A lövöldözés a pesti oldalon történhetett, a Szabadság-híd túloldalánál. A hídon az egyetemi kis szürke Skoda menekült, négyen ültek benne. Nyomában egy fekete Pobjeda, az ávósok kedvelt autója, amelyb?l géppisztollyal tüzeltek.
1956. NOVEMBER 2. PÉNTEK
Éjjel zajok az egyetem fel?l, amelyek még a Kendében is hallatszottak. Kovács Feri bácsi és apu hozták a híreket, mi volt a lövöldözés és a kézigránát robbanások oka. Reitter Péter elmondta nekik.
A lövöldözés a pesti oldalon történhetett, a Szabadság-híd túloldalánál. A hídon az egyetemi kis szürke Skoda menekült, négyen ültek benne. Nyomában egy fekete Pobjeda, az ávósok kedvelt autója, amelyb?l géppisztollyal tüzeltek. A Skoda elérte az egyetem f?bejáratát, nyomában a Pobjeda. Elt?ntek a kémia tanszék épülete mögött. A Skoda fölborult. Ekkor nagy sebességgel közeledett egy autó, bizonyára ismét a Pobjeda volt, ami visszafordult a Pet?fi hídnál, s most az egyetem f?bejárata felé tartott.
A hirtelen lefékezett Pobjedából ávósok ugrottak ki, és újabb sorozatokat adtak le a Skodára, majd kézigránátokat dobáltak a bejáratra, és elt?ntek.
A Skodából alig bírták kiszedni a hatalmas, sz?ke fiatalembert. Danner János volt, aki tíz napja kiállt a szegedi MEFESZ-küldött mellett a dönt? pillanatban. Testén huszonhét l?tt sebet számoltak meg. Az aulában terítették ki. November 2-án, pénteken reggel hét óra lehetett, amikor a rögtönzött ravatalra bevittek egy hosszú asztalt az aulába, ahol a forradalom elkezd?dött.
– Engem akartak elintézni! – mondta a parancsnok. – Nekem kellett volna az autóban lennem! – Marián István remegett. Nyugtatót er?ltettek bele.
Marián odaadta Reitter Péteréknek a meghatalmazást, hogy Bécsb?l hozzanak a Péterfy Sándor utcai kórház számára vért.
Az úton bekapcsolták a rádiót. Bemondták, hogy a Szovjetunió hajlandó kivonni csapatait az országból. Emiatt az ENSZ biztonsági tanácsa hétf?re, 5-ére halasztotta a magyar kérdés megvitatását.
A Szabad Európa rádió bemondta, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéb?l Kós Pétert, Magyarország ENSZ képvisel?jét, akir?l kiderült, hogy szovjet állampolgár és igazi neve Konduktorov. Azt is jelentették, hogy Nagy Imre felkérte az ENSZ-t és a nagyhatalmakat, hogy garantálják Magyarország semlegességét. Ennek a hírnek Reitter Péter nagyon megörült.
– Ezen a jogcímen segítette meg az ENSZ Dél-Koreát – bizakodtak – Ez lesz a biztosítékunk az újabb szovjet támadás ellen.
Ekkor szovjet harckocsikat pillantottak meg az úton. Megálltak. A szovjetek mellett tolmácsként m?köd? ávós tiszt hosszasan tanulmányozta a nyílt parancsot, amelyet Kopácsi Sándor budapesti rend?rkapitány állított ki. Talán nem volt tisztában azzal, hogy Kopácsi már a forradalom oldalára állt, mert tovább engedte ?ket azzal a megjegyzéssel, hogy nem biztos, hogy a következ? ellen?rz? ponton, Budaörsön is át fogják engedni ?ket.
Igaza lett. Budaörsön szintén szovjet-ávós ellen?rzésbe futottak. Mindenütt szovjet tankok voltak az úton és az út mellett. A szovjet tisztek körül ávósok szorgoskodtak.
Gy?r el?tt újabb igazoltatás következett, ezúttal magyar szabadságharcosok ellen?rizték az utat. Nemzetiszín? karszalag, nemzet?r igazolvány, a Kopácsi és Marián által kiállított nyílt parancs felkeltette érdekl?désüket. Budapestr?l els?ként érkeztek, ezért különösen részletes beszámolót kértek t?lük.
