismerkedésünktől számítva tehát alig három hónap telt el és megtartottuk az esküvőt, Anyám bőgött, nővérem egy lyukas garast se adott volna a boldogságunkért, Andor pedig bájos szavakkal, meleg közvetlenséggel ecsetelte, hogy ekkora marhát, mint én, szerinte nem hordott a Föld mit bolygó a hátán, továbbá tett már lépéseket a Hárshegyen egy gumiszoba számomra történő kiutalásának ügyében, csak addig ne izguljak. Az én felfogásom az volt, hogy itt mindenki irigykedik rám, és nem tudják feldolgozni, megfelelően kezelni az én nagyon is okos cselekedetemet.

Végül is baj nélkül, jó hangulatban zajlott le az esküvő, valamint az azt követő lakadáré is. A végén pedig újdonsült feleségemmel „hazamentünk” albérleti szobánkba, és hallatlan optimizmussal megkezdtük saját házaséletünket.

 

*

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest