Ragyogó kék eget látok ablakomon át a lombtalanul szomorkodó barackfa ágai között. November – gondolom szomorkásan, míg próbálom meghatározni a színeket, melyekre az ablaküveg bontja a rávetülő haldokló fénycsóvát.
Bágyadt az ősz, de csupasz ágakba kapaszkodva még vesztegel, és bölcs nyugalommal tűri, ahogy az alkony fénye csalóka játékot űz vele.
Itt-ott még tarka foszlányokat lenget a mezőkön cirkáló szél, és új kalandra vágyva lekapkodja az utolsó színfoltokat is a fákról. A látóhatár elnyeli az ég alján késlekedő fénysugarakat, és a korán beköszöntő este szürke leplet von maga után az égre.
Egyszer csak varjak serege lepi el a tájat, s mint megadott jelre, fülsértő karban zengi az elmúlás gyászos énekét, miközben feketén kering a fenyőfák fölött, melyeknek lombjai közt lesben állva várta, hogy halványuljanak a fények. A késő este visszaűzi őket rejtekhelyeikre, s teret enged az ősznek, hogy egyetlen éjszaka alatt összeszedje maradék erejét, és észrevétlenül távozzon.
Az elhagyott tereket új gazda veszi birtokába. Térül-fordul, míg egy reggel arra ébredünk, hogy sziporkázik a világ körülöttünk. A tegnapi pocsolyát jégtükör borítja, és az élet magja hófehér dunna alatt várja az újjászületést.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: M.Simon Katalin