A Dunántúli Nemzeti Tanács elnökénél, Szigethy Attilánál is jelentkezniük kellett, aki a budapesti helyzetr?l kérdez?sködött. Azután f?leg a szovjet útzárak iránt érdekl?dött, a látott tankok számáról és típusáról kérdezett. Érdekelte, hogy régi típusú tankokat láttak-e, amilyenek a Magyarországon állomásozó csapatoknál voltak, vagy újabbakat, amiket esetleg az utóbbi napokban hoztak be a határon. A tankok között voltak felt?n?en tiszták és újabb típusúak is a régiek mellett.
Magyaróvár határában az útzárnál rendkívül ideges felkel?k igazoltattak. Megtudták t?lük, hogy napokkal korábban az ávós határ?rök a békés t?ntet?k közé l?ttek, s a vérengzésnek több mint száz halálos áldozata volt, köztük asszonyok és gyermekek. A Mez?gazdasági F?iskolánál, ahol a halottak voltak kiterítve. Reitter Péter nagyapja els? világháborús elbeszéléseire gondolt. Szívszorító látvány volt a golyók és kézigránátok okozta sebeket látni a halottakon.
Kés? délután érkeztek Hegyeshalomra. A magyar oldalt nem ?rizte senki, a vámépület üres volt. A határ túloldalán kiderült, hogy az osztrákok határzárt rendeltek el, de a Vöröskereszt értesítette ?ket. Rövidesen megjelent egy tiszt és kiadott egy ideiglenes beutazási engedélyt, valamint egy térképet, amelyen megjelölte a kórházat, ahol a vért át lehet venni.
Eltartott egy ideig, míg megtalálták a kórházat. Ott már vártak rájuk és érkezésükkor mindenki, orvosok, ápolón?k, liftkezel?k, még járóbetegek is segítettek megrakni a teherautót, amit nagy tömeg vett körül. Idegenek veregették vállukat, ölelték, bíztatták ?ket.
A határon ismét körülvették ?ket az emberek. A maradék rakterületet megrakták mindenféle, magyarok számára egzotikus gyümölcssel. Csokoládét, cukorkát, konzerveket halmoztak a platóra, amit?l úgy nézett ki a teherautó, mint egy mozgó csemegebolt. A Time magazin riportere megkért ?ket, vigyék el Budapestre.
1956. NOVEMBER 3. SZOMBAT
November 3-án, szombaton kés? délel?tt értek Gy?rbe. A városházán a felfordulás, ha lehetséges, még nagyobb volt, mint az el?z? napon. Egyszerre két rádió, a Kossuth és a Szabad Európa szólt, s két tucat ember beszélt egymást túlkiabálva. Nagy nehezen megtudták, hogy az oroszok hivatalosan kijelentették, hogy kivonják csapataikat az országból, de ugyanakkor újabb csapatok özönlenek be a határokon. A szovjet nagykövet, Jurij Andropov éppen Nagy Imrével tárgyal a kivonulásról, Hruscsov Titónál van látogatóban, Kádár János pedig elt?nt.
Szigethy els? izgatott kérdése ez volt:
– Láttak valahol csapatmozgást?
– Nem, nincsenek oroszok a környéken.
– Egy frászt! Nyugati csapatok, amerikaiak, osztrákok, akárki! – mondta ingerülten.
– Nem, csak cserkészeket, apácákat és újságírókat láttunk – válaszolta Péter.
Szigethy nyaka elvörösödött, szemei kidülledtek a düht?l.
– Ezek a szemét, gerinctelen, hazudozó disznók! – sziszegte fogai között, majd felugrott és szó nélkül elrohant.
Komárom felé menet nem láttak orosz útzárat. Nem tudták, ez azt jelenti-e, hogy máshol koncentrálják er?iket, vagy tényleg kivonulnak, mindenesetre jó jelnek tekintették, hogy nem állították meg útközben ?ket.
