M.Simon Katalin : Rekviem az őszhöz

 

Ragyogó kék eget látok ablakomon át a lombtalanul szomorkodó barackfa ágai között. November – gondolom szomorkásan, míg próbálom meghatározni a színeket, melyekre az ablaküveg bontja a rávetülő haldokló fénycsóvát.

Bágyadt  az ősz, de csupasz ágakba kapaszkodva még vesztegel, és bölcs nyugalommal tűri, ahogy az alkony fénye csalóka játékot űz vele.

Itt-ott még tarka foszlányokat lenget a mezőkön cirkáló szél, és új kalandra vágyva lekapkodja az utolsó színfoltokat is a fákról. A látóhatár elnyeli az ég alján késlekedő fénysugarakat, és a korán beköszöntő este szürke leplet von maga után az égre.

Egyszer csak varjak serege lepi el a tájat, s mint megadott jelre, fülsértő karban zengi az elmúlás gyászos énekét, miközben feketén kering a fenyőfák fölött, melyeknek lombjai közt lesben állva várta, hogy halványuljanak a fények. A késő este visszaűzi őket rejtekhelyeikre, s teret enged az ősznek, hogy egyetlen éjszaka alatt összeszedje maradék erejét, és észrevétlenül távozzon.

 

Az elhagyott tereket új gazda veszi birtokába. Térül-fordul, míg egy reggel arra ébredünk, hogy sziporkázik a világ körülöttünk. A tegnapi pocsolyát jégtükör borítja, és az élet magja hófehér dunna alatt várja az újjászületést.

 

Legutóbb szerkesztette > M.Simon Katalin
Szerző M.Simon Katalin 248 Írás
Alázattal adózom a z írás hatalmának. Számomra az írás nem csak önkifejezés, hanem maga az élet. Szeretem a ritmust, a dallamot, szeretem az életet. M. Simon Katalin