A kórházba az utolsó percben érkeztek, a vérkészletük éppen elfogyott. A kórtermek zsúfolásig tömve voltak, a könnyebben sebesülteket csak a folyosón tudták elhelyezni. Akik jobban érezték magukat, elfogadták a csokoládét, de sokan nem tudtak mit kezdeni a naranccsal, ilyet a háború óta nem lehetett Magyarországon vásárolni.
Némi ájult alvást követ?en, igyekeztek tovább.Hat óra körül Corvin-köz mellett mentek el. Az ottlev?k hangulata láthatóan bizakodó volt.
Az egyetemen a nemzet?r alakulatukat teljes készenlétben találták. A létszám jelent?sen megn?tt a Zrínyi és Pet?fi Akadémia hallgatói bekapcsolódásával. A fegyveres diákság létszáma háromezer és négyezer között lehetett.
A MEFESZ irodában Marián István mellett ott volt Görgényi tábornok, akit Király Béla, a nemzet?rség f?parancsnoka küldött. Minek?
Marián ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint Gy?rött Szigethy Attila: láttak-e nyugati csapatokat Ausztriában; milyen fajta tankokat láttak; hogy a szovjet katonák frisseknek vagy fáradtnak látszottak-e.
Este nyolc óra tájban a rádió Mindszenty hercegprímás rádiószózatát közvetítette.
– (…) nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem el?tt.
Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggy?z?désem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt.
(…) az egész kultúrvilág, a külföld, úgyszólván osztatlanul mellénk állt és segít. Ez számunkra ugyanis nagy er?t jelent, nagyobbat, mint amennyi magunknak van. Mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis els?k vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna.
Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezet?iben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket?
(…) Bels? helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az el?bb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínségbe kerültünk. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében s a nemzeti életének folytatásához szükséges ez – haladéktalanul.
Amikor ezt megtesszük, ne tévesszük szem el?l a következ?ket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-t?l egy vesztett, számunkra céltalan háború után, er?szakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a tagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegét ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak err?l még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén.
A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése fel?l. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmiféle illetéktelen el?ny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelyben minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellen?rzés mellett. Én pártokon kívül és – állásom szerint – felül vagyok és maradok. Ebb?l a tisztemb?l figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyör?séges egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrend? ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.
(…) jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejleszt?, szociális érdekekt?l helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elem? nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. Mint a katolikus Egyház feje viszont kijelentem, hogy – amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben kijelentette – nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, s?t az egészséges fejl?dést mindenben el?mozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy érték? intézményeinkr?l gondoskodni kell. Ugyanebben a min?ségemben továbbá megemlítem, az ország hat és fél millió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer er?szakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ?si hit- és erkölcstanunkból és az Egyházzal egyid?s jogszabályokból önként adódik.(…)
Bár kétségtelenül igaza volt, a beszéd hangvételét Reitter Péter túlságosan borúsnak találta. Hogyan lehet ez a nagy f?pap, ez a szentélet? ember ilyen pesszimista és szkeptikus? Ha küszöbön áll az oroszok kivonulására vonatkozó egyezmény aláírása, miért ez a borulátó hangnem?
Néhány perccel kés?bb Király Béla telefonált: egy száz f?s diák egységre van szüksége. Miért pont fegyveres diákokra van szüksége a nemzet?rség parancsnokának? Talán nem bízik a saját er?iben? És miért olyan sürg?s a dolog? Hiszen vannak páncélos egységei, légier?je, miért pont diákokra van szüksége? A kérdésre, hogy, hogyan mennek a tárgyalások a szovjetekkel, megnyugtató választ adott, hogy minden a legjobb úton halad, Maléter már úton van a szovjet f?hadiszállásra, Tökölre, ahol az aláírás formaságaira kerül sor.
Talán megnyugtató mindez, de miért pont a honvédelmi miniszternek kellett Tökölre mennie? Mi lesz, ha távollétében szükség lesz rá? Küldhettek volna helyette egy politikust is. Az is aggasztó volt, hogy miért kellett ennek a ceremóniának kés? este történnie, s miért pont a szovjet f?hadiszálláson? Az ilyesmit a sajtó jelenlétében, protokolláris keretek között szokás csinálni. Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatták az egyetemistákat, de tudták, hogy Maléter józan és kompetens ember, aki tudja, mit csinál, s a cselekedeteit nem az ? dolguk megkérd?jelezni.
Akárcsak Gy?rött, most a MEFESZ irodában is egyszerre szólt minden magyarul sugárzó rádió, a budapesti mellett a BBC, az Amerika Hangja, a Szabad Európa és a hazai rövidhullámú adók, amelyek a keleti országrészb?l szovjet csapatmozgásokról számoltak be. A különböz? hírfoszlányok nem álltak össze egy koherens képpé. Az ENSZ biztonsági tanácsa hétf?re, november ötödikére halasztotta a magyar helyzet tárgyalását; Magyarországot még mindig egy szovjet állampolgárságú KGB-ügynök képviselte, annak ellenére, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéb?l. Amerikát a következ? keddi elnökválasztás kötötte le, Eisenhower elnök kampányolt, Dulles külügyminiszter kórházban volt, a Szuezi-csatornánál véres harcok dúltak. Úgy t?nt, hogy a világ figyelme, mely korábban Magyarországra irányult, most százfelé oszlott.
Talán mégis jönnek az ENSZ-megfigyel?k, talán a nagyhatalmak elismerik az ország semlegességét, a Nyugat végre eleget tesz erkölcsi kötelességének.
Este 11 órakor a rádió bejelentette, hogy a magyar tárgyaló delegációval az összeköttetés megszakadt. A MEFESZ-irodában halálos csend fogadta a bejelentést.
Éjfél után a rádió rövid id?közönként felszólította Maléter vezér?rnagyot, hogy azonnal lépjen érintkezésbe a miniszterelnöki hivatallal, természetesen eredmény nélkül.
1956. NOVEMBER 4. VASÁRNAP
November 4-e hajnali két óra tájban az ?rök jelentették, hogy a KA-51-es el?adóteremben ?rzött ávósok haza akarnak menni.
– Hadd menjenek! – legyintett Marián letargikusan.
Három órakor összehívott mindenkit.
– Úgy t?nik, Maléter vezér?rnagyot az oroszok foglyul ejtették. Huszonhat páncélos hadosztály, kétezerötszáz tank és ezer egyéb katonai járm? érkezett Magyarországra Ukrajna és Románia fel?l. Ez a legnagyobb szovjet páncélos koncentráció a második világháborús kurszki szovjet-német tankcsata óta. Összes repül?terünk körül van zárva. Bármelyik pillanatban megindulhat a f?város elleni támadás. Ismeritek a védelmi terveinket. Ha nem kedves az anyátok élete, megvalósíthatjátok. De emlékezzetek, csak meghalni van esélyetek, gy?zni nem! Én most Király Bélához megyek egy utolsó megbeszélésre. Aki haza akar menni, menjen most, amíg a hidak járhatók. Akik harcolni akarnak, ráérnek, mert az oroszok kelet fel?l jönnek, tehát Pestet fogják el?ször támadni, Budára csak kés?bb kerül sor.
Szavait döbbent csend fogadta. Mindannyian ugyanarra gondoltak. Lehetséges az, hogy Marián Pista nem marad velük? Ki fogja a védekezést irányítani? Senki sem szólt, nem ellenkezett, nem vitázott, csak a csendes kétségbeesés tükröz?dött az arcokon. Csend volt, olyan csend, ami valami szörny? esemény el?tt keletkezik.
Görgényi lassan kisétál a teremb?l. Láthatóan zavarban volt; aktatáskáját jobbkezében tartotta, szemét a földre szegezte, balkezével mintha nem tudott volna mit csinálni. Szó nélkül hagyta el a termet, anélkül, hogy bárkire ránézett volna; mint amikor egy filmben, a végszó elhangzása után távozik a szerepl?.
Hajnali fél négy lehetett ezen a borongós vasárnapon, november 4-én. A száz önkéntes, akiket Király Béla kért, a könyvtár el?tt sorakozott. A Zrínyi és Pet?fi akadémisták felcsomagoltak és eltávoztak. Tankjaikat otthagyták, de hozzáért? személyzet nélkül. Bónis László, a metallurgiai tanszék tanársegédjének vezetésével egy önkéntes alakulat elindult a Móricz Zsigmond körtérre, az ottani, macskakövekb?l emelt barikádok védelmére.
Nem sokkal kés?bb már hallották az els? tüzérségi ágyúk hangját Pest fel?l. A hang irányából következtetve az Üll?i út-Corvin köz-Kilián laktanya térségében folyhatott a harc.
A Szabad Kossuth Rádió 5 óra 20 perckor Nagy Imre segélykér? beszédét közvetítette. Többször megismételték angolul, franciául, németül, oroszul, csehül és lengyelül is.
Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak f?városunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.
Kés?bb, miután a miniszterelnök a rádión keresztül hiába szólította fel Maléteréket a visszatérésre, a kormány tagjai elfogadták a jugoszláv nagykövetség által felkínált menedékjogot, egyedül Bibó István maradt a Parlamentben, melyet id?közben körülzártak a szovjetek. Mindszenty József az amerikai követségen kapott menedékjogot. Bibó, az egynapos államminiszter nem zavartatva magát, csöndben fogalmazott.
Magyarok!
Nagy Imre miniszterelnök a hajnali szovjet tárgyaláskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megjelenni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ?k megszállják az épületet, a benne lev? polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ã??, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az Országgy?lés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedül törvényes magyar kormány egyetlen képvisel?je.
Ebben a helyzetben a következ?ket nyilatkozom:
Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, s?t teljes mértékben benn akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe el?tt visszautasítom azt a rágalmat is, miszerint a dics?séges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be. A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendít? és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. A néhány napirenden volt utcai igazságtételt, valamint ókonzervatív er?knek minden fegyveres er?szak nélkül való jelentkezését a kormány rövid úton megszüntethette volna. Az az állítás, hogy evégb?l óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, illet?leg visszahívni: komolytalan és cinikus. Éppen ellenkez?leg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legf?bb forrása.
A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget, vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes fels?ségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közm?veit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetr?l tájékoztatva nem vagyok, felel?tlenség volna tehát t?lem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszeret? népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem érdekében.
Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képvisel?je és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.
Isten óvja Magyarországot!
Budapest, 1956. november 4.
A Nagy Imre-beszéd után a rádió a Himnuszt, majd az Írószövetségnek a világ értelmiségéhez címzett felszólítását közvetítette, amelyben katonai segítséget és ENSZ-megfigyel?k küldését kérték. A közleményeket néhány percenként négy nyelven megismételték, a Himnusz és a Szózat kíséretében.
Reitter Péter nem bírta tovább. Kirohant a MEFESZ-irodából. Sírógörcs fogta el, s mint egy megvert kutya, egy félhomályos folyosó sarkában húzta meg magát. Az életet értelmetlennek, kilátástalannak látta. Temette az álmait, az emberiségbe vetett hitét, azt a személyt, aki ? volt. Magát temette.
A zajok lassan elcsitultak körülötte, már csak a rádió szólt a szomszéd irodában, a magyar íróknak az éterbe szétküldött segélykiáltását ismételve: „Help Hungary! Help Hungary!”
Egyetlen kapcsolata a külvilággal ez a rádió volt. Úgy érezte, amíg az szól, addig nincs minden veszve, addig van még hangjuk, amit mások meghallhatnak. Közben a bemondó oroszul szólalt meg, kérve a szovjet katonákat, hogy ne l?jenek. „Ne l?jenek?” – motyogta maga elé, miközben a folyosó ablakai rezegtek a túlparton leadott ágyúlövésekt?l.
Hirtelen érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta, hogy mi, de valami borzasztó történt. De mi? Igen, ez az! Nem hallja a Himnuszt, amit a rádió most már jóformán szünet nélkül játszott. Felugrott. Lábai elzsibbadtak, így majdnem elesett, de gondolkodás nélkül berohant az irodába, ahonnan korábban a rádiót hallotta. Megrázta a készüléket, remélve, hogy csak valami laza érintkezés okozta a problémát, amikor a háttérzaj mellett fegyverropogást hallott. Tehát már a Rádiót ostromolják…
A Szabad Kossuth rádió megsz?nt sugározni.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
